A magyarok csak nem tudtak nyugodni, harci kedvük nem lohadott a németországi nagy veszedelem után sem. Amint erőre kaptak, meg sem is állottak a görög császár városáig.
Megijedt a görög császár a magyar sereg láttára, elzáratta a városnak mind a hét kapuját, hogy a magyarok be ne mehessenek. Azt üzente, hogy ne ontsák egymás vérét, kár volna a görögért is, a magyarért is, inkább álljon ki a görögök részéről is egy vitéz, a magyarok részéről is egy vitéz bajvívásra.
Ha a görög győz, a magyarok szépen menjenek vissza a hazájukba, ha a magyar vitéz győz, nagy adót fizet a magyaroknak.
– Jól van – mondotta a magyarok vezére -, hát csak jöjjön az a vitéz.
Elmennek a követek, s hát egy óra sem telt belé, jő ki a vár kapuján egy rengeteg nagy óriás, s két karját összefonva, megáll a magyarok előtt, s mondja nagy büszkén:
– Hadd lám, ki mer kiállani velem! De egyszerre kettő jöjjön, eggyel nem is kezdek. Összenéztek a magyarok, szikrázott a szemük a haragtól, s egyszerre száz is kiáltotta: én is kiállok! Én is!
A legmerészebb volt azonban köztük Botond, egy köpcös, tagbaszakadt ember, ez egy szempillantásra kivált a seregből, elejbe állott a görög vitéznek.
Mondta neki: –
Hallj ide, görög óriás, Botond az én nevem. A legkisebb vitéz a magyarok közt. Állíts csak te magad mellé még két görögöt!
S amikor ezt mondotta, megforgatta a buzogányát, s úgy vágta a vár vaskapujához, hogy egyszeriben kettéreccsent.
Akkora lyukat ütött a kapun, hogy egy növendék gyermek ki-be sétálhatott rajta.
– No, no – ingerkedett az óriás -, kár volt eldobnod azt a buzogányt!
– Nem kell nekem sem buzogány, sem kard – mondotta Botond, s üres kézzel ment a görögnek.
Egyszer jobbra lódította, aztán balra; akkor felkapta, megkeringette a levegőben, s úgy a földhöz teremtette, hogy ha hét lelke lett volna, az is kiszalad belőle. De bezzeg szégyellte ezt a csúfságot a görög császár.
Ott ült a vár fokán egész háza népével, s udvarával, s szentül hitték, hogy az óriás legyőzi akármelyik magyart. S lám, a legkisebbet sem tudta legyőzni. Szégyenszemre visszatakarodtak a palotába, s a császár akkora adót vállalt, amekkorát csak kívántak, csakhogy hagyják békességben a magyarok.