Van egy falu, úgy hívják, hogy Kisfenyőfalva. Kicsinek nem azért kicsi, mert a fenyőfák az erdőben nem elég nagyok, hanem azért, mert a legközelebbi falut Nagyfenyő- falvának hívják. Hát ez meg Kisfenyőfalva, hogy megkülönböztessék a másiktól.
Az erdő kellős közepén van ez a falu. Köröskörül sűrű rengeteg. A lucfenyőkről szakállas moha csüng, az erdei fenyők ágai az égig nyúlnak. A tocsogós helyeken úgy sorakozik a nyárfák sudár törzse, mint a sűrű karókerítés. Az erdő mélyén csupa kidőlt fa, korhadó ág, nyirkos hűvösség. Nem könnyű áthatolni rajta. Csak a hosszúlábú jávorszarvas tanyázik itt, könnyedén lépked át a kidőlt fatörzseken. Ebben a rengeteg erdőben télen megöltek egy anyamedvét.
A barlangjában ejtették el.
Annak az anyamedvének nem sokkal azelőtt született két kölyke.
A vadászok a sapkájukba tették a bocsokat — mind a kettő elfért egy sapkában. Picurkák voltak, jóformán még a szemük sem nyílt ki.
Elhozták őket Kisfenyőfalvára, az erdészék házába. Tudniillik az erdész lőtte le az anyamedvét.
Behozták a bocsokat a szobába s betették a lóca alá egy ócska báránybőrsubára. Az lett a lakhelyük.
Az erdész néni csinált nekik cuclis üveget: két palackba langyos tejet töltött, a száját lefödte ronggyal. A két kis bocs boldogan ölelte magához a cuclis üveget. Aludtak, szoptak, cuppogtak, szépen növögettek.
Eleinte nem másztak le a subáról, azután nekibátorodtak a szobában mászkáltak, totyogtak, hempergőztek, egyre messzebb merészkedtek.
Nem is volt semmi bajuk, fejlődtek szépen.
Csak egyszer történt, hogy az egyik bocs majd meghalt ijedtében. Ez akkor volt, amikor a tyúkokat behozták. Olyan erős fagy volt odakinn, hogy a szarkák megfagytak röptűkben, azért hozták be a tyúkokat, hogy megóvják a hidegtől. A kis bocs pedig kikarikázott a padka alól, hogy megnézze őket. És a kakas nekiment, tépázni kezdte. Hogy tépázta! Csapkodta a szárnyával, csőrével vagdosta, sarkantyújával rugdosta, eszeveszettül.
A szegény kis bocs csak üvöltött, nem tudta, mit csináljon, hogyan védekezzék. Emberi mozdulattal elfödte a szemét a mancsával és keservesen bömbölt. Alig tudták megmenteni a dühös kakastól. Fölvették — a kakas meg ráugrott. Mint a mérges kutya. Még jobban el akarta agya- bugyálni.
A medvebocs ezután három álló napig nem jött le a subáról. Azt hitték, vége. De nem lett semmi baja.
Tavaszra fölcseperedtek, megerősödtek a bocsok.
Nyárra már nagyobbak voltak a jól megtermett macskánál; akkorára nőttek, mint egy-egy kisebbfajta kutya.
És milyen huncutok voltak! Hol a tejesköcsögöt borították fel, hol az edényfogó rongyot dugták el, hol a párnát hasították fel, hegy mindenfelé szállt a toll. És örökké az ember lába között voltak, zavarták a gazdasszonyt a házi munka elvégzésében. Kikergette őket a házból:
— Menjetek ki, játsszatok az utcán! Ott hancúrozhattok kedvetekre, nemigen tehettek kárt másban vagy magatokban. A kutyáktól meg a mancsotokkal védekezhettek, vagy másszatok fel minél magasabbra! Így hát a bocsok naphosszat a szabadban hancúroztak. Eszükágában sem volt, hogy kiszökjenek az erdőre. Az er dész nénit anyjuknak, igazi medve-anyjuknak tekintették, a házat meg a barlangjuknak. Ha valaki bántotta őket, vagy rájuk ijesztett, uzsgyi, szaladtak be a szobába, egyenest a lóca alá, a subára.
