Skip to content

Csalóka Péter

    Csalóka Péter

    Volt egyszer, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egy ember, akit úgy hívtak, hogy Csalóka Péter. Ezt a becsületes nevet csak azért kapta, mert akit csak lehetett, mindenkit becsapott. Egy alkalommal bement a városba, és kivel találkozik a leghamarabb?

    A bíróval. Mikor a bíró meglátja, köszön neki:

    – Szervusz, Péter fiam, hát hogy vagy? Miféle szél fújt erre? Mondd csak, nem csapnál be engemet? Mert ismerte a bíró Csalóka Pétert, tudta, hogy milyen ember.

    – Dehogynem – felelte Péter -, csakhogy amivel becsaphatnám, az nincs itt.

    – Az nem nagy hiba, Péter fiam – felelte a bíró -, ha nincs nagyon messze.

    – Egy félnapi járóföld – felelte Péter.- Na akkor, Péter fiam, itt a lovam, ülj fel rá, hadd lássuk, mit tudsz!

    Fel is ült Péter a lóra, de mikor felült, hol a ló fejéhez ült, hol a farkához. Úgy tett, mint aki nem tud lovagolni. Ez így ment egészen addig, amíg a városból ki nem ért. Amerre ment, a nép torkaszakadtából kacagott rajta.

    De amikor Péter a várost elhagyta, úgy megülte a lovat, akár egy huszár. Vágtatott egyenest a következő városba, ahol éppen vásár volt. Fogta magát Csalóka Péter, a lovat elvitte a vásárba, és eladta száz pengőért. De mielőtt eladta volna, levágta a ló farkát, s elvitte a város végén levő feneketlen tóhoz. Ott a ló farkával együtt bement a vízbe, ameddig csak be tudott menni, és ügyesen letette a ló farkának az egyik végét a tó fenekére.

    Még egy nagykövet is hengerített rá. Mikor elkészült, fogta magát, jól összesározta az arcát és a ruháját, és így nagy keserves ábrázattal, sántítva tért vissza a bíróhoz. Úgy tett, mint aki leesett a lóról.

    Mikor a bíró meglátta, kérdi tőle:

    – Hát veled meg mi történt, Péter?

    – Ej, hagyja el, bíró uram, ne is kérdezze!

    Hiszen látta, mikor felültem a lovára, hogy milyen jól tudok én lovagolni. Mikor kiértem a város végére, beugrott velem a ló abba a tóba, amelyik a város végén van, és én csak nagy nehezen tudtam megszabadulni, kis híja csak, hogy nem haltam meg magam is.

    A ló ott is maradt, belefulladt a vízbe.

    – Hazudsz, gazember – kiáltott a bíró – most becsaptál.

    – Dehogy csaptam be, bíró uram. Menjen ki, és nézze meg, a ló farka most is kilátszik a vízből. Ha nem mondok igazat, akkor zárasson be a bíró úr.

    – De hát gyere te is, Péter fiam. Mutasd meg, hogy hol van az a hely – felelte a bíró.

    – Jaj, dehogy tudok én menni, hiszen úgy fáj a lábam, hogy alig tudok ráállni – tettette magát Péter nagy sántítva.

    Akkor a bíró elindult a pandúrokkal, hogy megkeressék a lovat. Mikor kiértek a város végére és közeledtek a tóhoz, már messziről meglátták a ló farkát a vízben.

    – Nini, tényleg nem hazudott az én Péter fiam. Ott van a ló, csak a farka látszik. Már csak menjünk, segítsünk rajta. Hátha még életben lesz.

    Örült a bíró nagyon, hogy megvan a ló farka. Nem is nagyon parancsolt a pandúrjainak, ő maga ment elöl, hogy kimentse a lovát. Belecsimpaszkodott a ló farkába, és elkezdte húzni. Húzta, húzta, addig húzta, amíg a kő legurult róla, a bíró pedig hanyatt vágódott a sárban.

