Benet úr és Mátyás diák

[Total: 0    Average: 0/5]

Szegény háromszéki nemes ember volt Benet úr, Bereczken éldegélt rozogó házikóban, egymagában. Amilyen szegény volt, éppen olyan jó volt a szive. A nálánál is szegényebbel utolsó falatját is kész volt megosztani. Történt egy este, hogy amint egymagában üldögélt s visszagondolt a réges-régi jó időkre, amikor az ő őseinek várai meg nagy birtokai voltak, vándorlegény kopogtatott be hozzá s kért szállást éjszakára.

– Mátyás diák a nevem, – mondta a vándor, – fáradt is vagyok, éhes is vagyok, kapok-e szállást, jó uram?

– Istené a szállás, – válaszolt Benet úr. – Kerülj beljebb, öcsém, telepedj le az asztalom mellé.

Az asztalon egy tál lencse volt, azt eddegélte Benet úr, de bizony sovány volt a lencse, egy csepp zsir sem volt azon. Ejnye, ejnye, gondolta magában Benet úr, mégis csak megzsirozom ezt a lencsét, nem illendő ilyen sovány lencsével traktálni a vendéget.

– Hát bizony, – mondta Benet úr, – a mi földünk sovány, édes öcsém, nem terem jól, ha meg nem trágyázzák. Várj egy kicsit, hadd trágyázom meg ezt a lencsét is.

Megtrágyázta a lencsét zsirral, aztán honnét, honnét nem, egy kancsó borocska is került az asztalra. Koccintgattak, iddogáltak, beszélgettek erről-arról, különösképpen az ország dolgáról s bezzeg, hogy ráfordult a beszélgetés sora Mátyás királyra is.

– Hej, öcsém, – mondta Benet úr – kerek e földön nincs párja a mi királyunknak. Nem hiába tették a nevéhez: Mátyás, az igazságos, mert ő csakugyan igazságos. Felejteném az én nagy szegénységemet, ha bárcsak egyszer szinről-szinre láthatnám. Ugyan bizony, – kérdezte a diákot – te sok országot-világot bejártál, láttad-e már Mátyás királyt?

– Nemcsak hogy láttam, de látom mindennap, amikor Budán vagyok, – felelt a diák. – Mert akár hiszi, akár nem, kedves urambátyám, én a király iródiákja vagyok.

– Hát én elhiszem, – mondta Benet úr – de ahogy ezt mondta azon megérződött, hogy bizony nem hiszi.

– Igen, igen, – folytatta a diák, – én csakugyan Mátyás király iródiákja vagyok s majd ha Budára jön urambátyám, jöjjön el a király palotájába, ott megtalál engem. Ihol, ez a gyürü – s azzal lehuzott az ujjáról egy gyürüt – fogadja el emlékül, kedves urambátyám s ha Budára jön, mutassa meg akármelyik cselédnek, majd hozzám kalauzolják s akkor én szerét ejtem, hogy láthassa a királyt.

– Köszönöm a gyürüt, kedves öcsém. Ha Isten éltet, el is megyek Budára, pedig az egy kicsit messzécske van ide.

– Bizony, bizony, egy kicsit messzécske, – mosolygott a diák – de csak jöjjön, kedves urambátyám, nálam is majd Istené lesz a szállás, éppen mint kigyelmednél.

Másnap reggel tovább ment a diák, Benet úr meg attól kezdve szüntelen készülődött a nagy utra. Amint a kicsi búzácskáját learatta, kicsépelte s abból nehány arany összekerekedett, nosza, neki készülődött, elindult a nagy útra. Addig ment, mendegélt, hogy egyszer csakugyan Budára ért. Amint egy kicsit kipihente magát, ment egyenest a királyi palotába, ott a kapuban mutatta a gyürüt s kérdezte:

– Ugyan bizony, itt lakik-e még az a diák, aki nekem ezt adta?

– Itt bizony, csak menjen fel kigyelmed a grádicson, mutassa meg ott a gyürüt az istrázsának, az majd tovább kalauzolja.

