Skip to content

Benedek Elek: Teddneki János

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy fia, úgy hívták, hogy Teddneki János. Ennek a legénynek akkora esze volt, hogy híre ment hetedhét ország ellen, még azon is túl. Azért hívták Teddneki Jánosnak, mert amit kigondolt az eszivel, azt meg is csinálta. Azt mondta egyszer János az apjának:

    – Édesapám, nem maradok én többet a faluban, megyek, s pénzt szerzek az eszemmel.

    Mondta a szegény ember:

    – Ne menj, fiam, maradj itt, itthon is megélhetsz az eszeddel.

    De hiába beszélt, a legény elindult világgá. A szegény ember kikísérte a faluból, ott elbúcsúzkodtak egymástól, s egyszer csak nagy keservesen felsóhajtott:

    – Haj, haj, édes fiam, ki tudja, látlak-e többet?

    Éppen egy száraz kút mellett állottak, s kiugrik abból egy kicsi emberke, s azt mondja:

    – Itt vagyok, te szegény ember, a nevemen szólítottál, mit akarsz?

    Mondja a szegény ember:

    – Nem téged hívtalak, csak a fiamtól búcsúztam.

    – Hát hová megy a fiad?

    Elmegy világgá, szerencsét próbálni.

    – No, akkor ne is menjen tovább, jöjjön velem. Megfogadom kocsisnak, s ha jól viseli magát, fizetek egy esztendőre egy véka aranyat. Jössz-e, fiam?

    – Megyek én jószívvel, még a pokolba is.

    Hiszen eltalálta, mert ez a kicsi emberke, akinek Haj-haj volt a neve, éppen az ördögök királya volt. Megfogta Jánost, beleugrott vele a kútba, s egy szempillantás alatt odalent voltak az ördögök országában.

    Ahogy leérnek, Haj-haj király kezére ad két lovat Jánosnak, s azt mondja:

    – No, fiam, nekem most el kell mennem, hogy széjjelnézzek az országomban. Te csak vigyázz a lovakra, s mindenre a ház körül: úgy veszed hasznát.

    Volt Haj-haj királynak egy gyönyörű szép leánya, s ahogy Haj-haj király kitette a lábát hazulról, mindjárt felhívatta Jánost a palotába. A lovakat rábízta két ördöginasra, s Jánost magától el nem eresztette, amíg az apja haza nem került.

    Hazajő egy esztendő múlva Haj-haj király, megy az istállóba, nézi a lovakat, hát azok olyan kövérek voltak, hogy majd kihasadtak, pedig János ügyet sem vetett rájuk.

    – Hallod-e, te János – mondotta Haj-haj király -, egy esztendőre megint el kell mennem, te csak maradj itt, s ha ezután is jól viseled magadat, két véka aranyat fizetek.

    Elment Haj-haj király, de János is ment fel a palotába. Álló esztendeig ki sem mozdult onnét. Ott volt mindig a királykisasszonnyal, aki mindenféle ördöngös mesterségre tanította őt. De mire Haj-haj király hazajött, János lent volt az istállóban, s Haj-haj király nem is sejtette, hogy az ő kocsisa a palotában lakik. Pedig kérdezte Jánostól:

    – Te János, mit csinált a leányom, amíg odajártam?

    Felelte János:

    – Nem tudom én, felséges királyom, még a színét sem láttam.

    Jól van. Haj-haj király ott marasztalja Jánost harmadik esztendőre is. Ígért neki három véka aranyat, s meghagyta, hogy egy kicsit ügyelődjék a palota körül is, bizony nem bánja meg, mert neki megint el kell menni, hadd lássa, mit csinálnak a népei. Haj-haj király elment az országába, János pedig fölment a palotába.

    Hanem a harmadik esztendő utolsó napján azt mondta a királykisasszony Jánosnak:

    – No, János, eredj az istállóba, mert holnap hazajő az apám. Több esztendőre nem tart meg, de még jól meg is ver, hogy a csontod is ropog bele. Hanem nesze, adok én neked csudaírt, ezzel kend meg a testedet előre, s nem érzed a verést.

    Hazajő Haj-haj király, s hát éppen úgy lett, ahogy a királykisasszony mondotta. Mit súgtak, mit nem az ördögök a fülébe, elég az, hogy Jánost jól megrakta, azután a hat véka aranyat kimérette neki, s fogta ami cókmókja volt, azzal együtt Jánost a száraz kúton felvitte a hazájába. Vitte volna János haza a sok pénzt, de nem bírta. Hazament az apjához, két ökröt befogtak, s úgy vitték haza a hat véka aranyat. A szegény embernek szeme-szája tátva maradt a tenger sok pénz láttára.

    – No, fiam, szereztél pénzt eleget, most mit csinálsz vele?

    – Mit? Építtetek egy olyan palotát, amilyen a királynak sincs, s olyan magas fallal, mint a templom, körülvétetem.

    – Ó, fiam – mondotta a szegény ember -, jobb volna, ha földet és marhát vennél.

    De hiába beszélt. János megvett egy nagy rétet, pallérokat hívott, s építtetni kezdette a palotát. Az ám, de még a fundamentumát sem rakták le, elfogyott a hat véka arany.

    – Látod, fiam, látod – mondotta a szegény ember -, jobb lett volna, ha földet és marhát vettél volna.

    – Ne búsuljon, édesapám, csak jöjjön velem. Hallom, hogy a városban sokadalom van, majd szerzek én pénzt ott.

    Bemennek a városba, ki a baromfipiacra, ott egyszerre csak bukfencet vet János: gyönyörűséges szép agár lesz belőle, még lánc is volt a nyakán, tiszta színarany.

    Azt mondta az apjának:

    – Apám, négy véka aranyon alul ne adjon, de a láncot még annyiért se.

    Jön a piacra egy herceg, meglátja az agarat, megtetszik neki, kérdi, mi az ára.

    Feleli a szegény ember:

    – Négy véka arany az agár ára, hat véka a nyaklánc.

    Szót sem szólt a herceg, kimérette a tíz véka aranyat.

    – Nesze, szegény ember, vigyed.

    A szegény ember elvitte a tíz véka aranyat, a herceg ment az agárral.

    Amint mennek egy erdőn keresztül, uccu, felugrik előttük egy nyúl. Gondolja magában a herceg: „No, most megpróbálom, mit tud az agaram.”

    Szalad a nyúl, utána az agár, eltűnnek egy sűrűségben, sűrűségből ki egy tisztásra. Ott bukfencet vet a nyúl, s egy nagy juhnyáj lesz belőle, bukfencet vet az agár is, s juhász lesz belőle, még bot is volt a kezében. Szalad arra a herceg nagy izzadva, kérdi a juhászt:

    – Hallja kend, nem látott-e erre szaladni egy nyulat meg egy agarat?

    – Dehogynem láttam – felel a juhász -, láttam én ezelőtt kétszáz esztendővel.

    – Ostoba szamár – förmedt rá a herceg -, azt kérdem, hogy most látott-e?

    – Most nem láttam – mondotta a juhász.

    A herceg mérgesen elment, János pedig behajtotta a juhokat a vásárra. Ott drága pénzen eladja a juhokat, hazamegy, s tovább építik a palotát.

    No, fölépítik a falakat, de fedélre megint nem volt pénz.

    Bemennek újra a városba, ki a piacra, ott bukfencet vet János, és gyönyörű aranyszőrű paripává változik. Még kantár is volt a fejében, mégpedig tiszta színarany kantár. Mondja János:

    – Apám, most hat véka aranyon alul ne adjon, de a kantárt még annyiért se.

    Kicsődül a piacra a sok nép, bámulják az aranyszőrű paripát, bezzeg szeretné megvenni ez is, az is, de kinek van hat véka aranya? Hát még a kantár! Azért kilenc véka aranyat kér a szegény ember.

    Egyszerre csak odavetődik Haj-haj király, kérdi a ló árát, mondják neki, s egyet sem alkuszik, kiméreti a tizenöt véka aranyat. Azzal felült az aranyszőrű paripára, hipp-hopp, levágtatott vele az ördögök országába. Ottan bekötötte a legszebb istállóba, tizenkét ördöginast rendelt melléje, azok aranykefével kefélték, aranyvakaróval vakarták, s eleven szénnel abrakolták.

    No de Haj-haj király elmegy hazulról, s az aranyszőrű paripának sem kell több, bukfencet vet, megint János lesz belőle, fölmegy a palotába. Mikor meg neszét vette, hogy jő Haj-haj király, visszaszaladt az istállóba, s megint paripává változott.

    Hazajő Haj-haj király, s mit súgnak a fülibe, mit nem az ördögök, előveszi a leányát, vallatja, de hiába, a leány nem szól semmit.

    – No, ha megnémultál – mondja Haj-haj király -, nem vagy többet az én leányom!

    Behívatott tizenkét ördögöt, azt mondta nekik:

    – Vigyétek a felső világba, ott építsetek egy várat a legmagasabb hegynek a tetején, de olyat, hogy onnét ki ne tudjon jönni.

    Elviszik a szegény királykisasszonyt az ördögök, odafönn a felső világban a legmagasabb hegy tetején építenek egy várat, oda bezárják, s tizenkét ördög állott istrázsát, hogy senki se ki, se be ne mehessen.

    Telik-múlik az idő, egyszer követ jön a felső világból Haj-haj királyhoz, s mondja:

    – Felséges Haj-haj király, a te keresztfiad, a vörös király fia, hozzád küldött; emlékszel-e, hogy egyszer egy szép lovat ígértél neki?

    – Emlékszem – mondotta Haj-haj király.

    – Hát a királyfi most házasodni akar, kellene az a szép paripa, adj egyet neki.

    Elmennek az istállóba, nézik a paripákat. Volt ott ezüstszőrű, aranyszőrű, gyémántszőrű paripa, de mennyi!

    – Válassz közülük – mondotta Haj-haj király.

    – Nem választok – mondotta a követ -, az én gazdámnak is vannak ilyen paripái.

    Hanem véletlenül a követ bepillantott a szomszéd istállóba, s ahogy egyedül meglátta azt az aranyszőrű paripát, felkiáltott örömében:

    – Ez már paripa, ez volna az én gazdám alá való!

    Nem akarta Haj-haj király semmiképpen adni azt a paripát, de addig beszélt a követ, hogy azt mondta:

    – Jól van, elküldöm az én kedves keresztfiamnak, de azt üzenem neki, hogy akármerre jár, vízbe ne eressze, hanem hidat veressen neki, mert különben megbánja.

    Elviszi a követ a paripát, mondja a királyfinak az üzenetet, s a királyfi mindjárt ráül, indul a leánynézőbe. Hallotta hírét, hogy lakik egy várban egy idegen királykisasszony egyedül, magában, azt akarta feleségül venni.

    Elindul a királyfi nagy sereg katonával, s amint egy vízhez érnek, megparancsolja, hogy verjenek hamar hidat. Mondja egy tiszt:

    – Ugyan minek az, felséges királyfi, csak keresztül tud menni ezen a vízen ez a híres paripa?

    Jól van, nem veretnek hidat, belemennek a vízbe, de ahogy a víz közepébe érnek, kiugrott a paripa a királyfi alól, s kicsi hallá változott. Hej, lett nagy lárma, kiabálás, nem tudták, mit csináljanak. Honnét, honnét nem, ott termett Haj-haj király, bukfencet vet, nagy hallá változik, s úszik a kicsi hal után. De a víz túlsó partján a kicsi halból nyúl lett, uccu, szaladt a réten. De bizony a nagy halból is agár lett, utána a nyúlnak. Hanem mikor éppen utolérte volna, bukfencet vetett a nyúl, s aranyszarvú szarvas lett belőle. De bizony bukfencet vetett az agár is, és medve lett belőle. Szaladt a szarvas árkon-bokron át, utána a medve, s mikor éppen az első lábát rá akarta vetni a szarvasra, az megint bukfencet vetett, galamb lett belőle. No bizony, ha galamb, a medvéből meg sas lett. Repült a galamb, repült egyenesen a felé a vár felé, ahol a királykisasszony lakott. A királykisasszony éppen ott ült az ablakban, jól látta, hogy mi történik, azt is tudta, hogy ki az a kis galamb, s ahogy a galamb berepült, hirtelen becsapta az ablakot, kívül maradt a sas. Üthette, vághatta csőrével az ablakot, nem eresztették be. Ott a galamb bukfencet vetett, s legény lett belőle megint. Na, többet nem is változott által semmivé, megmaradt legénynek. A király visszament nagy mérgesen a pokolba, János pedig felépítette a palotáját egészen, odavitte a királykisasszonyt. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

    Pin It on Pinterest