    – Hej, gazember mégis csak rászedtél – kesergett a bíró. Akkor jött rá, hogy csak a ló farka volt az iszapba beásva.

    – Na, megállj, mert jössz te vélem még a dutyiba. Megtanítalak én még téged kesztyűbe dudálni – fenyegetőzött a bíró.

    Ezalatt Péter nyugodtan mulatott a kocsmában a barátaival, volt pénze elég. Egyszer csak kinéz az ablakon, s látja, hogy a bíró közeledik nagy sárosán a kocsma felé. A ló farka a kezében, a város népe meg csődül utána nagy kacagva. Kapta magát Péter, és előre kifizette gyorsan két liter bor árát.

    Eközben a bíró is megérkezett a kocsmába:

    – Na, gazember, jössz vélem a dutyiba, mert becsaptál.

    De Péter rá se hallgatott, csak levette a zsíros kalapot a fejéről, és a földhöz vágta.

    Azt kérdezte a kocsmárostól:- Ugye, kocsmáros úr, ki van fizetve?

    Felelte a kocsmáros:- Ki bizony.

    Erre a bíró kezdte elfelejteni a lovat, inkább Péterre figyelt, hogy micsoda egy kalapja lehet?

    Ha földhöz vágja, ki van fizetve, amit ott ivott?

    Péter hamarosan kikéri a másik liter bort is, megissza, földhöz vágja a kalapját, s kérdi a kocsmárostól:

    – Ugye, kocsmáros úr, ki van fizetve?

    – Ki bizony – felelte a kocsmáros.

    Erre már a bíró is megszólalt:- Mondjad, Péter fiam, micsoda egy kalap ez?

    Hogyha földhöz vágod, ki van fizetve, amit ittál?

    – Hej, bíró úr, ezt én még az apámtól örököltem. Ha ez nekem nem volna, ilyen szegény létemre meghalhatnék étlen, szomjan. Mikor mulatni megyek, csak ezt teszem a fejembe.

    Akármennyit eszem, akármennyit iszom a barátaimmal, valahányszor a földhöz ütöm, mindig ki van fizetve.

    – Mondjad, Péter fiam, nem adnád el ezt a kalapot? – kérdi a bíró.

    – Haj, dehogy adom, hiszen megfordulna apám a sírjában, ha a tőle maradt örökséget eladnám.

    – Add nekem, Péter fiam, nagyon szépen kérlek. Adok érte száz pengőt.

    – Dehogy adom, bíró úr.

    – Adok érte százötven pengőt – alkudozott a bíró.

    – Nahát, ha már olyan erősen kéri a bíró úr, biztosan nagy szüksége van rá, odaadom hát kétszáz pengőért.

    A bíró beleegyezett, és ott helyben kifizette a pénzt. Péter pedig átnyújtotta neki a kopott, zsíros kalapot. A bíró nagy örömmel fogta a kezébe, és ment haza. Mikor hazaérkezett, hamarosan összeszedte minden jó barátját, ügyvédet, szolgabírót s a többi előkelő urat, és meghívta őket a legfényesebb vendéglőbe, hogy kipróbálja a kalapot.

    El is mentek mindnyájan a lakására, hogy majd onnét indulnak egyszerre mulatni. Mikor megérkeztek, látják ám, hogy egy rossz, kopott kalap van a bíró kezében. A bíró a fejére tette a rossz kalapot, és így indult mulatni.

    Nagy nevetés támadt, amikor meglátták.

    – Na, csak nevessétek ki magatokat – felelte a bíró majd megmutatom én, hogy milyen drága kalap ez, amin ti úgy nevettek. – És el is mesélte nekik, hogy milyen hatása van annak a kalapnak.

