Réges-régen, hajdanában, London városában eszébe jutott valaki­nek, hogy kutyákat tanítson be tűzoltó szolgálatra. Ezek a tűzök: kutyák együtt laktak a tűzoltókkal, együtt gyakorlatoztak, s együtt dolgoztak. S amikor egy-egy ház kigyúlt, berohantak a lángok kö­zé, és segítettek a tűzoltóknak a mentőmunkában.

Ilyen derék tűzoltó kutya volt Bob, a nagy, okos, erős farkasku­tya: valóságos tűzoltókutya-főparancsnok.

Bobnak egyszer ismét dolga akadt, de még micsoda dolga! Kí­gyóit egy ház, a tűzoltók rohantak, s rohant Bob is velük. Mire odaértek, az égő ház előtt egy jajgató asszonyt találtak.

– Mentsétek meg a kislányomat! – könyörgött a tűzoltóknak

-Na, Bob, rajtad a sor! Itt már csak te segíthetsz – mondta a tűzoltóparancsnok, s Bobot elengedte a pórázról. – Indulj! – muta­tott a ház füstölgő lépcsőjére.

Bob felszaladt a lépcsőn, és eltűnt a füstben.

Odakünn szívszorongva várták. S Bob néhány perc múlva kiro­hant a füstölgő házból, s hozta a kislányt, ingecskéjénél fogva.

Az anya odaszaladt, karjába kapta a kislányt, és sírt, sírt örömé­ben.

De Bob jóformán meg sem várta, hogy a tűzoltók megsimogas­sák s megvizsgálják, nem pörkölődött-e meg a szőre – kiszakította magát, s újra visszarohant az égő házba.

– Ügy látszik, van még odabent valaki – mondták a tűzoltók, és izgatottan várták Bobot.

S Bob nemsokára ki is bukkant a tűzből, foga között hozott va­lamit. Éppen úgy hozta, mint azt a kislányt az előbb, az ingecské­jénél fogva. Amikor az emberek jobban megnézték, mit hozott ki az égő házból, arcuk vidám mosolygásra derült: a kutya egy nagy játékbabát tartott a szájában!

(Fordította: Áprily Lajos)