Fatima legendája

[Total: 0    Average: 0/5]

Egy szép faluban élt egy gazdag, de gyermektelen házaspár. A férfi korán meghalt, így a nő egyedül maradt. Fájdalmában és a könnyei között így kiáltott:

– Oh, Istenek, nem voltatok jók énhozzám! Nincs gyermekem, és most teljesen egyedül élek a nagyvilágban. Elhagyatottnak érzem magam, és nagyon szomorú vagyok, mert nem tudom, hogy kihez forduljak, és kinek adjam a szeretetemet.

Sétált a birtokán, csodálta a mályvaszínű virágokat, a virágzó banánfákat, a majdnem kék lombú mangófákat, a csillogó szárú maniókát. Mindez az övé volt. És aztán? Gondjaiba merülve lépdelt, nem remélte, hogy talál megoldást a problémájára. Távolabb, az ösvény másik oldalán, göndör hajú gyerekek játszottak, verekedtek, nevetgéltek és fecsegtek. Fájdalmat okozott neki, amikor arra gondolt, hogy egyikük sem az ő vére, és egyikük sem szalad oda hozzá és mondja: anya. Elviselhetetlen látvány volt számára az oly nagyon csillogó Nap, a végtelen, kék ég, és az, ahogyan a szél mókázott a fűszálakkal. És miközben ment hazafelé a rétek mellett vezető úton, ahol a tehenek legeltek, kedve lett volna mindenkit elátkozni, akinek gyerekei vannak, mert képtelen volt elviselni azok boldogságát. A lelkében úgy erősödött a gyűlölet, ahogyan nőtt a kétségbeesése. Igazi vihar tombolt benne. Amikor egyszerre szép, vörösesbarna tehenét csodálta, ötlete támadt. Az isteneknek nagyszerű ajándékot fog adni, hogy azok cserébe egy, a porban verekedőkhöz hasonló gyereket adjanak neki. Minden nap, amikor vajat köpülnek, egy-egy vaj rögöt betesz a háza tisztaszobájába, ajándékul az isteneknek.


Másnap el is kezdte. A nagy edényben jól összekevert tejből vaj lett, egy keveset gyékényen a zsúptető árnyékába tett. És ily módon napról-napra nőtt a vajhalom. Amikor úgy gondolta, hogy már elég magas a rakás, úgy vélte, hogy már tetszeni fog az isteneknek, s imádkozni kezdett:

– Íme, tinektek adtam minden nap a vajam egy részét ajándékképpen. Fogadjátok el az áldozatomat, és hallgassátok meg a könyörgésemet: adjatok nekem egy gyereket, hogy boldoggá tegye a lelkemet, és egész szeretetem, gyengédségem tárgya legyen!

De az istenek némák maradtak. A nő azonban nem csüggedt. Minden reggel, minden este, egyre nagyobb őszinteséggel és egyre erősebb hittel ismételte meg a kérését. Hat hónap múlva az istenek meghallgatták, és úgy döntöttek, hogy teljesítik a kívánságát.


Egy reggel, amikor bement a szobába, hogy imádkozzon, és folytassa mindennapos áldozathozatalát, meglepetésében felkiáltott. A falak között játszó napfényben szép fiatal lányt pillantott meg. Valóban, az istenek parancsára a vaj egy bájosan mosolygó csodaszép lánnyá változott.

– Jó reggelt, anyám! – köszöntötte a nőt.

Az újdonsült anya nem hitt a szemének. Megdörzsölte egyszer, majd megint, és többször is, de a jelenés csak nem tűnt el. Figyelte a csodálatos, szőke teremtést, aki olyan aranyszínű volt, mint a vaj, amit hónapokon át áldozott a derék isteneknek. Egész lelkét és testét áthatotta a boldogság, és nem tudta, hogyan is mondjon köszönetet. A fiatal lány törékeny volt, olyan törékeny, mint a vaj, azaz a legkisebb meleg is ártott neki. Nem sétálhatott a napon, nem közeledhetett a tűzhöz. Azonban olyan büszke volt a járása, annyira büszke, hogy “Fatima hercegkisasszony”-nak keresztelték.