    – Majd meg is látjátok – bizonygatta. Mikor ezt elmesélte, a vendégek még jobban nevettek. Na, de azért mégis elmentek a mulatóba. Ott mindenki evett, ivott, amennyi jólesett neki. Mikor már mindenki jóllakott, vette a bíró a koszos, zsíros kalapját, és a földhöz vágta:

    – Ugye, vendéglős úr kérem, ki van fizetve?

    – Dehogyis van – nevetett a vendéglős.

    Először azt hitte, a bíró csak tréfál, de mikor látta, hogy másodszor, harmadszor, negyedszer is földhöz vágja a kalapot, már látta, hogy nem tréfálkozik.

    – Bocsánat, bíró úr, hát hogy volna kifizetve? Hiszen még egy fél forintot sem adott.Ekkor jött rá a bíró, hogy Péter másodszor is becsapta.

    „Na, megállj, te gazember! – gondolta magában.

    – Most aztán tényleg viszlek a dutyiba!” Ment is egyenest a két pandúrjával Péterhez.

    Péter már messziről meglátta a bírót közeledni, és az üstben éppen fövő gulyást hamar lekapta a tűzhelyről, és kivitte az udvarra. Rátette az üstöt egy nagy fatuskóra, és ott kavargatta, kóstolgatta az ételt.

    Mikor a bíró odaérkezett, és meglátta, hogy tűz nélkül fő a gulyás, megfeledkezett a lóról is meg a kalapról is.

    – Mondjad, Péter fiam, miféle üst ez, hogy tűz nélkül fő benne az étel?

    – Hej, bíró úr, drága egy üst ez nékem. Ha ez nem volna, régen meghaltam volna. Ezt még a nagyapámtól örököltem. Ebbe csak bele kell aprítani a húst és a krumplit, vizet tölteni rájuk, és már fő is az étel.

    – Ej, Péter fiam, nem adnád el ezt az üstöt nekem?

    – Jaj, bíró úr, dehogy adom! Megfordulna a nagyapám a sírjában, ha eladnám a tőle maradt örökséget.

    – De már adnék én, Péter fiam, adnék én érte száz pengőt

    .- Akkor sem adom, bíró úr.- Adok érte kettőt, fiam, csak add nekem.

    – Na, mivel annyira megszerette a bíró úr ezt az üstöt, annyira kéri, odaadom háromszáz pengőért.

    Egy szót sem szólt többet a bíró, csak elővette a háromszáz forintot, és kifizette az üstöt. Aztán Péter segítségével a hátára vette a nagy kormos üstöt, és sietett vele haza. Otthon letette a konyha közepére. Parancsol a cselédjeinek, hogy rögtön krumplit hámozzanak, húst aprítsanak, mert itt fogják megfőzni a gulyást a konyha közepén, méghozzá tűz nélkül. A cselédek csak bámulták, és csudálkoztak rajta.

    – Na, ne csudálkozzatok, ne bámuljatok, munkához kell látni. Majd meglátjátok, mi lesz itt mindjárt. Láttak biz’ a cselédek egy nagy semmit. Mégse főtt meg a paprikás, a tokány vagy a gulyás. Most már szégyellte magát a bíró nagyon, méregbe is gurult alaposan. Kapta magát, s csak úgy egyedül szaladt Péterhez, hogy vigye a dutyiba

    .- Na, gazember Péter, jössz velem a dutyiba, mert megint becsaptál.

    – Hát hogy csaptam volna be, bíró úr! Dehogy csaptam!

    – Hát úgy, hogy az üst nem főz – felelte a bíró

    .- Hát hogy főzne, bíró úr, mikor a tuskót itt hagyta, amelyiken főtt? Azt nem vette meg.

    – Hát csak az a baj, Péter fiam?

    – Az hát, bíró úr – felelte Péter.

    – Hát mennyiért adod nekem a tuskót, Péter fiam? – kérdezte a bíró megjuhászkodva.

    – Olcsóbban adom, mint a másikat, mert ezzel én már nem sokat érek. Odaadom száz pengőért.

