Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 1 Átlag: 5]
Egy napfényes, tavaszi vasárnapon vidám gyermeklárma verte fel a Köröskörül erdő csendjét. Mókus néni aggodalmasan kukucskált ki az odújából:
— Kik ezek?
— Gyerekek! Gyerekek! Egy egész cserfes gyereksereg! — jelentette a szarka.
— Irgum-burgum! — bosszankodott Mackó bácsi a barlangjában. — Biztosan letaposnak minden virágot és leszednek minden szem málnát. Azután itt hagyják a szemetet a gyönyörűszép, Napfoltos tisztáson!
Olyan mérges lett, hogy egész nap ki se mozdult. Mókus néni pedig meghagyta a gyerekeinek, hogy le ne merészkedjenek a fáról. Mindenki behúzódott a sűrűbe, úgy hallgatta a kiránduló gyerekek énekét.
Mackó bácsi félelme azonban alaptalannak bizonyult. Ezek a gyerekek szerették az erdőt, és vigyáztak rá. Nem szórták szét a tízórais papírokat, magokat, almacsutkákat; nem tördelték le a gyenge ágakat, és nem véstek bele semmit zsebkéseikkel a fák törzsébe. Inkább körültáncolták a legvastagabbikat!
Fára sem másztak, madárfészket rabolni, mert a madarakat is szerették. Szedtek málnát, de hagytak belőle másnak is, hiszen termett bőven a hegyoldalon. Kötöttek bokrétát, hogy hazavigyék és örömet szerezzenek vele. No, és természetesen játszottak, énekeltek egész nap, sőt mi több, egy cserfaágra hintát akasztottak! Ez volt csak a pompás mulatság!
Fiúk, lányok sorban hintáztak rajta, és a cserfa titokban mosolygott a kérge alatt, amiért kinyújtott ágkarja ekkora megtiszteltetésben részesült.
Igazán nem volt szép a széltől, hogy délután erre terelt egy nagy fekete felhőt. A fekete felhő tele volt esővel, csak úgy dagadt, és amint a Köröskörül erdő fölé érkezett, nem bírta tovább cipelni. Zutty! … Leszakadt a zápor, és egykettőre véget vetett a vidám kirándulásnak.
Sikongatva futott a kis csapat, összekapkodva labdát, hátizsákot, kis kosarat, hogy menedéket keressen az erdészházban.
Vissza se jöttek többé a tisztásra, mert az esőtől felázott az út, és még másnap is ezüstzáporok szakadtak le a fákról, valahányszor egy-egy madár vagy szellő mozdult a lombban.
A Napfoltos tisztáson pici tócsatükörben nézegették magukat a virágok, és csak akkor fordították felfelé bársonyos arcukat, amikor a rigó elfüttyentette magát a cserfa tetején:
— De jó! Milyen csuda jó!
— Mi a jó, te rigó? — kukucskáltak ki a szomszédból a mókusgyerekek.
— Az a jó, hogy a kirándulók itt felejtették a hintát! — ujjongott a rigó, mert elképzelte, hogy most az erdei gyerekek is ugyanolyan szépen, vidáman fognak hintázni rajta, mint a tegnapi kispajtások.
A cserfa kinyújtott ágán csakugyan ott lógott a pompás játék. A mókusgyerekek egyszeriben ott termettek, és mind a hárman felkapaszkodtak rá. — Eressz, Panni, én vagyok az idősebb! — kiabált Mókus Péter.
— De én vagyok a lány! — nyafogott a kisebbik mókus.
— A hinta az enyém! — könyökölt közéjük Mókus Balázs. — Én értem ide legelsőnek!
A hangoskodásra a csíkos vadmalacok is odajöttek. Azok is hárman voltak.
— Ez nem a ti hintátok, hanem a miénk!
És ők is megpróbáltak felülni rá.
Ebből még parázsabb veszekedés támadt. Közben a rókacsemeték is megérkeztek, és maguknak akarták az ingó, lengő, nagyszerű játékot. Tülekedtek, tolakodtak, egyik felmászott a hintára, a másik lehuppant róla, de újrakezdték a csimpaszkodást, mert egyikük sem akart engedni. A rókafiak még haraptak is. Fent a fán a madarak izgatottan kezdtek tanakodni, hogy voltaképpen kit illet a hinta. Volt, aki a mókusoknak adott igazat, a szajkó meg a rókákat biztatta.
Végül Bocs Bandi, Mackó bácsi kövér fiacskája is odacammogott, és most már ő is helyet kért a hintán. Úgy fészkelődött, tolakodott, hogy ráült az egyik kismalac farkára. No hiszen, volt visítás!
— Döntse már el végre valaki, hogy kié a hinta — szólt ki mérgesen az odújából Bagoly bácsi. — Éjszakai műszakban dolgoztam, és nem tudok aludni!
Ebben a pillanatban a cserfa ága nagyot roppant, és reccs! . . . letörött. Elbírta volna a hintát, ha mindig csak egy gyerek hintázik rajta, de ezt a sok izgő-mozgó, tülekedő, veszekedő haszontalant nem tudta tovább tartani.
Potyogtak, mint szélrázta fáról a bikkmakk, ágastul, hintástul, mindenestül, egymás hegyére, hátára. Konok fejükön nagyot koppant az ág, és mire magukhoz tértek, az egész erdő rajtuk nevetett.
— Igazad van, öreg cserfa! — mondta Bagoly bácsi, és elégedetten visszabújt szundikálni.
— Úgy kellett! Úgy kellett! — kacagtak a pintyőkék, szajkók, szarkák, mindenféle madarak.
— Így a jó! így a jó! Civakodóknak így való! — fütyülte a rigó.
— Így bizony — súgta a cserfa lombja. — Ez az ágam már úgyis kezdett száradni, nem sajnálom. De legalább megleckéztettem ezeket a haszontalanokat.
A póruljártak szó nélkül hazasompolyogtak.
Titokban pedig alig várják, hogy egyszer újra gyerekek jöjjenek az erdőbe, és ott felejtsenek egy hintát. Mert akkor másképpen hintáznának. Egymás után, sorban — úgy, hogy mindenkinek öröme teljék benne.