Charles Vildrac: Az oroszlán pápaszeme

Az oroszlán pápaszeme
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 2 Átlag: 3.5]

Abban az időben az állatok királya már olyan vén volt, hogy csak a dédunokái éltek a családjából. Oroszlánné asszony, a felesége, a fiai, sőt még az unokái is mind egy szálig meghaltak: ki végelgyengülésben, ki betegségben, a többit meg az emberek terítették le.

De a királynak csak egy-két foga hiányzott, ereje teljében volt, és továbbra is nagy vadász hírében állt. Amikor vadászni indult, mindig széllel szemben cserkészte be a zsákmányt, mint az oroszlánok általában, és dünnyögte a szakállába, mosolyogva:”Három kilométerre innen zebranyáj ropogtatja a füvet.” Vagy: „S tigris megölt egy gazellát, érzem a tigris szagát meg az áldozatét: a tisztáson hagyta a maradékot, és most inni megy a forráshoz a völgy túlsó végébe. Nini! Találkozott a rókával, és megengedte neki, hogy egyen néhány falatot a gazellából. És a rókának nem kell kétszer mondani…”

A vén oroszlán nagy bölcsességgel és tekintéllyel kormányozta az állatokat. Ítélkezett peres ügyeikben, mégpedig egy nagy, lapos sziklán, amely teraszul szolgált a barlangja előtt. És még az oroszlánkölykökkel is betartatta a törvényt, amely megtiltja a ragadozó állatoknak, hogy teli hassal vadásszanak, puszta szórakozásból.

Volt a királynak egy alattomos minisztere. Királytigris volt, gonosz lelkű és nagyratörő. Lépten-nyomon hangoztatta, mennyire szereti és tiszteli királyát, de titokban alig várta, hogy meghaljon. A trónörökösnek ( mármint a legidősebb oroszlánkölyöknek a király dédunokái között) még nem volt se szakálla, se sörénye, és vidáman bújócskázott testvéreivel. Ha az uralkodó meghal, biztosan a tigrist választják meg kormányzónak.

Nem csoda, ha szívből kívánta, bárcsak kimúlna az oroszlán valamelyik vadászaton.

Az oroszlán azonban nem múlt ki a vadászaton, noha többször nyugtalanul jött haza, búskomoran. Ugyanis azt tapasztalta, hogy egyre romlik a látása. Egy szép napon, amikor egy bivaly meg egy orrszarvú állt előtte, az orrszarvúra ugrott, abban a hiszemben, hogy a bivalyt támadja meg. Attól fogva sűrűn megesett vele, hogy korgó gyomorral kullogott haza. Titokban elropogtatott néhány csontot, melyet a keselyűk hagytak a barlangja előtt, és szomorúan lefeküdt aludni.

Szegénynek minél inkább romlott a látása, annál kevesebbet evett. Egy szép napon fogta magát, és megkérte a miniszterét, hogy vadásszanak együtt. A tigris persze egykettőre észrevette, hogy az uralkodó elbizonytalanodott, ügyetlenebb lett. És mialatt jóízűen falatoztak egy zebrából, amelyet a tigris ejtett, a király kereken bevallotta, hogy annyira megromlott a látása, hogy már vadászni sem tud. A tigris legszívesebben meghemperedett volna a füvön örömében, de szomorú képet vágott, és ajánlkozott, hogy titokban segít majd az oroszlánnak, hogy elegendő vad kerüljön a királyi bendőbe.

Két nap se telt el, és az erdő apraja-nagyja tudta, hogy a királynak megromlott a látása, és nem tud vadászni.

Egy reggel a legidősebb oroszlánkölyök izgatottan odaszaladt a királyhoz, és így szólt:

– Nagyapó, már a madarak is azt csiripelik, hogy le fogsz mondani a trónról, mert meggyöngült a szemed, és a tigris fog uralkodni helyetted, amíg meg nem növök. Igaz ez?

A király alig tudott elfojtani egy üvöltést, annyira méregbe gurult, kétszer-háromszor körbejárta a barlangot, hogy lecsillapodjék, aztán méltóságteljesen kijelentette:

– Az az igazság, gyermekem, hogy a rekkenő hőségben rosszul látok. De mindig is így volt. Eszem ágában sincs lemondani, viszont meg fogom büntetni a tréfacsinálókat, akik beteg híremet költik.

A vén oroszlán nyomban maga elé hívatta a tigrist.

– Eljárt a szád! – rivallt rá szigorúan. – Fűnek-fának elmesélted, hogy megromlott a látásom…

A tigris nem hagyta, hogy az oroszlán befejezze a mondókáját:

– Felség – mentegetőzött -, egy árva szót sem szóltam senkinek. Az a gyanúm, hogy valami locsi-fecsi madár meghallotta, amit a múltkor a vadászaton beszéltünk. Nem látta felséged azt a varjút, amelyik az ágon ülve várta, hogy befejezzük a lakmározást?

