Jékely Zoltán: Egy oroszlánkölyök kalandjai (angol mese)

Egy oroszlánkölyök kalandjai
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 1 Átlag: 4]

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy oroszlánpapa meg egv oroszlánmama. Volt egy kiskölykük is, Edvárdnak hívták.

Ez a kisoroszlán egyszer egy szép, napsütéses reggelen megelé­gelte a henyélést, ágyáról gyorsan felugrott, s hozzáfogott a mosa­kodáshoz, fésülködéshez. Amikor úgy érezte, hogy már rendesebb: és csinosabb, mint valaha is életében, megnézte magát kicsi tükré­ben, és így szólt:

– De szép vagyok! – s azzal előállt a reggeliért.

– Edvárd – kérdezte az anyja -, megmostad-e az arcod és a fü­led?

– Igenis, édesanyám.

– Sörényed is megfésülted?

– Igenis, édesanyám.

– Bundádat is kikefélted?

– Igenis, édesanyám.

Oroszlánmama úgy meglepődött, hogy ráejtette tiszta pon­gyolájára a tejfeles kanalat.

– Vajon minek köszönhetjük ezt? – kérdezte, de igyekezett tit­kolni meglepetését.

– Elmegyek egy kicsit barangolni. Csak este jövök haza! – felel­te az oroszlánkölyök.

– Úgy? – szólalt meg oroszlánpapa, aki éppen akkor toppant be. – És aztán hová barangolsz, fiacskám?

-Az őserdőbe, a mélységes mély zöld rengetegbe s a faluba, ahol emberek laknak – mondta Edvárd.

Oroszlánpapa és oroszlánmama egymásra néztek.

-Mit gondolsz, elengedjük-e?

– Miért ne engednétek? – kérdezte Edvárd oroszlán. Azért, fiacskám – felelt az oroszlánpapa -, mert az emberek még az ilyen kicsi oroszlántól is félnek, amilyen te vagy. Ijedtükben még az erdőt is rád gyújthatják, vagy puskát ragadhatnak. Nem szeretném, ha pórul járnál, fiacskám!.

– De hiszen láthatják, hogy kölyök vagyok, még alig bojtos a farkam – kacagott Edvárd oroszlán. – Engem ne féltsetek! Kösse­tek a nyakamba egy tejesüveget, akkor mindenki láthatja, hogy még kicsi oroszlán vagyok, tejet iszom, és senkit sem bántok.

Oroszlánpapa és oroszlánmama boldogan néztek okos kisfiúk­ra, és teljesítették a kívánságát. Oroszlánmama még cukrot is tett a tejbe, hogy jó édes legyen, kicsi üvegbe öntötte, s piros szalaggal Edvárd nyakába kötötte.

-De a vacsoráról el ne késs! – mondta oroszlánmama, és még egyszer megigazította Edvárd sörényén a piros szalagcsokrot. – Valami finomságot tartogatok neked!

Edvárd megköszönte a tejecskét, elbúcsúzott a szüleitől, s elin­dult az őserdőbe.
Addig ment, mendegélt a sűrű-sűrű rengetegben, mígnem erősen megéhezett. „Milyen jó, hogy hoztam egy kis tejecskét” – gondol­ta. Leoldotta nyakáról az üveget, s egy hajtásra felhörpintette.

De az üres üveget sehogy se sikerült visszakötnie a nyakába. „Itt hagyom – gondolta s majd hazafelé érte jövök.” Azzal vi­dáman folytatta útját.

Egyszer csak apró házakat pillantott meg: egy faluba érkézén Eszébe jutott a tejesüveg, s hirtelen félelem szállta meg a szívé: „Mármost miről fogják észrevenni az emberek, hogy én még kicsi, tejivó oroszlánkölyök vagyok? – szepegte. – Bárcsak el se indultam volna! Bárcsak ne ittam volna meg a tejecskét! Bárcsak itt lenne édesanyám!” – sóhajtozott, de végül is összeszedte a bátorságát.

– Ha már itt vagyok, körülnézek, lesz, ami lesz! – szólt elszántan. Azzal, hogy meg ne ijedjenek tőle az emberek, olyan nyájas mo­solyt öltött az arcára, hogy egyik fülétől a másikig ért a szája, ő embert nem bánt, nem ijesztget, ő szelíd, kicsi oroszlánkölyök, lát­hatják messziről! . . .

Kora reggel volt, nemigen mutatkozott még járókelő. Végre felbukkant a tejesember. Edvárd oroszlán barátságos morgással állt eléje, s oly buzgón csóválta a farkát, mint egy pulikutya.

De hiába csóválta: a tejesember haja égnek meredt, s kannája ir­tózatos csörömpöléssel kiesett kezéből.