No, felment Benet úr a garádicson, mutatja a gyürüt az istrázsának s még nem is szólhatott, már megnyilt előtte a nagy szárnyas ajtó, azon az istrázsás betessékelte. Egy sereg csillogó-villogó ruhás ember álldogált a nagy teremben. Azok, ahogy meglátták a kezében a gyürüt, közrefogták Benet urat, úgy vezették, kisérték teremről-teremre. S egyszerre csak ott állott Benet úr egy olyan fényes teremben, hogy csakúgy káprázott a szeme a fényességtől s a fényes teremnek a közepén ott ült aranyos székben Mátyás diák.

Hej, édes jó Istenem, bezzeg forgott a világ Benet urral! Hiszen, amig teremről-teremre vezették azok a fényes gunyás urak, már akkor sejtett valamit, hogy az a Mátyás diák, akitől a gyürüt kapta, valami nagy úr lehet, ha nem is a király. S lám, maga a király volt az, akitől a gyürüt kapta; akit ő olyan szegényes vacsorával tisztelt meg.

– Oh, oh, felséges királyom – mondá Benet úr – szinte elsülyedek szégyenletemben, hogy én, amikor vendégül láttam, csak egy tál lencsével tisztelhettem meg, de igaz lelkemre mondom, felséges királyom, az én szegénységemből több nem telék.

Mosolygott a király s mondá, amint következik:

– Ejnye, ejnye, Benet uram, sohse mentegesse magát. Akár hiszi, akár nem, sohasem ettem olyan jó vacsorát, mint amilyen a kigyelmed megtrágyázott lencséje volt, mert éreztem, láttam, hogy jó szivvel adta azt, amit adhatott.

Ebben a pillanatban lépett be az inas s jelentette az ebédet. Mátyás király szépen kézenfogta Benet urat, kivezette az ebédlőbe, maga mellé ültette s szüntelen biztatta:

– Egyék, Benet uram, egyék. Szeresse.

Mosolyogva mondta ezt a király: “Szeresse”, mert ugyanezzel a szóval kinálta Benet úr a megtrágyázott lencsét Mátyás királynak. Mikor aztán vége volt az ebédnek, behozatott a király egy tál aranyat, egy tál ezüstöt, aztán behozatott egy nagy üres tálat. Ebbe az üres tálba beleöntötte az ezüstöt, az ezüst tetejére a tál aranyat s mondá:

– Ime, Benet uram, valamiképpen kigyelmed megtrágyázta a lencsét zsirral, én is megtrágyázom az ezüstöt arannyal.

Ahogy ezt látták az ebédnél jelen volt nagy urak, nekik is kedvük kerekedett, hogy Benet urat valamivel megajándékozzák. Mit gondolt, mit nem egyik nagy úr, aranyos, gyémántos mentéjét Benet úr nyaka köré akasztotta.

Kérdezte: elbirja-e ezt a mentét Bereczkig, Benet uram?

– El én a világ végéig is, – mondta Benet úr.

Egy másik nagy úr szintén Benet úr nyaka köré akasztotta a mentéjét.

– Hát ezt elbírja-e, Benet uram?

– Nemcsak ezt, de még többet is.

Bezzeg, hogy egymásután akasztották Benet úr nyakába a mentéket.

– Hát ezt a sok mentét csakugyan elbirja, Benet uram? – kérdezte most a király.

– El én, felséges királyom, huncfut, aki visszaveszi.

Csakugy csengett a palota a nagy urak kacagásától. Bezzeg, hogy egyik sem vette vissza a mentéjét.

Most azomban csendet intett a király s mondá igen komolyan, amint következik:

– Ezekhez a mentékhez illik ám a kard is, – s egy igen szép kardot adott Benet urnak, akinek kicsordult a könny a szeméből, mondván:

– Felséges királyom, köszönöm az aranyat s az ezüstöt, köszönöm a kardot. Az aranyat, ezüstöt hazám javára használom, a karddal pedig hazámért s királyomért harcolok, amig élek.

Azt beszélik Bereczken, hogy az aranyból s ezüstből, meg a nagy urak mentéjének aranyából s gyémántjából várat épitett Benet úr, amelynek ma is látszik a romladéka.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük