Skip to content

Benedek Elek: Aranyfogú királyfiak

    Kattints a post értékeléséhez!
    [Összesen: 2 Átlag: 5]

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak két szép fia. De olyan két fiút még nem látott a világ. Aranyhaja s aranyfoga volt mind a kettőnek. Volt ennek a két királyfinak két aranyszőrű csikaja, azoknak is aranyfoguk volt, és táltos volt mind a kettő. S volt két kicsi kutyácskájuk: aranyszőrük, aranyfoguk volt azoknak is, s táltos volt mind a kettő.

    Egyszer, mi történt, mi nem, jön elő a kertből a két csikó, s hát mind a kettőnek véres a lába. Nem tudják elgondolni a királyfiak, hogy hol vérezhették el a lábukat a csikók; mennek a kertbe, s hát ahol az ösvény kétfelé válik, egy-egy kardot találnak a földben, heggyel voltak a földből kifelé, véres volt mind a kettő. No, bizonyosan ez sebesítette meg a csikók lábát. Kihúzzák a kardot a földből, mindjárt az oldalukra kötik, s azt mondja az idősebbik:

    – No, öcsém, ha már leltem ezt a kardot, én elmegyek szerencsét próbálni, te maradj itthon. De látod-e ezt a rózsabokrot? Ha elkezd hervadozni, tudd meg, hogy bajba kerültem, s hogyha kiszárad, akkor meg is haltam. Ülj fel a csikódra, s gyere utánam.

    Azzal az idősebbik királyfi felnyergelte a maga csikaját, elbúcsúzott apjától, anyjától, öccsétől, szólította a kutyáját, s indult világgá. Megy, mendegél, hetedhét ország ellen, erdőkön, mezőkön, folyóvizeken keresztül, s elér egy sűrű rengeteg erdőbe. Találkozik az úton egy öreg koldusasszonnyal, s kéri az, hogy adjon neki valamit. A királyfi benyúlt a tarisznyába, pénzt adott a koldusasszonynak, s megkérdezte, hogy nem tud-e errefelé egy jó szállást.

    – De bizony tudok – mondta az asszony -, csak menjen arra, vitéz úr, bal felé talál egy kocsmát, ottan van egy néma szolgáló, az ellátja étellel, itallal, mindennel.

    Megy tovább a királyfi, hamar oda is ér a kocsmába, kiszalad elejébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak menjen utána; megy is a királyfi, de a kocsma olyan piszkos volt, hogy mindjárt megfordult, felült a lovára, s meg sem állott, elvágtatott toronyirányába. Az erdőből ki sem ért, meglát egy gyönyörű szép palotát, a palota ablakában egy szépséges szép leányt. Köszön a királyfi, a leány fogadja, s híja, hogy menjen fel a palotába.

    Leszáll a királyfi a lováról, bevezeti a lovát a márványistállóba, szénával, zabbal ellátja, úgy megy fel a palotába. Ott leülteti a szép leány aranylócára, beszélnek erről, beszélnek arról, s addig így, addig úgy, hogy egyszer csak azt mondja a szép leány:

    – Te az enyém, én a tiéd, ásó-kapa s a nagyharang válasszon el minket.

    Hát jól van, megtartják a lakodalmat, aztán eltelik egy hét, eltelik két hét, de a királyfi észrevette, hogy a feleségének az egyik szeme folyton nevet, a másik meg sír. Kérdi a királyfi:

    – Ugyan bizony, feleség, mi az oka, hogy az egyik szemed mindig nevet, a másik pedig mindig sír?

    – Hej – mondja az asszony -, az egyik szemem azért nevet, mert a te feleséged vagyok, a másik szemem azért sír, mert apám, anyám s húgom mind szörnyű halálnak halálával pusztultak el. Ide nem messze van egy kocsma, abban lakik egy vén banya. Annak a vén banyának volt egy nagy kamasz fia. Azt akarta, hogy az én királyapám hozzáadja a húgomat. Szörnyű nagy bosszúságában, hogy az apám nem adta ennek a legénynek a leányát, a vén banya víz alá merítette az egész várost, békává változtatta a húgomat, s ott él most a víz alatt, béka képében. Tudod-e most, hogy miért sír az egyik szemem? Azt mondom én tenéked, messziről elkerüld azt a kocsmát, mert aki még oda bement, élve nem jött ki.

    Ígérte a királyfi, hogy ő ugyan tájékát is elkerüli annak a kocsmának, de ahogy ezt hallotta, nem volt többé maradása. Puskát vetett a vállára, mintha vadászni indulna, de nem ment vadászni. Ment egyenesen a kocsmába.

    Ahogy odaért, kiszalad elébe a néma szolgáló, integet neki, hogy csak jöjjön be; ment is a királyfi, nem kérette magát. Leült egy asztal mellé, parancsolt egy icce bort, hoz is a néma szolgáló a pincéből mindjárt valami fekete üvegben. Felhajtja a királyfi, s ím, hallgassatok ide, abban a szempillantásban kővé változik. A kemencepadkán dorombolt egy fekete macska, ez, ahogy a királyfi kővé változott, leugrott a földre, vén banya lett belőle, éppen az a vén banya, akivel a királyfi az erdőben találkozott volt. Hopp, felkapta a királyfit, mint egy szalmaszálat, bedobta egy sötét szobába, s elkezdett számlálni: egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz… éppen kilencvenkilencet számolt.

    – No – dörmögött magában a vén banya -, még csak egy hiányzik, de majd eljő az is.

    Ezalatt a kicsi királyfi otthon éjjel-nappal nézte a rózsabokrot, hogy vajon nem hervad-e. Hát egy reggel bizony hervadni kezd a rózsabokor, s délre tövig kiszáradott.

    Felnyergeli a királyfi nagy búsan a csikaját, felül rá, búcsúzik apjától, anyjától, szólítja a kutyáját, s indul világgá. De hogy szavamat össze ne keverjem, leszakasztott egy rózsát a kiszáradt rózsabokorról, azt a levegőbe eleresztette, s a rózsa mind szállott előbb, a királyfi meg vágtatott utána.

    Éppen az előtt a kocsma előtt esett a földre a rózsa, ahol az idősebbik királyfi kővé változott. Megy a királyfi a szobába, szólítja a kutyáját, az is utána. Elejébe szalad a néma szolgáló, szépen hajtogatja magát, mutogatja, hogy üljön le, de a királyfi úgy nyakon teremtette, hogy egyszeribe az asztal alá fordult. A kemencepadkán ült a fekete macska, leugrik onnét, szalad az ablaknak, de a királyfi kutyája utána kap, s cudarul a földhöz vágja. Azalatt az asztal alól elétápászkodik a néma szolgáló, s hát bezzeg nem volt most néma, összetette a kezét, s úgy könyörgött a királyfinak, hogy hagyja meg az életét, mert ő semmiben sem hibás. A fekete macska az oka mindennek.

    No bizony, elpróbált a fekete macska mindent, hogy megszabaduljon a kutyától: változott kígyóvá, békává, de még farkassá is. Változhatott akármivé, nem eresztette a kutya. Mit volt mit nem tenni, visszaváltozott banyának, úgy könyörgött a királyfinak, hogy csak hagyja meg az életét, mert a bátyját feltámasztja, de még a többieket is, akiket kővé változtatott.

    – Indulj hát előttem, vén boszorkány – rikkantott a királyfi.

    Azzal a vén boszorkány a kemencepadka alól kivett egy színes üveget, abban volt valami csudaír, azzal megkente a kővé vált emberek homlokát, s ím, feltámadtak szépen egymás után, s jöttek ki a kamrából, elöl a királyfi, s utána a többiek. Azt hitte a vén boszorkány, hogy no, most már megszabadult, de akkor az idősebbik királyfi vette elő:

    – Hallod-e, te vén boszorkány, addig meg nem kegyelmezek hitvány életednek, amíg meg nem mondod, hol van az ereje a te teknősbéka fiadnak, aki víz alatt tartja a király legkisebb leányát.

    Bezzeg, hogy ezt is megmondotta a vén boszorkány. Azt mondta:

    – Erre meg erre van egy sóstó, annak a közepében van egy vízitök, ennek a vízitöknek a tövében lakik az én fiam, teknősbéka képében, s vele lakik a királykisasszony, az is békának képében. A vízitöknek a hetedik virágában van egy vas iskátulya, vas iskátulyában egy tojás, a tojásban egy lódarázs. Ha ezt a lódarazsat megölik, meghal az én fiam is. De elég lesz, királyfi, ha csak üvegbe zárod a lódarazsat, azzal is elveszti erejét a fiam. Jól is teszed, ha nem ölöd meg, mert ha meghagyod az életét, leereszti a vizet a városról, feltámasztja az embereket és az állatokat, akiket a víz alá temetett.

    No, most már eleget tudtak a királyfiúk. Vitték a vén banyát a palotába, ottan elzárták egy kamrába, aztán jóformán meg sem állottak, csak elbúcsúzott az idősebb királyfi a feleségétől, felnyergelték a lovukat, s mentek, hogy megkeressék a sóstavat.

    Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, s a hetedik nap a sóstó partjára értek. Ott találtak egy öreg halászt, attól csónakot kértek, szépen beeveztek a sóstó közepére, s ím, csakugyan ott volt a vízitök. Mindjárt leszakasztották a vízitöknek a hetedik virágát, kivették belőle a vas iskátulyát, iskátulyából a tojást, tojásból a lódarazsat, de nem ölték meg, hanem beletették egy üvegbe.

    Hát egyszer csak jön a teknősbéka nagy erőtlenül, s kérdi a királyfiaktól:

    – Mit akartok, látom, hogy kezetekben van az életem. Kívánjatok akármit, megteszem, csak meg ne öljetek.

    Azt mondja az idősebb királyfi:

    – Meghagyjuk az életedet, csak ereszd le a vizet a városról. Támaszd fel az embereket és állatokat, változtasd vissza leánnyá a királykisasszonyt, aztán élhetsz, míg a világ s még két nap.

    – Leeresztem a vizet a városról, feltámasztom az embereket, s visszaváltoztatom leánynak a királykisasszonyt – mondotta a teknősbéka.

    S ím, halljatok csudát! mi történt. Egyszeriben eltakarodott a sóstó vize, mind egy cseppig visszafolyt a kutakba, a folyóvizekbe, a földbe. Sóstó helyén volt újra szép város, s az utcákon jöttek-mentek az emberek, mintha csak az este feküdtek volna le, s most reggel felkelnének. Felébredt a király is, a királyné is, visszaváltozott leánnyá a királykisasszony, de milyen szép leány lett belőle! Úgy láttam, mint ma, hétszerte szebb volt, mint annak előtte.

    Vitték a szép királykisasszonyt az édesapjához, s ott mindjárt eljegyezték a kicsi királyfival. Aztán az idősebb királyfi is elhozta a feleségét, s egyszerre tartottak két lakodalmat, hét országra szólót. Az öreg király nagy örömében az idősebbik királyfinak adta egész országát s királyságát; a kisebb királyfi pedig vitte haza a feleségét az édesapja országába.

    No, éppen jókor jött. Azt hitték a népek, hogy elpusztult valahol mind a két királyfi, s királyt akartak választani, mert az öreg király meghalt, amíg a fiai odajártak. Lett nagy öröm, hejehuja, lakodalom, két hónapig folyt a tánc, rostával hordották a bort, még tán ma is hordják. Holnap legyenek a ti vendégetek.

    Pin It on Pinterest