Borsszem Jankó

[Total: 0    Average: 0/5]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öregasszony. Egyes-egyedül élt kis házacskájában, az erdő szélén. Éppen szombat volt, gondolta, kitakarít. Felkapta a seprűt, hogy kiseperjen. Ahogy sepreget, egyszer csak elébe gurul egy szem feketebors.

– Nicsak! Nicsak! – nézi. – Hát ez hogy került ide?

Sajnálta kiseperni, felvette és lenyelte. Rövidesen gyermeke született. Ura nem volt, senkit sem ismert.

“Hisz ez valóságos csuda – gondolta magában -, ejsze, annak a szem borsnak köszönhetem!”

El is nevezte a gyermekét Borsszem Jankónak.

Jankó nőtt és erősödött. Különösen az ereje lett egyre nagyobb, úgyhogy tizennyolc éves korában, járás közben súlyától majdnem térdig szakadt a földbe. Egyszer csak azt mondja Borsszem Jankó az anyjának:

– Kedves édesanyám, úgy gondolom, már elég nagy vagyok. Elmegyek hát országot-világot látni! Szeretnék nálam erősebb emberre találni, akivel megküzdhessek. Süssön nekem, legyen szíves, olyan perecet, melynek tésztáját a saját tejével gyúrja össze, s aztán ne búsuljon, meglátja, hét év múlva hazajövök!

Anyjának nem esett jól, hogy egyedül marad, de látta, hogy Jankót úgysem tudná visszatartani. Megsütötte neki a perecet, és sírva-ríva elbúcsúztak egymástól.

Borsszem Jankó ment, ment, vándorolt, hét esztendeig meg sem állt, de ez alatt az idő alatt nemhogy emberrel, de még egy verébbel sem találkozott. Mikor megéhezett, evett a perecből. Ez olyan csodálatos perec volt, hogy sohasem fogyott el, mindig egész maradt. Egyszer, úgy hét esztendő múlva, ahogy mindig csak ment, ment, rátalált egy malomra. A malomnak nem volt teteje, csak négy fala; a malomban pedig óriási malomkerekek.

Nézi Jankó körbe-körbe.

“Ugyan milyen malom lehet ez, hogy ilyen kidőlt-bedőlt oldalú, bagolyrúgta, és senki se használja?” – morfondírozott magában.

Egyszer csak, ahogy nézegeti a malmot, meglát valami gerendán egy icipici emberkét. Nagyon öreg volt, szakálla a földig ért. Hej, megörült neki Jankó! Ez volt az első ember, aki hét hosszú esztendő alatt először útjába akadt.

– Adjon isten, kedves jó öregapám! – köszöntötte.

– Fogadj isten, öcsémuram! Hát honnan jössz? – kérdezte.

– Nagyon messziről. Hét éve indultam el hazulról, s azóta meg sem álltam. Megbocsásson, hogy érdeklődöm, kedves jó öregapám, de mit csinál kend ebben az öreg malomban? – kérdezősködött Jankó.

– Én, kedves fiam, már hetvenhét éve vagyok itt, és lesem az erőt!

– Miféle erőt les, öregapám?

– Annak az erejét, akié a malom.

– Kié ez a malom?

– Ez a malom, fiam, olyan emberé, akinek sem ezen, sem a másvilágon erő dolgában nincs párja. Talán az egész világ ereje benne van!

– No és ki az az ember, hogy hívják?

– Az, fiam, egy király.

– És milyen király?

– Úgy hívják, hogy Basa király!

– Akadt-e már olyan ember rajta kívül, ki ezzel a malommal megbírt volna?

– Olyan ember, fiam, még nem akadt.

– Hát, kedves öregapám, azt elhiszem, hogy eddig nem akadt; de hogy most akadt olyan erős, mint Basa király, azt kend higgye el! Csak tudnám kendnek bizonyítani!

– Látod, fiam, ezeket a malomkerekeket? – csóválta fejét az emberke. – Basa király ereje ezekben a kerekekben van. Aki ezekkel a kerekekkel megbirkózik, Basa királlyal is könnyen elbánik az!

– No, nézzen meg engem jól, öregapám! – hetvenkedett Borsszem Jankó. – Én vagyok az, aki legyőzi Basa királyt!

– Lassabban, fiam! Gondold meg, mit beszélsz! Hogy mérheted te magadat Basa királyhoz?

Borsszem Jankó nem szólt semmit, csak körülnézett a kerekek között. Látta bizony, oly nehezek azok, hogy a legkisebb is nyomhat vagy negyven mázsát. Borsszem Jankó se szó, se beszéd, megfogta az egyik kereket, és egyetlen lendülettel felhajította az égig. Megvárta, míg lefelé esik és mikor már-már a földre ért, elkapta a levegőben. Fogta azt a kereket, és azzal úgy szétzúzta az egész malmot, hogy tiszta liszt maradt a helyén.

Látta ezt az öreg, szakállas emberke, s ugrándozott örömében.