    A bíró nyomban ki is fizette a pénzt, és Péter segítségével a hátára vette a nagy tuskót. Meggörbedve cipelte haza.

    Amerre ment, mindenki kinevette, mondván:

    – Nézzétek, a bírónak elfogyott a fája! Amikor hazaérkezett, letette a tuskót a konyha közepére, a cselédek meg rátették az üstöt, és várták, hogy főjön az étel. Várhatták napestig, csak nem főtt az. Ekkor már a bíró is belátta, hogy Csalóka Péter megint becsapta.

    El is határozta magában, hogy akármije lesz is Péternek, ő többet meg nem veszi, hanem viszi a gazembert a dutyiba. El is ment a bíró Péterhez, de mikor Péter meglátta a bírót közeledni, azt mondta a húgának:

    – Ha ideér a bíró, veszekedjünk jó hangosan. Azzal a gyomra tájékára kötötte az aznap levágott birka gyomrát, s azt is mondta a húgának:

    – Amikor a bíró ideérkezik, veszekedjünk hangosan. Te egy szót se hagyj helybe, amit én mondok. Akkor én kapom a bicskámat, és a gyomromba ütöm, és úgy fogok tenni, mint aki meghalt. Te pedig gyorsan vedd le az almárium tetejéről a sípot, és fújjál a fülembe háromszor, erre én rögvest föltámadok. Így is történt.

    Amikor a bíró odaérkezett, a két testvér olyan hangosan veszekedett, hogy a bíró szóhoz se tudott jutni a nagy veszekedés közben. Végül Péter kapta a bicskáját, és a gyomrának szegezte. A bíró ugrott, hogy megfogja Péter kezében a bicskát, de már késő volt, Péter holtan rogyott össze. Akkor a húga kapta a sípot, és háromszor Péter fülébe fújt.

    Erre Péter katonásan fölugrott, s elkezdte dörzsölni a szemét:

    – Hej, de jót aludtam – mondta.- Aludnál bizony te ítéletnapig, ha ez a síp nem volna.

    – Hej, Péter fiam – csodálkozik a bíró -, micsoda síp lehet ez?

    – Hej, bíró úr, ha ez a síp nem lenne, akkor én már rég nem lennék.

    – Nem adnád el nekem ezt a sípot?

    – Jaj, dehogy adom, bíró úr! Ha eladom, én már nem is élek tovább.

    De a bíró addig könyörgött, míg Péter eladta neki a sípot négyszáz pengőért. Vette a bíró a sípot, és a zsebébe tette. Elfelejtve lovat, kalapot, üstöt, tuskót, megelégedve tért haza.

    Most már nyugodt volt, hiszen bármennyire bosszantják is a cselédek ezután, neki már nem eshet baja, mert ez a síp megóvja őt a haláltól. Mikor hazaérkezett, előhívta a kocsisát, Jánost, és azt mondta neki:

    – Na, János fiam, figyelj ide. Itt van ez a síp, ezt terád bízom. Tedd fel az almárium tetejére, rajtad kívül nem tudhatja senki, hogy hol van. Mikor én valamiért erősen megharagszom, és látod, hogy a guta majd megüt, vagy meg is ütött talán, akkor vegyed ezt a sípot, és fújjál a fülembe háromszor.

    Telt-múlt az idő. Egyszer éppen János volt az, aki nem úgy cselekedett, ahogy a bíró parancsolta. A bíró annyira felbőszült, úgy elöntötte a méreg, hogy mérgében megfulladt. Mikor János látta, hogy a bíró holtan esik össze, eszébe jutott a síp. Kapta hamar a sípot, és a bíró fülébe fújt háromszor. De bizony fújhatott három- százszor is, mert a bíró úr mind a mai napig meg nem mozdult.Csalóka Péter pedig azóta is éli a világát, ha meg nem halt.

    Pin It on Pinterest