Volt egyszer, hol nem volt, volt egy vén király. Akkora időt élt meg ez a király, hogy magam sem tudom, mikor született. Csak élt, élt, mintha soha búcsút nem akarna venni a gyarló emberi élettől.
De egy napon mégiscsak megbetegedett. Elterült hanyatt a halálos ágyán, s behívatta három fiát, sorban, egymás után. Mert aki halni készül, annak hagyakozni illendő.
– No, fiam – mondta a legidősebbnek a király -, neked a várhegyet hagyom örökségül.
Megköszönte a fiú becsülettel, aztán kiment, s bejött a nagyobbik öccse. Ennek is azt mondta a király:
– Neked, fiam, a várhegyet adom örökségbe.
A középső után bejött a legkisebb, akit a király legjobban szeretett.
– Hát nekem mit hagy, édesapám? – kérdezte.
– A várhegyet, fiam.
Alig végezte el a hagyakozást, az öreg király csöndben meghalt. A három fiú eltemette tisztességgel, aztán hozzáláttak, hogy az örökséget elosszák. Akkor kiderült, hogy a várhegyet kapta mind a három.
A várhegy nagy, kopár hegy volt, se cserje, se fű nem nőtt rajta. Az ormát romok borították.
Akárhonnan nézték a fiúk, sehonnan sem látszott kecsegtető örökségnek.
Gondolták, bizonyára a kincsét rejtette apjuk a várhegybe. Hozzáfogtak hát, hogy kiássák.
Ástak, ástak, ástak.
Mikor már annyit ástak, hogy a hegy már nem volt hegy, találtak egy nagy vasas ládát. A vasas ládában volt egy serpenyő, a serpenyőn egy rézfedő, a rézfedő alatt pedig egy kicsike nyúl. Annak a kicsike nyúlnak olyan picike farka volt, hogy látni sem lehetett.
Ha a farka hosszabb lett volna, ez a mese is tovább tartott volna.