Az egész falu csodálta. Láthatták a fűzfa foteljében üldögélni, az anyja kertjében növő nagy fák árnyékában. Mindenki bókolt a kedves hercegkisasszonynak, aki egyre csak mosolygott. De Fatima a kedvére meg-megváltoztatta a helyét, és az árnyékkal együtt mozgott, hogy védje magát a nagy melegtől.


A falu ifjai bizonyára vágyódtak utána, de Fatima – hercegkisasszony!… És hamarosan eljöttek a környék urai, hogy megkérjék a kezét. Micsoda elragadó volt a világos bőrű hercegkisasszony! Nem tudták, hogy mit is tegyenek, hogy magukra vonják a figyelmét, és őbeléjük szeressen. Ugyanakkor, hogy magukhoz édesgessék Fatima anyját, ajándékokat hoztak neki. Végül feleségül kérték a lányt. Az anya azonban visszautasította őket:

– Elment az eszetek! Nem tudjátok, hogy Fatima törékeny, és nem tudja elviselni a meleget? Még baj történhet, ha erről megfeledkeztek. A hercegkisasszonynak énrám van szüksége. Egyedül én tudok vigyázni rá, csak én tudom megóvni mind fenyegető veszélytől. Nem! Mondom nektek: Fatima sohasem megy férjhez!


Az uraknak szomorúan el kellett menniük. Egyiknek a másik után. Semmiféle érvelés sem lágyította meg az anya szívét, aki jobban ragaszkodott a lányához, mint bármi máshoz. És amint teltek-múltak a napok, Fatima hercegnő egyre szebb lett. És a szépségének a híre eljutott egy nagyon gazdag úrhoz, akinek hatalmas birtokai voltak az ország keleti felében. Elhatározta, hogy mindenképpen legyőzi az anya makacsságát, és feleségül veszi Fatimát.


Egy reggel elhagyta a palotáját, hogy útra keljen. Sok szolga kíséretében átkelt a sivatagon, ahol mindenkit szomjúság gyötört; átkeltek a szavannán és a dzsungelen, ahol ösvényt kellett vágniuk, és óvakodniuk kellett a vadállatoktól. A liánok csápokká, a fák áthatolhatatlan falakká változtak, oroszlánok, elefántok, bivalyok fenyegették a kis csoportot. Az úr milliószor is kockáztatta az életét, de mindig épen került ki minden veszélyből, mert olyan nagyon bízott vezérlő csillagában, és oly nagyon vágyott az után, akiről olyan sokat beszéltek. Minél nagyobb akadályokba ütközött, annál erősebb lett a szerelme.


Az úr végül eljutott Fatima országába. Sietve haladt a hercegnő anyjának a háza felé. Úgy érezte, hogy a fiatal lányról a szóbeszéd nem hazudott. Őrülten szerelmes volt belé. Készen állt, hogy mindent legyőzzön. Az anyának nagy értékű ajándékokat vitt: ritka gyöngy nyakéket, ami csillogott a napfényben, vadász-jeleneteket ábrázoló elefántcsont faragást, szintén faragott faládákat, leopárdbundát, egy szóval: királyi ajándékokat.


Fatima anyját nagyon meghatotta az úr bőkezűsége, de ennek ellenére nem akarta odaadni a lányát. Mint a többi kérő esetében is, okokat keresett, hogy visszautasíthassa, és csak ezt ismételgette:

– Az én lányom törékeny. Nem olyan, mint a falu többi lánya. Tudjátok, hogy nagy veszély leselkedik rá. A Nap és a tűz az ellensége. Mihelyt csak a lángok közelébe kerül, mihelyt csak elhagyja az oltalmazó árnyékot, azonnal elolvad. Csak én egyedül tudom megvédeni.


De az úr nagyon makacs ész szörnyen szerelmes volt. Hosszú utat tett meg, leküzdött mindenféle veszélyt, és nem tehette ezt hiába. Nem hátrál meg, ha már célba ért.

– Ezektől a veszélyektől én nem félek – jelentette ki. – Készen állok megvédeni Fatimét a Naptól és a tűztől. A két első feleségem majd helyette fog dolgozni. Ő nem fog kimenni a földekre, és a konyhába sem fog belépni. Esküszöm! Egész életében vigyázni fogok rá. Ő lesz az én házam királynője.

