Fésűs Éva: A lámpás titka

A lámpás titka
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 2 Átlag: 4.5]
Olyan szép, verőfényes nyári reggel volt, hogy a nyúl alig hitt a tulajdon tapsi fülének, amikor a vadrózsabokorból panaszos hangot vélt hallani. Kinek lehet ilyenkor bánata, amikor az egész világ csupa virágillat és bol­dog zümmögés?
Közelebb merészkedett a bokorhoz, s hát csakugyan sírdogált ott egy jánosbogár, az egyik viruló ághegyen.
— Miért sírsz, Jánoska? — ágaskodott fel hozzá a tapsifüles.
— Hogyne sírnék-rínék, amikor elveszítettem a lámpásomat! — zokogta a kis szürke bogár. — Tegnap este még megvolt, egész éjjel tündökölve világí­tott, de hajnalra nyoma veszett. Mi lesz velem, ha estig sem kerül elő? El fogok tévedni a sötétben.
A nyuszi répáért indult volna, de azt gondolta, ekkorra bajban csak nem hagyhatja magára ezt a bánatos bogarat. Barátságosan meglengette a fülét:
— Tudod mit? Kukucskáljunk bele a virágok kelyhébe. Te elindulsz erre, én meg arra, és a kék virágú katángkórónál találkozunk!
Úgy is lett. Kandikáltak, kukucskáltak mind a ketten, erre, arra, amarra, de a kék katángnál üres kézzel találkoztak össze.
Jaj, hol lehet az a lámpás? Talán a föld nyelte el?
A nyuszi hosszú fűszálakat kezdett dugdosni a földi lyukakba, de csak egy tücsök tüsszentett nagyot az egyikben, és morcosan dugta ki a fejét. Aludni akart, mert egész éjjel muzsikált, de amint meghallotta, mi történt, neki is megesett a szíve a síró jánosbogáron.
— Hárman többet látunk! — mondta. — Ti nézzétek a fűben, én pedig min­den ismerősömhöz bekukkantok, minden csigaházba bekopogtatok.
Úgy is tettek. Eljutottak egészen az erdő széléig, de a lámpást sehol sem lelték.
Az erdőszéli avarban szembedöcögött velük a sün.
— Jó reggelt, szúrós gombóc! — mondta a nyúl. — Nem láttál valahol egy jánosbogár-lámpát?
— Szúrós gombóc csak akkor vagyok, ha kajlafülű idegenek felidegesíte­nek — felelte önérzetesen a sün —, és most éppen korai vadkörtéért indultam, de azért szívesen veletek tartok, hogy segítsek azt a lámpást meg­keresni.
Most már négyen mentek tovább: a nyúl, a tücsök, a sün, no meg a szi­pogó, szepegő jánosbogár.
A sün az egész tavalyi avart felforgatta, mégsem bukkant a lámpás nyomára. A nyúl minduntalan felágaskodott és fülelt, hogy nem hallja-e hírét valahonnan, de a méhecskék csak a várható méztermésről zümmög­tek, a madarak a fiókáikkal dicsekedtek, a szél pedig semmiségeket sut­togott.
Azután találkoztak még az őzzel, a mókussal, akik mind segítettek a ke­resésben, és malackával, aki ügyes orrával feltúrta a földet, ki is fordított néhány sáros gyökeret meg egy nagy krumplit — csak éppen a lámpást nem találták. A jánosbogár úgy sírt, hogy egy rózsaszínű virágszirmot fel kellett szabniok zsebkendőnek.
Ez éppen Mackó bácsi barlangja előtt történt. Ki is nézett a nagy szipá­kolásra, tanakodásra.
— Ki bántott téged, jánosbogár? — kérdezte, mire a nyúl, a tücsök, a sün, a mókus, az őz és a malacka egyszerre kezdtek makogni, göcögni, cirpelni és visítani, amiből Mackó bácsi azt gondolta, hogy ez egy haszontalan, lár­más társaság, akik valamennyien bántották szegény Jánoskát. Fel is emelte nagy, barna mancsát, hogy közéjük csapjon, de akkor a jánosbogár odaült az orrára, és onnan kérte szépen, könyörögve, esdekelve, hogy ne bántsa ezeket a derék pajtásokat, akik mind segítenek neki az elveszett lámpást keresni.
— Miféle lámpást? — figyelt fel Mackó bácsi a szóra.
— Hát azt, amivel este világítok magamnak, hogy el ne tévedjek a sötét­ben. Egész éjjel megvolt, de mára virradóra nyoma veszett.
Mackó bácsi akkorát nevetett, hogy minden foga látszott. Menekült is Jánoska rémülten a nyuszi bal füle mögé.
— Gyere no, ne félj! — mondta a medve. — Meghívlak a pajtásaiddal együtt egy kis málnára, a barlangomba!
— Köszönjük szépen — felelték azok egyszerre —, de mi inkább továb ke­ressük a lámpást, mert már dél van, és ha nem lesz meg estig, Jánoska eltéved!
— Előbb gyertek be! … Gyertek be, ha mondom, rontom-bontom, ne áll­jatok itt, mint a fatuskók!
Az őzike hiú volt, nem szerette, ha fatuskónak nevezték, belépett hát a hívásra. A többiek sem szabódtak sokáig, mert meglehetősen éhesek vol­tak, és természetesen akkor már a jánosbogár is utánuk röppent.
Amikor már mind bent voltak a barlang sötétjében, és éppen kóstolgatni kezdték a málnát, egyszer csak felvisított a Malacka:
— Nini, ott a lámpás! Megvan a lámpás!
— Hol? — fordultak arra valamennyien.
— Hát a Jánoskánál! Nézzétek, milyen szépen világít vele!
No, el is ámult mindenki ezen a varázslaton, de legjobban maga a já­nosbogár.
— Köszönöm, Mackó bácsi, köszönöm! — ismételgette boldogan.
— Ne nekem hálálkodj, hiszen el sem vesztetted a lámpásod — felelte az öreg medve.
— Ugye, most tréfálsz?
— Eszemben sincs! Te magad vagy a lámpás. A potrohod világít a sötét­ben, de mihelyt jön a reggel, a nappali ragyogásban elhalványul a fénye.
— Csodálatos! — álmélkodott az őzike.
— Nagyszerű találmány! — bólogatott a sün.
— Jaj, de muriiiiis! — visított malacka, és vele együtt ujjongott a mókus meg a tücsök is, csak a nyúl húzta fel kissé az orrát:
— Hallod-e, Jánoska, te ugyan bolonddá tettél minket! Fél napig keresgél­tünk hiába, ahelyett, hogy a magunk dolga után jártunk volna.
— Én nem hiszem, hogy bolondság volt — dörmögött közbe Mackó bácsi. — Sőt, most már az volna az igazi, ha ezt az egész szép napot vidáman együtt töltenétek!
Úgy is tettek. Minden málnát megettek, utána a tisztáson táncra kere­kedtek. Akkor már a nyúl is bukfencezett örömében, és csak akkor hagyta abba, amikor száz meg száz jánosbogár fénye kezdett tündökölni a nyári alkonyatban.

Comments are closed.