A király nem látta a varjút. A tigris tanácsára mindenesetre kijelentette környezetének, hogy azontúl egyedül megy vadászni. Legalább sétál egy nagyot.

El is ment az oroszlán a királyi birtok legvégéig, miközben vagy hússzor elüvöltötte magát, mintha csakugyan vadászna. Amerre járt, ezt gondolták az állatok: „Kutya baja a szemének, hiszen vadászik! Biztosan becsaptak minket!

De mihelyt maga mögött hagyta a hegyet, és a folyó is eltűnt a láthatáron, az oroszlán szomorúan baktatott tovább.

Egyszerre sűrű bozótoshoz ért. A gallyak beleakadtak a sörényébe, felsebzették az orrát meg a horpaszát. De nem bánta, a sebek szilaj vadászatokra emlékeztették. Kisvártatva tágas, homokos síkságon találta magát. Verőfényes délután volt, és az oroszlán valósággal megvidámodott, ahogyan a lábai alatt megérezte a forró fövenyt maga körül pedig a végtelen pusztaságot. Nekiiramodott a síkságnak, de valami homályos érzés megállította. Emberszag csapott az orrába.

– Ni csak! – dörmögte. – Hát emberek élnek errefelé? Nem látok senkit. Igaz, hogy gyönge a szemem. Rejtőzzünk el és szimatoljunk.

Felfedezett egy mély vízmosást, és leereszkedett a meredek parton. A vízmosás mélyén patak csordogált, az oroszlán pedig nagy óvatosan elindult az erecske mentén. A patak kanyarulatánál az állatok királya összerezzent: a szimata figyelmeztette, hogy az ember itt van a közelben.

Ugyanebben a másodpercben rémült kiáltás hallatszott, és az oroszlán vagy három lépésnyire egy aggastyánt vett észre: a vénember egy ócska gyékényszőnyegen guggolt egy barlang előtt, és ijedten pislogott. A földre ejtett egy vastag kéregdarabot, az orrán, pontosan a szeme előtt, furcsa fejdíszt viselt, amilyent az oroszlán sohase látott.

– Oroszlán uram, kegyelem! – kiáltotta az aggastyán, és leborult az állatok királya előtt. – Engedd meg, hogy békességben fejezzem be életemet, az égbolt kékjében gyönyörködve, hallgatva a patakcsobogást. Százesztendős is elmúltam már, csupa ín és csont vagyok, csak megfeküdném a gyomrodat!

Az oroszlán nem akarta megölni az aggastyánt. Leült, és szelíden így szólt hozzá:

– Hát te mi a csudát csinálsz itt?

– Uram – felelt a férfi -, ebben a barlangban lakom, szárított fügét eszem, rá forrásvizet iszom, és ezt a könyvet olvasgatom, amely az emberi tudás egészét magában foglalja.

– Ezt a kéregdarabot nevezed könyvnek?

Az aggastyán elmosolyodott a kérdésre. Már nem félt. A könyv ütött-kopott borítója csakugyan olyan volt,, mint valami kéregdarab. Megmutatta az oroszlánnak az apró betűkkel borított könyvoldalakat.

– Ember – mondta az oroszlán -, olyan öreg vagy, mint én, mégis el tudod olvasni ezeket a parányi betűket! Én még a könyvedet is alig-alig látom. Lám, azt hittem, valami fakéreg.

– Nekem se sokkal élesebb a látásom, nagyuram – magyarázta a vén remete -, de a pápaszem segít az olvasásban, ez a két üveg az orromon.

Az állatok királya azt hitte, hogy az aggastyán a bolondját járatja vele, és ki akarta próbálni a pápaszemet. Hűha! Valóságos csoda! Mihelyt a szeme elé illesztette a két üvegkarikát, nyomban megpillantott egy legyecskét az egyik fűszál végében. Látott egy bolhát az aggastyán szakállában, és látta az első csillagot is, amely megvillant a fakó égen.

Erre az oroszlán akkorát üvöltött örömében, hogy az aggastyán fenékre huppant.

– Emberek ükapja! – kiáltotta. – Megkegyelmezek az életednek, de azzal a kikötéssel, hogy nekem adod a pápaszemet.

A remete ráállt a dologra, az oroszlán pedig meghatottan hálálkodott. Aztán elindult hazafelé, ugrándozva, mint az oroszlánkölykök. Útközben még egy gazellát is elejtett, és a foga között cipelte a zsákmányt, hogy megcsodálhassák az alattvalói.

Másnap reggel a királyi udvarban híre futamodott, hogy az oroszlán visszanyerte a látását, és hogy a pápaszemmel, amelyet az orrán visel, még a sziklákon meg a fatörzseken is keresztül tud látni.

A tigrist pedig elfogta a sárga irigység. Azóta olyan sárgás a szeme fehére.