Skip to content

Kolozsvári Grandpierre Emil: Bolondos mese

    Bolondos mese

    Egy kicsi faluban, két nagy hegy között élt egyszer egy szegény ember feleségestül. Nem volt ennek a szegény embernek se földje, se lábasjószága, de még esze sem.Nem volt egyebe egy rossz ködmönnél meg a gazdag szomszédjánál.
    A gazdag szomszéd felesége erősen szerette a tisztaságot. Szapult hát naphosszat, a nedves ruhát pedig szépen kiteregette a sövényre száradni. Nézte a szegény ember felesége, nézte a tömérdek száradó ruhát, s restelkedett módfelett. Addig-addig restelkedett, míg egy napon így szólott az urához:

    – Csúffá tesz a szomszédasszony.

    – Aztán miért tenne csúffá? – kérdezte a szegény ember.

    – Merthogy ő minden héten szapul – válaszolt az asszony -, nekem meg nincs mit szapulnom.

    Hiszen nincs egyebünk, mint ami a testünket takarja.

    – Az bizony igaz – hagyta rá a szegény ember. Azzal leült a sutba tépelődni, mert abba bele nem nyugodhatott, hogy a szomszédasszony csúffá tegye a feleségét. Addig-addig tépelődött, míg eszébe jutott, mi tévők legyenek.

    – Tudod-e, mit tegyél? – kérdezte a feleségét.

    – Majd megtudom, ha megmondod – válaszolt az asszony.

    – Vedd a ködmönt, azt szapuld. Aztán terítsd ki a ház mögött a csipkefára.

    Hadd lássa mindenki, hogy nekünk is van mit szapulni, mi is szeretjük a tisztaságot. Örült az asszony a tanácsnak. Kimosta a ködmönt, ráterítette a csipkefára. Mikor megszáradt, levette, s megint szapulta. Addig szapulta, míg az idő csípősre nem szigorodott. Egyik reggel kiterítette a csipkefára a lucskos ködmönt, másnap hasztalan próbálta levenni. Odafagyott. Ezen az asszony úgy elkeseredett, hogy elfakadt sírva.

    Az ura meghallotta a sűrű jajveszékelést, s kiment megnézni, ugyan vajon mi baja esett a feleségének.

    – Odafagyott a ködmön – jajgatott az asszony, mikor az urát meglátta -, mit szapulok, ha már ez a rossz ködmön sincs?

    S ha meg nem szapulok, mit szárítok?

    S ha nem szapulok, s nem szárítok, csúffá tesz a szomszédasszony, mert az szapul is meg szárít is, akár tél van, akár nyár.

    – No, majd megnézzük – mondta az ember, s azzal hajtogatni kezdte a csipkefa ágait, meg rángatni a ködmönt.

    De bárhogy ügyeskedett, a ködmön csak nem vált meg a csipkefától. Megmérgesedett erre a szegény ember, szaladt a színbe. Ásót hozott, hogy a csipkefát kiássa, bevigye a meleg szobába, s a kemence mellett megengesztelje. Mikor a gyökere alá ért a fának, nagyot koppant az ásó.

    Odanézett, hát egy fazék! Lehajolt érte, kiemelte a lyukból, kinyitotta. Nem más volt a fazékban, hanem ezüstpénz, félvékányi, ha nem több. Csak hát a szegény ember olyan szegény volt, hogy aranyat, ezüstöt világéletében nem látott. Az asszony meg az ember nézegette, forgatta, tapogatta a fazekat meg ami benne volt, s utóvégre úgy határoztak, hogy más nem lehet az, mint túró.

    – Túrónk már van – mondta az ember a feleségének -, főzz galuskát, hadd lakjunk jól.

    Az asszony megfőzte a galuskát, rászórta a galuskára a túrót. Egyik is vett egy kanalat, a másik is, s hozzáláttak a falatozáshoz. A galuskát megrágták, lenyelték, de a túróba majd beletörött a foguk. Úgy esett, hogy a falu juhásza éppen arra hajtotta a nyáját. Volt ott egy dohányföld, nem messzi a háztól.

    A dohányt megszedték már, a szára megmaradt a birkáknak. A juhász megszomjazott, s betért a szegény ember udvarára vízért. Visszafele indulóban benézett az ablakon, s majd elnyelte a bajuszát, olyan erősen elcsodálkozott. Hogyne csodálkozott volna, hiszen a szegény ember meg a felesége ezüstpénzzel ette a galuskát. „Szerzek egy marék pénzt” – gondolta a juhász, s azzal illedelmesen bekopogtatott.

    – Mi járatban vagy? – kérdezte a szegény ember.

    – Majd megveszek éhségemben – mondta a juhász -, nem adnának egy kevéske maradékot:

    – Adunk , lelkem, hogyne adnánk – szíveskedett az asszony -, de csak túrónk maradt.

    Az is azért, mivel nem bírtuk megrágni. – Jó lesz az is – válaszolt a juhász. – Megrágom én a vasat is, olyan a fogam. Az asszony összekaparta takarosan a túrót még a fazékból is, ami benne maradt, s odaadta a juhásznak.

    Az beöntötte a tarisznyájába, megköszönte, s végezetül ezt mondta:

    – Reggel jöjjenek el. Hálából a legszebb juhomat maguknak adom. Örvendett az asszony meg az ember, hogy a rossz túró fejében jó birkát kapnak. Reggel elmentek a juhászhoz, az már várta őket egy szép juhval. De az asszony észrevette, hogy a juhásznak mustrajuhai is vannak. Ott feküdtek a földön olyan kövéren, hogy az orrukból zsír csordogált.

    – Hát nem a legszebbet ígérte? – kérdezte az asszony.

    – Én azt – válaszolt a juhász.

    – Lám, mégis soványat adna, holott van kövérebb is.

    – Hát válasszon kend! – biztatta a juhász. Nem volt rest az asszony, kiválasztotta a legkövérebb juhot. Hazahajtották, otthon az ember leszúrta, kibelezte, megnyúzta, az asszony pedig megsütötte. Felrakták a birkát egy nagy tálra, búzakenyeret tettek melléje, s már-már letelepedtek, hogy hozzálássanak a lakomához.

    De akkor az ember észrevette, hogy egyetlen árva darab fa sincs a házban. Mind feltüzelték a birkasütéshez.

    – Megvesz bennünket az isten hidege, ha be nem fűthetünk – mondta az ember.

    – Bizony – hagyta rá az asszony -, nem érdemeljük meg a birkapecsenyét meg a lágy kenyeret, ha fát nem hozunk. Elindultak hát fáért. Nem jutottak messzi, s összetalálkoztak egy szabadságos katonával.

    – Hova megy, lelkem? – kérdezte az asszony.

    – Ide a faluba – válaszolt a katona.

    – Nem bánom – mondta az asszony -, csak mihozzánk be ne térjen.

    – Miért ne? – kérdezte a katona.

    – Csak azért, mert minálunk az asztalon kenyér van, meg egy frissen sült birka.

    – Hogy mehetnék én magukhoz – kérdezte a katona -, hiszen azt sem tudom, hol laknak.

    – A legszélső házban lakunk, amott ni. A kulcsot pedig a küszöb alá tettük. A katona elköszönt, s nem tért se jobbra, se balra, hanem egyenesen bement a szegény ember házába.

    Ott aztán leült az asztalhoz, elővette a bicskáját, s föl sem kelt, míg a sült birkát meg a kenyeret az utolsó falatig meg nem ette. Estére megjött a szegény ember feleségestül, egy nagy köteg fával. Megéheztek a cipekedésben, de egyebet nem leltek az asztalon, mint csontot meg kenyérhéjat.

    A csontokat és a kenyérhéjat pedig belepték a legyek.

    – Ezt már nem hagyom annyiban! – fogadkozott a szegény ember.

    – Mit akar tenni kend? – kérdezte az asszony.

    – A legyek megették a birkapecsenyét meg a kenyeret. Megyek, bepanaszolom őket a bírónál.

    Az majd igazságot tesz. El is ment a bíróhoz, s elmondta, mekkora nagy igazságtalanság esett vele. Gondolkozott a bíró egy darabig, aztán megkérdezte:

    – Azt akarja kend, hogy igazságot tegyek?

    – Azt hát! – válaszolt az ember.

    – Jól van – mondta a bíró -, a legyeknek bűnhődniük kell.

    Ezért , ahol meglát egyet belőlük, üsse agyon.
    Még ki sem mondta az ítéletet a bíró, egy légy szállott a homlokára. A szegény ember pedig úgy odavágott a botjával, hogy a bíró menten szörnyethalt.

    Pin It on Pinterest