Mikor pedig Edvárd oroszlán az egyik mancsát barátságosan a vállára tette, s elbűvölő mosollyal megnyalintotta kétfelől az arcát, a tejesember lába föld­be gyökerezett rémületében. Erre aztán az oroszlánkölyök végte­len nyájas farkcsóválással odébb sétált.

Nemsokára iskolás gyerekek jöttek vele szembe.
-Mekkora kutya! – mondták előbb, de amint Edvárd a köze­lükbe ért, ujjongva kiabáltak: – Nem is kutya ez! Oroszlánkölyök!

S egy cseppet sem ijedtek meg tőle, olyan mulatságos volt. Az egyik gyermek még sonkás zsemlével is megkínálta, de Edvárd ud­variasan visszautasította, mert hát ő még kicsi, csak tejet iszik . .

„Kár, hogy tovább kell mennem – gondolta Edvárd. – Milyen kedvesek a gyerekek! Úgy látszik, nem félnek a kicsi állatoktól. Jó lenne itt maradni és játszani velük. És jó lenne még sok gyerekkel találkozni.”
S miközben továbbsétált, vissza-visszanézett a vidáman integető gyerekekre.

Nemsokára csinos kerítés elé ért, mögötte szép kertet s barátsá­gos lugast pillantott meg. A lugasban asztal, székek s az asztalon három gyönyörű szép mázas köcsög.

– Aludttej – mondta Edvárd, s összefutott a nyála. Odalopako­dott a kerítés nyitott kapujához, orrát bedugta a résen. Egy fehér pettyes köcsög valósággal kínálta magát. Edvárd óvatosan besétált a kertbe, egyenesen a
lugashoz, megfogta a pettyes köcsögöt, s az aludttejjel jóízűen leöblítette szomjas torkát.

– Aurr! Aurrh! Ez csak az igazi oroszlánkölyök-eledel – szólt, s jóllakottságában boldogan leheveredett a napra a lugas előtt. Mindjárt el is aludt.

De hirtelen rémült kiáltásra ébredt.

– Menj innen, te szörnyeteg! Nem akarom, hogy megegyél! Ta­karodj innen!

Edvárd kinyitotta a szemét, s hát egy majom reszket a feje felett a lugas tetején.

– Ki az ördög akar téged megenni? – mondta a kisoroszlán.

-Te, te, te! – vinnyogott a rémült majom.

Edvárd utálkozva rázta meg a sörényét.

– Majmot még sohasem ettem – mondta -, de nem is óhajtok. Különben is: nem látod, hogy én még kicsi, tejivó oroszlánkölyök vagyok? Ide nézz!

Edvárd felállt, odament az asztalhoz, s felhajtott még egy kö­csög aludttejet. A majom tág szemekkel meredt rá a csodálkozás­tól.

– De nagy szamár vagyok – ismerte be. – Gyere, kergetőzzünk!

Azzal leugrott a lugas tetejéről, s elkezdte kergetni a kis oroszlánkölyköt. Körbe-körbe nyargalásztak a lugas körül, bömbölve, visongva, míg a kertészné meg nem hallotta, s ki nem jött a házból.

– Szent Habakuk! – hápogott az ijedtségtől. – Oroszlán van a kertben!

Erre odafutott a kislánya is, de csodák csodája, az nem ijedt meg.

– Ó, csak egy oroszlánkölyök – mondta, s nevetve, tapsikolva nézte a kergetőző Edvárdot. – Szegényke bizonyosan éhes. Mivel is kínálhatnánk meg? – tűnődött.

Edvárd abban a pillanatban abbahagyta a kergetőzést. Éppen ott fénylett a szeme előtt a harmadik köcsög is. Odahajolt, az orrát bedugta, s elkezdte vígan lefetyelni a sűrű aludttejet. Azután, mint aki jól végezte dolgát, Edvárd megállt a vigyorgó majom előtt, az meg felpattant a kisoroszlán hátára – gyí, gyíte! -, mintha lovagol­na. Az oroszlán pedig nyargalni kezdett vele fel s alá a kert ösvé­nyén.

A kislány úgy kacagott ezen a látványon, hogy a könnye is ki­csordult. Lassacskán az anyja is megnyugodott, s együtt gyönyör­ködtek a játszadozó állatokban.

Így mulattak alkonyatig. Akkor ezt gondolta a derék kisorosz­lán:

„Nekem most haza kell mennem, anyám vár vacsorára.”

Azzal szépen elbúcsúzott a majomtól, barátságos pillantást ve­tett a kertésznére meg a kislányára, s nekivágott a sűrű-sűrű renge­tegnek. A tejesüveget sajnos nem találta meg, de vacsoraidőre pon­tosan megérkezett.

Oroszlánmama eléje tette az ígért finomságot: mit gondoltok, mi volt az?

Egy nagy köcsög aludttej.