– Kedves fiam – mondta -, most már látom, akár el is mehetek innen. Nem kell őriznem tovább a malmot. De vigyázz, mert Basa király lesi, hogy akad-e erősebb ember nála. Nem is hinnéd, de hidd el, ha mondom, Basa király tudja, hogy te itt vagy. Ő már otthon fekszik erőtlenül, mert te elvetted az erejét. Tudom, hogy most hozzá mégy. Nagyon vigyázz! Ahogy haladsz ezen az úton, találsz két pusztát. Jobb kezed felől élnek a vadlibák, azokkal szokta Basa király az erejét próbálni.

Jankó megköszönte az öregember tanácsát, elbúcsúzott tőle, s útjára indult. Harapott egyet a perecből, és ment egyenest a vadlibákhoz. Ahogy azok meglátták, rárohantak, hogy elpusztítsák. Jankó azonban nem ijedt meg, hanem elkapott egyet a farkánál fogva, és a többit egy suhintással agyonverte vele. Aztán tovább ment, mendegélt, amíg Basa király házához nem ért. Benyitott, és ráköszöntött Basa királyra:

– Szerencsés jó napot, felséges uram, Basa király! Eljöttem, hogy összemérjük erőnket, mert ha nem tudná, én vagyok Borsszem Jankó!

Megijedt a király, és könyörögve mondta:

– Ne bántsál engem, kedves fiam, nincs már nekem semmi erőm! Elvetted te azt, mikor ízzé-porrá zúztad a malmot, és agyonverted a vadlibákat. Ezekben volt az én erőm, és ezekkel együtt engem is tönkretettél.

– Ide figyelj, Basa király! – szólt Jankó. – Kegyetlen ember voltál világéletedben, erődet mindig rosszra fordítottad. Ugye, sose hitted volna, hogy akad nálad erősebb ember, aki egyszer téged is elpusztíthat?!

– Nono, fiam, ne szidalmazz! – csitítgatta Basa király Jankót. – Ülj csak le egész nyugodtan. Én olyan erős ember voltam, hogy sem ezen, sem a másvilágon, sem Felső-, sem Alsó-Indiában nálam erősebb ember nem akadt. Te bizony százezer grádiccsal vagy erősebb nálam. Azt is tudom, hogy te miből lettél. Borsból. Ez a te erőd titka. Könyörögve kérlek, Jankó, hagyd meg az életemet, hadd éljem le öreg napjaimat nyugodtan. Légy inkább a segítségemre! Figyelj csak ide jól. Van a kertemben egy körtefa, azon olyan aranykörték teremnek, mint az öklöm; de ahogy estére megnőnek, reggelre már egy sincs belőlük, mert éjszaka valaki mindig ellopja. Hogy ki az, miféle betyár, kilesni nem tudom; de ha te megtennéd, odaadnám neked az egyik lányomat és fele királyságomat!

– Megteszem én, Basa király, légy csak egész nyugodt – fogadta Borsszem Jankó.

És estére ágyat csinált magának a körtefa alatt. Leült az ágyra. Várt, lesett. Éjjel tizenkét órakor látja ám, jön egy asszony kocsival. Megáll a körtefánál, leszáll a kocsiról, odamegy a körtefához, letép egy körtét, és kezdi enni. Jankó meg se moccant, várta nyugodtan, míg a jövevény megeszi a körtét, hogy meggyőződjék róla, valóban ő-e a tolvaj. De mikor az a második körte után nyúlt, Jankó felugrott, elkapta a kezét, és rákiáltott:

– Na, most már megvagy, tolvaj!

– Jaj, eressz el! – rimánkodott az elfogott asszony.

– Dehogy engedlek! Nem is engedhetlek, mert Basa király azt mondta, hogy ha elfogom a tolvajt, nekem adja egyik lányát és fele királyságát.

Az asszony csak tovább rimánkodott:

– Engedj el, mert ha nem engedsz, rögtön vége az életemnek! És abból neked nem lesz semmi hasznod. Megígérem, hogy többé tájékára sem jövök a körtefának!

Gondolkozott Jankó, megsajnálta; Basa királyt meg úgysem kedvelte, hiszen jól tudta, hogy gonoszságra használta nagy erejét; hát addig-addig töprengett, amíg végül is elengedte a tolvajt.

Reggel virradatkor kinézett az ablakán a király, és látta, hogy egy körte sem hiányzik a fáról. Kezdte volna dicsérni Jankót, de ő bevallotta, hogy egy mégiscsak hiányzik; a tolvajt is megfogta, de elengedte, mert az megígérte, hogy többet tájékára sem jön a körtefának.

– Az a fontos, hogy a többi körte megvan! – örvendezett a király. – No, ha a lányomat és fele királyságomat neked ígértem, szavamat be is tartom: legyél a vejem, hiszen méltóbb, erősebb utódot úgysem találhatnék a kerek világon!

Ezután bevezette Basa király a lányát. A fiatalok egy szempillantás alatt megtetszettek egymásnak. Díszhintón hozták el az erdőszéli házikóból Jankó édesanyját, és csaptak olyan lakodalmat, hogy még a sánták is táncoltak örömükben, jókedvükben. Meg is koronázták Jankót királynak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük