Skip to content

Az Igazság és Hamisság (magyar népmese)

    Igazság és hamisság

    Ezelőtt sok évvel, a napját éppen nem tudom megmondani, az Igazság jól feltarisznyálva útnak indult, be akarta járni a világot. Ment, ment hegyen-völgyön, falun, városon keresztül. Addig ment, míg egyszer előtalálta a Hamisságot.

    – Jó napot, földi! – köszön az Igazság – hova, meddig szándékozol?

    – Megyek, bejárom a világot – felelt a Hamisság.

    – Éppen jó – mond az Igazság – én is odaindultam; utazzunk hát együtt!

    – Legyen! – mondja a Hamisság. – De tudod-e, az utazóknak jó egyességben kell ám élni. Osszuk hát meg az útravalónkat!

    Itt megegyeztek, hogy először az egyik pogácsáját fogják megenni, azután a másikét. Hogy megéheztek, a Hamisság azt mondja az Igazságnak:

    – Együk meg a tiedet előbb, te aztán könnyebben fogsz utazni. Az Igazság bizony közre ereszti az útravalóját s együtt elköltik.

    Mikor ez már elfogyott, a Hamisságét is együtt kellett volna elkölteni. Mondja az Igazság a Hamisságnak:

    – Barátom, adj már most nekem a tiedből is!

    Azt mondja a Hamisság:

    – Hadd vájjam ki az egyik szemedet, úgy adok belőle neked is!

    Mennek tovább, ismét kér az Igazság. De a másik nem akart külömben adni, csak úgy, ha megengedi, hogy az egyik szemét kivájja.

    Egyszer úgy megéhezett a szegény Igazság, hogy egy toppot sem tudott lépni. Nem volt szegénynek mit tenni, ő bizony megengedte, hogy az egyik szemét kivájja. Akkor adott neki egy darab pogácsát a Hamisság.

    Mennek tovább, ismét megéhezik a szegény Igazság. Kér a Hamisság pogácsájából, de ez azt mondja, nem ád, ha meg nem engedi, hogy a másik szemét is kivájja. Mit volt mit tenni, kénytelen volt azt is megengedni, mert szinte meghalt éhen.

    Mennek, mind mennek, ismét kér az Igazság a Hamisság pogácsájából. Most azt mondta a Hamisság, hogy addig nem ád, míg meg nem engedi, hogy mind a két kezét-lábát levágja. Szegény Igazság, neki ugyan megesett! De mit tudott tenni? Az ember az életért mindenét odaadja. Azt is megengedte, csakhogy meg ne haljon éhen.

    Most, hogy mindezt megtette, a Hamisság ott akarta hagyni magában. De a szegény Igazság rimánkodott, hogy ne hagyja el őt ily gyámoltalan, hanem tegyen vele annyi barátságot, hogy vezesse el a legközelebbi város kapujához, hogy a vásárosoktól ott alamizsnát kéregessen.

    El is vezette a Hamisság, de nem a város kapujához, hanem ott nem messze a hegyen volt egy akasztófa, ahhoz vezette. Ott leültette s ott hagyta. A szegény Igazság megtapogatja, hogy vajjon ott van-e a város kapuja? Ott várta az embereket, de hát egy lélek sem járt arra, csak a szél süvöltözött.

    Egyszer csak éjfélkor odamegy három varjú, egy vén meg két fia. Kérdezi a vén:

    – Mondjátok meg, mit hallottatok, mit láttatok?

    Azt mondja az egyik:

    – Én azt hallottam, hogy ma éjtszaka olyan harmat hull, hogyha avval az ember csonka-bonka kezét s vak szemét megmossa, még frissebb lesz, mintha újra született volna. Ezt a szegény Igazság mind hallgatta.

    Azt mondja a másik fiavarjú is:

    – Én kitudtam, hogy ennek a városnak mit kellene csinálni, hogy a szomjúság miatt mindegyre ne halnának az emberek olyan erősen. A rétben vagyon egy fűzfa, a fűzfa alatt egy malomkő. Ha valaki azt onnan kivenné, éppen olyan szélesen jönne a víz, mint a malomkerék. Evvel mind a három varjú elrepült onnan, olyan gyorsan, mint a szél.

    A szegény Igazság nekiáll, a harmatos földön meghengerődzik s örömére a karjai kiépültek. Azután keresgélt, mindenfelé tapogatódzott, s ami burjánt csak kaphatott, arról a harmatot mind a szeme helyére dörzsölte. Mire megvirradt, szerencsésen meglátta a világosságot. Hálát adott az Igazság az ő Istenének, hogy őt, mint igazat, el nem hagyta.

    Most az Igazság fogja magát, siet a közellevő városba. Nemsokára elérkezett oda, hát látja, hogy minden ember gyászol. Egyenesen elmegyen a királyhoz s megjelenti, hogy mi okból jött oda. Igen nagy öröme támadt a királynak. Mindjárt kihirdetteti a városban, hogy nála olyan ember van, aki a városnak bő vizet tudna árasztani.

    Az Igazság elmegyen néhányad magával le a rétre. Ott a fűzfa alól kiásatja a nagy malomkövet, hát akkora helyről buzog fel a víz, mint amekkora helyt feküdt a malomkő. Erősen megörvendett a király s az egész népség nagy vígsággal ünnepet tartott.

    A király nem is eresztette el az Igazságot, hanem magánál marasztotta. Úgy tartotta őt minden dologban, mint legbizodalmasabb emberét, nagy gazdagságba s boldogságba helyezte.

    Idő telve a Hamisságnak is elfogyott az útravalója. Kéregetésből kezdett élegetni. De kevés háznál boldogult s étlen szinte meghalt.

    Ekkor véletlen reátalál útitársára, az Igazságra, aki most olyan gazdag volt. Kérdi a Hamisság:

    – Hát te hogy tettél szert erre a töméntelen gazdagságra? – Az Igazság, ahogy volt, épp úgy elbeszélte neki.

    Fogja magát a Hamisság is, fogad egy embert, hogy az ő két szemét is vájja ki, a két karját pedig vágja le, aztán őt is vezesse ki az akasztófához. Úgy teszen az az ember, levágja a két karját, a két szemét kivájja, aztán elvezeti ki az akasztófához s ott hagyja.

    Várja, várja a Hamisság a három varjút. Éjfélkor el is jönnek, leszállnak az akasztófára. Egyszer megérezik, hogy ott valaki van, a varjúk bizony leszálltak rája – s mind egy szikráig megették a Hamisságot.

    Pin It on Pinterest