Skip to content

Mészöly Miklós: Dínom-dánom lakoma

    Dínom-dánom lakoma

    Egyszer a gazda elment a boltba gyertyáért. Senki más nem maradt otthon, csak az állatok: a galamb, a gúnár meg a kácsa. Hát, amint telt-múlt az idő, az állatok nagyon elunták magukat, s erősen megéheztek. Sem ennivalót, sem innivalót nem találtak az udvaron.

    No, gondolták, majd ők segítenek magukon!Szépen odatotyogtak a konyhaajtóhoz, hogy beljebb kerüljenek. De az ajtó zárva volt. Odaballagtak a kamraajtóhoz. Az is csukva volt. A galamb felröppent az ablakpárkányra, de bizony az sem volt nyitva.

    – Mit csináljunk? Mit csináljunk? – dugták össze a fejüket.
    Egyszer csak észrevették, hogy a kácsa eltűnt.
    – Hát ez meg hol lehet? – néztek össze, és kiabálni kezdtek: – Kácsa, kácsa, pogácsa! Kácsa, kácsa, pogácsa!
    A kácsa nyomban ott termett.
    – Hol voltál? – kérdezték.
    – Pincében.
    – Mit láttál!
    – Sötétet!
    – Mi van a sötétben?
    – Hordó.
    – Mi van a hordóban?
    – Azt már nem tudom – mondta a kácsa.
    – No, majd megtudjuk mindjárt! – mondta a gúnár, s szép sorban egymás után mind lementek a pincébe.
    Olyan nagy sötétség volt odalent, hogy még a csőrük hegyéig se láttak.
    – Ugye megmondtam! – kotyogott a kácsa. – Sötét van!
    Botorkáltak tovább, s egyszer csak beleütköztek egy hatalmas hordóba.
    – Ugye mondtam, ugye mondtam! – hápogott a kácsa. – Itt a hordó!
    De alighogy kimondta, észreveszi ám, hogy a hordón csap is van. Több se kellett neki, nagyot kiáltott:
    – Csak csapra! Csak csapra!
    A gúnár menten kicsavarta a csapot, és vidáman így kurjongatott:
    – Igyunk! Igyunk! Igyunk!

    És ittak.
    Itták az édes piros borocskát, amennyi csak beléjük fért. Már a hasuk pukkadozott, mikor a gúnár elégedetten felsóhajtott:
    – Áldotta teremtette! Áldotta teremtette!
    A galamb meg így burukkolt:
    – Ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó!
    No hiszen, jókor ógatott, mert a gazda, éppen hazaérkezett.
    Nézi – nyitva a pinceajtó! Lemegy, meggyújtja a gyertyát. Látja – odalett a bora. Bezzeg kapta gyorsan a botot, és hajkurászta kifelé a haszontalan állatokat.
    – Levágom, levágom, mindegyiket levágom! Hess ki, hess ki! Kifelé! Hess-hess-hess!
    Volt ám szaladás, volt rohanás!
    Repült a galamb, bukdácsolt a kácsa, csetlett-botlott a gúnár – meg sem álltak a szérűskertig.
    Ott szusszantak, egy kicsit, aztán nekiestek a gazda búzájának. Mert hiszen ha ittak, hát enni is kellett valamit.

    S a gúnár elrikkantotta magát:
    – Ketten-hárman egy szemet! Ketten-hárman egy szemet!
    Igen ám, de mi volt az az egy szemecske annyi állatnak? Semmi. Avval bizony sehogy se laktak jól. Így aztán újra kiáltott:
    – Ki-ki magának! Ki-ki magának!
    – Úgy, úgy! Úgy, úgy! – burukkolt a galamb. – Így majd csak jóllakunk!
    És ették, falták a búzát, mint a parancsolat.

    A csőrük kopogott, a begyük gömbölyödött.
    Talán még most is ott lakmároznának, ha a gazda utánuk nem szalad a seprűvel. De a kácsa idejében észrevette a veszedelmet, és úgy hápogott, ahogy csak a torkán kifért:
    – Gazda! Gazda! Jön a gazda!
    Mire aztán odaért a gazda, senkit sem talált ott. Se galambot, se gúnárt, se kácsát. Ahányan voltak, annyifelé illantak, neki a világnak – ijedtükben többé vissza se találtak.
    Így lett vége a dínomdánom lakomának.

    Pin It on Pinterest