Skip to content

Kolozsvári Grandpierre Emil: Az örökség

    Az örökség

    Volt egyszer, hol nem volt, volt egy vén király. Akkora időt élt meg ez a király, hogy magam sem tudom, mikor született. Csak élt, élt, mintha soha búcsút nem akarna venni a gyarló emberi élettől.

    De egy napon mégiscsak megbetegedett. Elterült hanyatt a halálos ágyán, s behívatta három fiát, sorban, egymás után. Mert aki halni készül, annak hagyakozni illendő.

    – No, fiam – mondta a legidősebbnek a király -, neked a várhegyet hagyom örökségül.

    Megköszönte a fiú becsülettel, aztán kiment, s bejött a nagyobbik öccse. Ennek is azt mondta a király:

    – Neked, fiam, a várhegyet adom örökségbe.

    A középső után bejött a legkisebb, akit a király legjobban szeretett.

    – Hát nekem mit hagy, édesapám? – kérdezte.

    – A várhegyet, fiam.

    Alig végezte el a hagyakozást, az öreg király csöndben meghalt. A három fiú eltemette tisztességgel, aztán hozzáláttak, hogy az örökséget elosszák. Akkor kiderült, hogy a várhegyet kapta mind a három.

    A várhegy nagy, kopár hegy volt, se cserje, se fű nem nőtt rajta. Az ormát romok borították.

    Akárhonnan nézték a fiúk, sehonnan sem látszott kecsegtető örökségnek.

    Gondolták, bizonyára a kincsét rejtette apjuk a várhegybe. Hozzáfogtak hát, hogy kiássák.

    Ástak, ástak, ástak.

    Mikor már annyit ástak, hogy a hegy már nem volt hegy, találtak egy nagy vasas ládát. A vasas ládában volt egy serpenyő, a serpenyőn egy rézfedő, a rézfedő alatt pedig egy kicsike nyúl. Annak a kicsike nyúlnak olyan picike farka volt, hogy látni sem lehetett.

    Ha a farka hosszabb lett volna, ez a mese is tovább tartott volna.

    Pin It on Pinterest