De az anya még próbára akarta tenni, mert oly nagyon féltette a gyermeke életét.

– Te jó vagy, azonban van még egy dolog, amire vágyom, mielőtt beleegyezném a házasságba. Ki kell ásnod egy alagutat innen egészen a te házadig, hogy Fatime a Naptól védve juthasson el a te birodalmadba, és hogy én is a lehető leggyorsabban elmehessek hozzá.


Az anya azt gondolta, hogy az úr így eláll a kéréstől, mert az ő országa innen több mint ezer kilométerre volt. Azonban rosszul ismerte. Az úr így felelt, mert nagyon is elszánt volt:

– Úgy lesz, ahogyan kívánod. Visszatértemkor azonnal intézkedem, hogy kezdetét vegyék a munkálatok. Elégedett leszel velem.

– Fatima a tiéd lesz, amikor befejezed az alagutat.


Az úr visszafelé indult a szolgái kíséretében. Amikor hazaért, azonnal kiadta a parancsot a szolgáinak meg a munkásoknak, hogy kezdjék el ásni azt a híres alagutat.

Az úr emberei fáradoztak a föld alatt. Kosár, kosár után telt meg homokkal, agyaggal, kavicsokkal. Folyóként csurgott a verejték, itt-ott panaszszavak hallatszottak. Az úr a közelből figyelte a munkát, és mindenkit buzdított. Évekig tartott a munka, de az úr egy percre sem csüggedt. Amikor a hatalmas alagút elkészült, nagyon szép ünnepet rendeztek. Majd az úr emlékeztette Fatima anyját az ígéretére, és annak engedelmeskednie kellett.


Pompás lakodalmat tartottak. Sokáig emlegették a csodálatos és ragyogó eseményt. Fatima elment a férjéhez az alagúton át.


A lakás, ahol Fatima lakott, nagyon tetszett neki, és nagyon boldog volt ott. Az úr nagyon előzékenyen bánt vele, és a két első feleség, akik a szolgálatába álltak, dolgozott, miközben ő pihent, a kert hatalmas fáinak az árnyékában üldögélt.


Egy szép napon az úrnak, ügyei elintézése miatt, messzire kellett menni. Magához hívta két első feleségét. Így szólt hozzájuk:

– Hosszú útra kell indulnom. Kérlek titeket, hogy ügyeljetek Fatimára. Szolgáljátok, és akadályozzátok meg, hogy kimenjen a Napra, vagy közel menjen a tűzhöz! Gazdagon meg foglak jutalmazni titeket.

A feleségek megígérték, és az úr megnyugodva szedte össze a csomagjait, és ment el.


Alig tűnt el a láthatáron, amikor a fekete feleségek, féltékenyen a Fatima irányában tanúsított nagy rokonszenv, híres szépsége és aranyos bőre miatt, bosszúra készültek. Bementek a szobába, ahol Fatima szokott tartózkodni.

– Rajta, felkelni! – parancsoltak rá. – Megelégeltük már, hogy a szolgáid legyünk. Most rajtad a sor, hogy minket szolgálj, és dolgozz helyettünk. Foglalkozz az ebéddel, és azt főzd, amit mi akarunk enni!

Fatima megrémülve így felelt:

– Én nem engedelmeskedhetem nektek. Tudjátok jól, hogy ha közel megyek a tűzhöz, könnyen elolvadhatok.

– Ezt csak azért találod ki, hogy ne kelljen főznöd. Rajta, tedd, amit parancsolunk!

Fatima felkelt, mert a két első feleség bottal megfenyegette. Elindult a konyhába és a tűz felé ment…

Azon nyomban elkezdett olvadni. Nagyon szánalmas dolog volt ez. És semmivel sem tudták megakadályozni a katasztrófát.

Egy ott bóklászó kutyát odavonzották a földön úszkáló olvadt vajdarabok. Körülnézett, és mivel senkit sem látott, kezdte felnyalni.


Így tűnt el minden idők legszebb hercegkisasszonya.

Amikor az úr visszatért az utazásból és megtudta a rossz hírt, vad düh kerítette a hatalmába. Magához hivatta a két bűnöst, és megparancsolta, hogy fejezzék le őket. Ezt haladéktalanul meg is tették.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük