Skip to content

Benedek Elek: Beckó vára

    Beckó vára

    Olyan magas kőszikla tetején állott Beckó vára, hogy a madár is elfáradt, mire fölrepült. Az igaz, hogy csak olyan hatalmas nagy úr tudta fölépíttetni ezt a várat, amilyen Stibor vajda volt. S ő sem magának építtette, hanem az udvari bolondjának: Beckónak.

    A Vág gyönyörű völgyén Stibor vajda igazi kiskirály volt. Övé volt erdő-mező, még a levegőég is. S ennek a hatalmas nagy úrnak a legkedvesebb embere Beckó volt, az udvari bolond.

    Egyszer nagy vadászat volt, fölkerekedett Stibor minden népével. Zengett az erdő a kürtök szavától, a hajtók lármájától, vadászebeknek csaholásától. Erős jókedve volt Stibornak, s mikor vadászat után ledőltek pihenőre, odaszólt a bolondnak:

    – No, Beckó, most jókedvemben találsz, kívánj, amit akarsz, mindent megadok.

    – Nem hiszem – mondta kurtán a bolond. – Mindig ígérsz, de semmit sem adsz.

    – Ejnye – pattant föl Stibor -, ezt még nekem senki se merte mondani! Hamar kívánj valamit, mert különben mindjárt karóba húzatom a fejedet!

    Azt mondta a bolond:

    – Találsz az enyémnél sokkal könnyebb fejeket, fiam. Inkább nézz csak ide, látod-e átellenben azt a magas sziklát?

    – Látom, bolond, látom.

    – No, ha látod, építtess nekem a tetejére egy várat, de olyat, hogy az országban se légyen párja.

    – Jól van, bolond, itt a kezem, nem disznóláb, mához egy esztendőre felépíttetem a várat, s a te nevedre kereszteltetem.

    Elszörnyülködtek mind a vadászok, akik ezt hallották. Szédült, aki csak ránézett, olyan magas volt a szikla.

    – Lehetetlenség – mondák -, hogy emberi kéz azt a várat felépítse.

    Hanem amit egyszer Stibor kieresztett a száján, annak meg kellett történnie, ha törik-szakad.

    Hát ha még kezet is adott rá!

    Az igaz, hogy neki minden dolga könnyebb volt, mint más embernek. Nemcsak a maga jobbágyait hajtotta várépítésre, de ha más vidékbeli ember arrafelé vetődött, azt is feltartóztatta, s addig nem eresztette tovább, míg hét álló napig nem hordotta a követ. Még az arra járó nemesemberekkel is megcselekedte azt a tréfát, hogy fölvitte őket a maga várába, ott egy hétig traktálta, s azalatt a cselédjeiknek építeniük kellett a Beckó várát. Aztán egy hét múlva mehettek isten hírével.

    Így épült fel Beckó vára. Mikor letelt az esztendő, egy szeg nem sok, annyi sem hibázott belőle.

    S szép volt a vár, de olyan szép, hogy messze földről csudájára jártak. Magának Stibornak is úgy megtetszett, hogy megsajnálta a bolondtól. Bejárván a pompás szép szobákat, azt mondta Beckónak:

    – Hallod-e, te bolond, nagyon szép ez a vár tenéked. Egyet mondok, kettő lesz belőle.

    – Mondjad, uram, mondjad!

    – Adok neked egy másik várat, s annyi aranyat, amennyit elbírsz, csak hagyd ezt nekem.

    – Itt a kezem, nem disznóláb – mondá a bolond, s megvolt a vásár.

    E naptól fogvást itt szeretett lakni Stibor, ide gyűltek a vendégek messze földről, innét indult Stibor háborúba, vadászatra, s ha visszakerekedett, csapott olyan dáridót, hogy hét országra ment a híre. Na de nem sokáig gyönyörködhetett a szép várban Stibor.

    Történt egyszer, hogy egy öreg cseléd ráütött Stibornak a legkedvesebb vadászkutyájára. Meglátta ezt Stibor, s olyan éktelen haragra lobbant, hogy az öreget a vár fokáról letaszíttatta.

    Pedig hogy könyörgött a szegény öregember: kegyelmezzen az életének! De Stibor szívét nem tudta megindítani az öreg cseléd könyörgése. Mikor aztán a vár fokán állott az öreg, megfenyegette Stibort:

    – Megállj, szívtelen Stibor vajda! Mához egy esztendőre, meglásd, követsz engem Istennek ítélőszéke elé!

    Nagyot kacagott az öreg fenyegetésén Stibor vajda, s azzal el is feledte a fenyegetését. De történetesen épp egy esztendő múlva nagy vendégséget csapott, s akkor eszébe jutottak a fenyegető szavak.

    „Eh – gondolta magában -, bolond beszéd!”

    – Igyunk, barátim! – kiáltott Stibor, s összecsendültek a serlegek.

    Ittak, ittak, s a sok erős ital egy kicsit megszédítette Stibor fejét. Megrettent, mert ez sohasem történt vele. Kiment a kertbe, hogy az esteli szellő verje el feje bódultságát. Leheveredett egy bokor alá, s úgy nézett föl a csillagos égre. Hát egyszer csak, uramteremtőm, mi történt! A bokorból elékanyarodik két kígyó, hirtelen a Stibor fejére tekeredtek, s mind a két szemét kiszúrták! Ordított Stibor, mint egy vadállat, s szaladt esze nélkül. Ki a kertből, keresztül az udvaron, az udvarról föl a vár fokára, s onnét lezuhant a mélységbe. Oda, ahová a szegény öreg szolgát taszíttatta.

    Ilyen szomorú vége lett a hatalmas Stibor vajdának. A vár alatt, egy kiálló sziklán egy asszony ül, búsan, lehajtott fejjel. Ez a Stibor felesége, aki máig is gyászolja urát…

    Pin It on Pinterest