— Mi az, huncutok, megint rossz fát tettek a tűzre? — kérdi tőlük az erdész néni.
A bocsok persze nem feleltek, hiszen beszélni nem tudtak, csak bújtak egymás mögé, és ravaszul pislogtak kedves, barna szemükkel.
Az erdész néni pedig ilyenkor alaposan elpáholta őket, tudta már, hogy bizonyosan elkövettek valamit. Nem is tévedett: nem telt bele egy óra, bekopog a szomszédasszony az ablakon, s elpanaszolja:
— Képzeld, a mackóid megkergették a csirkéimet, most aztán szaladhatom be értük az egész falut.
Ha nem ez, akkor más — minden napra kijutott a bajból.
Könyörgött szegény asszony:
— Mikor viszik már be ezeket a medvéket a városba? El kell őket adni. Nem vesződöm velük tovább.
Csakhogy a városba nem egyhamar jut be az ember. Hatvan kilométer Kisfenyőíalvától. Tavasszal az út ma- rasztja az embert: nem is út, hanem valóságos sártenger; nyáron meg a munka akadályozza. Így hát továbbra is csak ott éldegéltek a bocsok, nem adták el őket.
Arrafelé jártam vadászni, úgy vetődtem el Kisfenyőfalvára.
Hallottam hírét a két szelíd medvebocsnak. Elmentem, hogy megnézzem őket.
Megkérdem az erdésznétől:
— Hol vannak a medvebocsai?
— Valamerre kószálnak — feleli.
Kimegyek az udvarra, bekukkantok minden sarokba, sehol senki.
Egyszer csak — tyűh, az áldóját! — egy tégla pottyan le éppen az orrom előtt. A tetőről esett le.
Hátraugrom, és fölnézek a tetőre. Ahá! Ott a két jómadár. Fenn kuksolnak a tetőn és nagy munkában vannak: épp a kéményt szedik széjjel téglánként, a téglát pedig lecsúsztatják a lejtős zsindelytetőn. A tégla surrogva csúszik lefelé, a bocsok meg félrehajtott fejjel, áhítatosan hallgatják, ahogy surrog. Nagyon tetszik nekik! Egyikük még a nyelvét is kiölti örömében.
Szaladtam be a házba, szóltam az asszonynak: mentse a kéményét!
Lekergette a bocsokat a tetőről és alaposan elpáholta őket.
Aznap este jöttek a szomszédok panaszra: a medvebocsok három háznak a kéményét szedték széjjel, de nem elég, hogy szétszedték, még be is dobálták a téglát a kéménybe.
Mikor aztán a háziasszonyok betüzeltek a kemencébe, a füst nem arra ment, amerre kellett volna, hanem visszacsapódott, csak úgy dőlt a kemence ajtaján a konyhába. Az asszony már egy szót sem szólt, hanem sírva fakadt.
Mikor aztán hazafelé készülődtem a vadászat után, könyörögni kezdett:
— Tegye meg a kedvemért, vigye el ezt a két pernahajdert. Hisz látja, nem boldogulok már velük. Míg kicsik voltak, csak olyanok voltak, mint a kisgyerekek. De most…- látja, mivé cseperedtek!
Magammal vittem hát a bocsokat a városba. Két kilométernyire kötőféken vezettem őket, aztán az erdőben szabadon eresztettem. Féltek, hozzámbújtak, el nem maradtak volna egy világért sem. Merthogy idegen, félelmetes volt nekik az erdő. Így vándoroltunk két teljes napig. Szerencsésen eljutottunk a városba. Ott aztán megint kötőféken vezettem a két medvebocsot. Összeszaladtak a kutyák meg a gyerekek; de még a felnőttek közül is sokan megálltak, úgy bámultak utánunk.
Eladtam a kisfenyőfalvai gézengúzokat az állatkertnek, az állatkert pedig egyenesen külföldre adta őket tovább: elcserélte őket egy zebrára — egy afrikai csíkos lovacskára.