Egyszer a gazda elment a boltba gyertyáért. Senki más nem maradt otthon, csak az állatok: a galamb, a gúnár meg a kácsa. Hát, amint telt-múlt az idő, az állatok nagyon elunták magukat, s erősen megéheztek. Sem ennivalót, sem innivalót nem találtak az udvaron.

No, gondolták, majd ők segítenek magukon!Szépen odatotyogtak a konyhaajtóhoz, hogy beljebb kerüljenek. De az ajtó zárva volt. Odaballagtak a kamraajtóhoz. Az is csukva volt. A galamb felröppent az ablakpárkányra, de bizony az sem volt nyitva.

– Mit csináljunk? Mit csináljunk? – dugták össze a fejüket.
Egyszer csak észrevették, hogy a kácsa eltűnt.
– Hát ez meg hol lehet? – néztek össze, és kiabálni kezdtek: – Kácsa, kácsa, pogácsa! Kácsa, kácsa, pogácsa!
A kácsa nyomban ott termett.
– Hol voltál? – kérdezték.
– Pincében.
– Mit láttál!
– Sötétet!
– Mi van a sötétben?
– Hordó.
– Mi van a hordóban?
– Azt már nem tudom – mondta a kácsa.
– No, majd megtudjuk mindjárt! – mondta a gúnár, s szép sorban egymás után mind lementek a pincébe.
Olyan nagy sötétség volt odalent, hogy még a csőrük hegyéig se láttak.
– Ugye megmondtam! – kotyogott a kácsa. – Sötét van!
Botorkáltak tovább, s egyszer csak beleütköztek egy hatalmas hordóba.
– Ugye mondtam, ugye mondtam! – hápogott a kácsa. – Itt a hordó!
De alighogy kimondta, észreveszi ám, hogy a hordón csap is van. Több se kellett neki, nagyot kiáltott:
– Csak csapra! Csak csapra!
A gúnár menten kicsavarta a csapot, és vidáman így kurjongatott:
– Igyunk! Igyunk! Igyunk!

És ittak.
Itták az édes piros borocskát, amennyi csak beléjük fért. Már a hasuk pukkadozott, mikor a gúnár elégedetten felsóhajtott:
– Áldotta teremtette! Áldotta teremtette!
A galamb meg így burukkolt:
– Ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó!
No hiszen, jókor ógatott, mert a gazda, éppen hazaérkezett.
Nézi – nyitva a pinceajtó! Lemegy, meggyújtja a gyertyát. Látja – odalett a bora. Bezzeg kapta gyorsan a botot, és hajkurászta kifelé a haszontalan állatokat.
– Levágom, levágom, mindegyiket levágom! Hess ki, hess ki! Kifelé! Hess-hess-hess!
Volt ám szaladás, volt rohanás!
Repült a galamb, bukdácsolt a kácsa, csetlett-botlott a gúnár – meg sem álltak a szérűskertig.
Ott szusszantak, egy kicsit, aztán nekiestek a gazda búzájának. Mert hiszen ha ittak, hát enni is kellett valamit.

S a gúnár elrikkantotta magát:
– Ketten-hárman egy szemet! Ketten-hárman egy szemet!
Igen ám, de mi volt az az egy szemecske annyi állatnak? Semmi. Avval bizony sehogy se laktak jól. Így aztán újra kiáltott:
– Ki-ki magának! Ki-ki magának!
– Úgy, úgy! Úgy, úgy! – burukkolt a galamb. – Így majd csak jóllakunk!
És ették, falták a búzát, mint a parancsolat.

A csőrük kopogott, a begyük gömbölyödött.
Talán még most is ott lakmároznának, ha a gazda utánuk nem szalad a seprűvel. De a kácsa idejében észrevette a veszedelmet, és úgy hápogott, ahogy csak a torkán kifért:
– Gazda! Gazda! Jön a gazda!
Mire aztán odaért a gazda, senkit sem talált ott. Se galambot, se gúnárt, se kácsát. Ahányan voltak, annyifelé illantak, neki a világnak – ijedtükben többé vissza se találtak.
Így lett vége a dínomdánom lakomának.