Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember. Az olyan jószívű ember volt, hogy bárki járt az úton, azt behívta a házba, és hogy ha bora nem volt is otthon, legalább vízzel megvendégelte.

Tudomására jutott a királynak is a szegény ember jószívűsége, és hogy meggyőződjék róla, hogy igaz-e, álruhába bújt, és felkereste a szegény embert. Mikor a szegény ember háza elé ért, a szegény ember őt is éppúgy behívta, mint a többi embert. Megvendégelte, aztán az asztal mellett beszélgetni kezdtek. Kérdezi a király a szegény embertől, hogy mi szeretne lenni.

A szegény ember azt feleli:

– Szeretnék király lenni.Beszélgettek még egy darabig, aztán a király elbúcsúzott, és visszament a palotájába. Most már ő is meggyőződött róla, hogy valóban olyan jószívű a szegény ember, amint hallotta róla.

Otthon a király megparancsolta két legényének, hogy menjenek el a szegény emberhez, és ha a szegény ember behívja őket a házába és megvendégeli őket, akkor tegyenek álomport a borába vagy az ételébe. Amikor a szegény ember elalszik, vegyék fel, és vigyék el a királyi kastélyba.Úgy is lett. Elment a két legény a szegény ember háza elé.

A szegény ember behívta őket, és jó szívvel megvendégelte mindkettőjüket. Evés közben a legények észrevétlenül a szegény ember ételébe dobtak egy kis álomport, amitől a szegény ember azonmód elaludt. Ekkor felvették, és elvitték a király kastélyába. Ott a király megparancsolta nekik, hogy vetkőztessék le, öltöztessék fel az ő királyi ruháiba, vigyék be az ő hálószobájába, és fektessék az ő ágyába. Amikor a szegény ember reggel felébredt, csak úgy ámult a nagy fényességen, és el nem tudta képzelni, hogy hol van és mi történt vele.

Hamarosan megjelent mellette két szolga, és azt kérdezték tőle:

– Mit parancsol, felséges királyatyám?

Azt mondta erre a szegény ember:

– Nem vagyok én király, én szegény ember vagyok.

De a szolgák addig beszéltek neki, amíg elhitették vele, hogy ő az igazi király.

– No, ha én vagyok a király – mondta a szegény ember -, akkor hozzatok be tizenkét pandúrt. Be is vitték a tizenkét pandúrt azonnal.

Akkor megparancsolta nekik, hogy verjenek tizenkettőt a hátára. Mikor a pandúrok ezt megcselekedték, akkor végre elhitte, hogy ő a király. Így telt el nagy boldogságban három egész nap. Akkor a király újból álomport tetetett a borába, és hazavitette a szegény embert a saját házába.

Felébred másnap reggel a szegény ember, hallja, hogy a felesége hangosan ordít vele:

– Hej, te lusta! Feljött ám az Isten áldott napja, minden ember munkában van, csak te henyélsz az ágyban.

Azt felelte erre a szegény ember:

– Én ugyan fel nem kelek, mert ráérek, hiszen én király vagyok. Ott volt a király álruhában az ablak alatt és hallgatózott, figyelte, hogy mi történik.

Amikor meghallotta a veszekedést, bement a házba, és azt mondta a szegény embernek:

– Te csak tegnap voltál király, ma már én vagyok a király. No, de amiért ilyen jószívű voltál egész életedben, megjutalmazlak téged is meg a feleségedet is.

Készüljetek, szedjétek össze mindeneteket, és gyertek el az én udvaromba. Így is történt. Összeszedték mindenüket, amijük volt, és elköltöztek a királyi udvarba.

A király adott nekik helyet a királyi palotában, és adott nekik ennivalót, ruhát, pénzt – mindent, amire csak szükségük volt. Teltek-múltak a napok. Egyszer a szegény ember észreveszi, hogy elkezdett fogyni a pénzük.

Megbeszélte a feleségével, hogy az asszony elmegy a királynéhoz, és azt mondja neki:

Felséges királyasszony, meghalt a férjem és nincsen semmi, amiből eltemettessem. Kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni.

El is ment a szegény ember felesége a királynéhoz, és mondja neki:

– Felséges királyné asszonyom, meghalt a férjem. Nincs se pénzem, se semmim, nincs miből eltemettessem. Kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni. Meg is sajnálta a királyné a szegény asszonyt, és adott neki pénzt.

A szegény asszony megköszönte, és elment haza. Most a szegény ember ment el a királyhoz, és ő is mondta neki: Felséges királyatyám, meghalt a feleségem, nincs miből eltemettessem, kegyeskedjék valamivel megsegíteni, hogy tisztességgel el tudjam temettetni.

A király is megsajnálta a szegény embert, és megajándékozta egy kis pénzzel. Megköszönte a szegény ember, és hazament.Egy kis idő múlva megy a királyné a királyhoz, és mondja a királynak:

– No, hallod, király uram, mi újság? Meghalt a szegény ember.

– Na – azt mondja a király.

– Nem a szegény ember halt meg, hanem a szegény asszony.

De azt mondja a királyné:

– De bizony a szegény ember halt meg. Most járt nálam a felesége, hogy egy kis pénzt kérjen a temetésre.

Azt mondja erre a király:

– Az meg hogy lehet? Épp most ment el innen a szegény ember, pénzt kért tőlem, hogy a feleségét el tudja temettetni.

Addig-addig veszekedett ezen a király meg a királyné, hogy végül elindultak megnézni, mi is történt valójában. De a szegény ember már jó előre megvett két koporsót és amikor észrevették, hogy jő a király és a királyné, belefeküdtek a koporsóba, úgy, mintha halottak lennének. Meggyújtották a gyertyákat, és a koporsó köré állították.

Mikor a király és a királyné odaértek, hát látták, hogy mind a ketten meghaltak.Azt mondja erre a király: – Aki most megmondaná, hogy melyik halt meg hamarább, annak egy zsák aranyat adnék.

Felugrik erre a szegény ember a koporsóból, és azt mondja:

– Én haltam meg előbb, felséges királyatyám.

Jót nevetett a király és a királyné, de végül azt mondta a király:

– No, gyere, megadom a zsák aranyat, de elpucolj a kastélyomból. El is ment a szegény ember a feleségével haza, szekérrel vitték a pénzt.

Ők lettek a faluban a leggazdagabbak, és még ma is élnek, ha meg nem haltak.