Élt nálunk egy ideig egy szelíd fürj. Kalitkában tartottuk. A fürj amolyan kicsi, vad tyúkocskafajta. A tolla vör- henyes barna, világosabb sávokkal. A begyén toliakból kis plasztronféle van, olyan, mint a gyerekek előkéje.
Ide-oda járkál a kalitkájában és halkan fütyörészik, ilyesformán:
„Türr-türr! Türr-türr!”
Néha lefekszik és fürdik a homokban, mint az igazi tyúk.
Tisztogatja a tollát, szárnyával verdes. Ha kukacot mutatunk neki, odajön és a kezünkből eszi.
Még a tenyerünkre is tettük, mint a játékszert. Ott megül és nem repül el. Szelíd, mint a galamb.
De a legérdekesebb, tudjátok, mi volt?
Mihelyt este felgyújtottuk a villanyt, a fürjecske azonnal pitypalattyolni kezdett, így:
— Pitypalatty! Pitypalatty!
— Mit mond? — kérdezte Miki.
— Aludni küld téged. Hallod? Azt mondja: „Pitypalatty, hív az ágy! Hív az ágy, pitypalatty!”
Miki fülel: csakugyan valami effélének hangzik:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
— Pitypalatty! Hív az ágy!
Mikinek pedig csakugyan már aludnia kéne. De nehéz őt ágyba kergetni.
— Még korán van! — mondja könyörögve.
És a fürj megint rákezdi:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
— Nincs kedvem!
— Hív az ágy!
— Hadd játsszam még egy kicsikét!
Most aztán úgy rázendít a fürj, hogy az ember majd megsiketül belé:
— Pitypalatty! Hív az ágy! Pitypalatty!
— Igen, igen, megyek mosakodni!
— Hív az ágy! Hív az ágy!
— Igen, csak levetem a nadrágomat!
— Hív az ágy! Hív az ágy!
— Mit kiabálsz, ostoba? Hisz már lefeküdtem!
Eloltják a villanyt a házban; elhallgat a fürj. Miki is elalszik.
Így volt ez nálunk minden áldott este. Hozzászoktatta a fürjecske Mikit a lefekvéshez.
Mihelyt rákezdte a „pitypalatty”-át, Miki ásítozni kezdett. Addig- addig ásítozott, amíg szépen megmosdott, levetkőzött és lefeküdt aludni.
Igaz, a fürjecske nemcsak esténként kiáltozta, hogy „hív az ágy”, hanem más napszakban is, de olyankor rádobtam valamit a kalitkájára, kendőt vagy türölközőt, és a fürj nyomban elhallgatott.
A fürj nem szól a sötétben. Nyáron kiköltöztünk a nyaralóba.
A kertben jókora ketrecet rekesztettünk el a fürjecské- nek. Oda betettük s aztán kimentünk a mezőre virágot szedni, hogy feldíszítsük vele az új lakásunkat.
De a ketrecen valahol rés maradt — megszökött a fürjecske.
Mire hazaértünk, nem volt sehol.
Jaj, de sirattuk!
Kerestük mindenfelé. Kerestük egész délután, egész este. Kotorásztunk a fűben, végigcsörtettük a bokrokat. De a mi fürjecskénknek se híre, se hamva.
Kimerültünk, elfogyott az erőnk. Mikinek már rég az ágyban lenne a helye.
— Hogy fogok lefeküdni? — kérdi sírva. — Nincs, aki aludni küldjön!
És akkor felkelt a hold. Fényesen megvilágított mindent köröskörül, a gyepet, az utat. És egyszer csak mit hallunk az egyik útmenti bokorból:
— Pitypalatty! Pitypalatty!
— Ö az! — lelkendezik Miki.
És a fürjecske még hangosabban:
— Pitypalatty! Hív az ágy!
Bebújtunk a bokorba és egyszeriben megfogtuk a fürjecskénket. Hideg volt a teste és csurom víz: megáztatta a harmat. Hazavittük, megjavítottuk a rést a ketrecen és szépen visszatettük belé a fürjecskét.
Miki pedig vidáman ment aludni.