Volt a világon egy bögyös pipöretyúk. Más dolga nem akadt, a kerítés alatt kapargatott naphosszat, addig-addig, míg a kerítés megdőlt bánatában. Arra szállt a varjú, s elcsodálkozott:
– Ugyan bizony mi baj ért, máskor ha erre jártam, talpon álltál, most meg a földön heversz.
– Ne is kérdezd, te varjú – felelt a kerítés -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, más dolga nem akadt, a tövemben kapargatott, mígnem megdőltem bánatomban.
Ezen a varjú úgy elszörnyülködött, hogy a farkát mind egy szálig kitépte, s ilyen megcsúfolt állapotban a fűzfára szállott megpihenni. Megszólalt a fűzfa:
– Hallod-e, te varjú, máskor farkastul szállottal rám. Mi történt veled?
– Ne is kérdezd, te fűzfa – felelt a varjú -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, én kitéptem a farkam bánatomban.
Elszörnyülködött a fűzfa, s ahány lombos ágat hordott, mind levetette. Arra ment a kecske két gidájával, s megtudakolta:
– Hová lett az ágad, fűzfa? Máskor, ha erre jártam, hűsölhettem árnyékodban.
– Ne is kérdezd, te kecske – válaszolt a fűzfa -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, én levetettem lombos ágam bánatomban.
Úgy elszörnyülködött a kecske, hogy menten világgá kergette két gidáját, s a patakhoz ment, hogy a haragját csillapítsa.
– Hallod-e, te kecske – szólalt meg a patak -, máskor két gidáddal jöttél inni, hova lett a két kicsi gida?
– Ne is kérdezd, te patak – felelt a kecske -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, én világgá űztem két kicsi gidámat bánatomban.
Mit tehetett a patak, ecetté savanyodott nagy szörnyülködésében. Lement egy nagylány a vízhez, korsó a kezében, s nem ízlett neki a patak savanyú vize.
– Hallod-e, te patak – mondta -, máskor tiszta voltál, máskor édes voltál, mitől savanyodtál ilyen ecetessé?
– Ne is kérdezd, te nagylány – válaszolt a patak -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, én ecetté savanyodtam bánatomban.
Földhöz teremtette a nagylány a korsót szörnyülködésében. Odahaza az anyja így fogadta:
– Ó, te nagylány, miért nem hoztál vizet a patakról, ahogy eddig minden este?
– Ne is kérdezze, édesanyám – felelt a nagylány -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, én földhöz teremtettem a korsót bánatomban.
Éppen kenyeret készített az asszony, nagy szörnyülködésében kapta a tésztát, s a falhoz csapta. Hazajött a gazda, kereste a kenyeret, nem találta.
– Ó, asszony – mondta -, máskor, hogyha megtértem, mindig volt itthon meleg cipó. Ma miért nem sütöttél?
– Ne is kérdezd, én édes uram – felelt az asszony -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, én falhoz csaptam a tésztát bánatomban.
Vette az ember a bicskáját, s lemetszette a fél bajszát, hogy valamivel enyhítse nagy szörnyülködését. Azzal kiment az istállóba. A béres nagyot nézett, mikor meglátta.
– Máskor, ha kend kijött az istállóba, gazduram – mondta -, megvolt a bajusza mindkét szára. Ugyan bizony hova lett az egyik?
– Ne is kérdezd, te béres – felelt a gazda -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, én lemetszettem a fél bajszom bánatomban.
Mindezen a béres olyannyira elszörnyülködött, hogy csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor a gazdája hat ökrét levágta.
A szomszéd hallotta a rettentő nagy lármát. Gondolta, megnézi, minő különleges esemény ment végbe a komájánál. A tornácon találta mind a négyüket, a gazdát, a feleségét, a nagylányát meg a bérest. Megkérdezte, mi történt:
– Ne is faggasson kend bennünket – felelt a béres -, volt a világon egy átkozott pipöretyúk, a kerítés alatt kapargatott, a kerítés megdőlt bánatában, a varjú kitépte a farkát bánatában, a fűzfa levetette ágát bánatában, a kecske világgá űzte két kicsi gidáját bánatában, a patak ecetté savanyodott bánatában, a nagylány földhöz teremtette a korsót bánatában, az asszony falhoz csapta a tésztát bánatában, a gazda lemetszette a fél bajszát bánatában, én levágtam a hat ökröt bánatomban.
Elszörnyülködött a szomszéd, ahogy ilyenkor illendő, aztán így szólt:
– Én most világgá megyek, s szentül megfogadom, hogy haza nem térek, míg négy akkora bolondra nem lelek, mint amekkorák kendtek.
Már indult is, hogy ne sok időt vesztegessen. Ment hét évig, s talált is bolondot nem egyet, de csak amolyan apró bolondokat, kiknek hasznát nem vehette. Megint ment hét évig, a bolondok szépen növekedtek körülötte, de még mindig nem akadt kedvére való. Már-már búnak eresztette a fejét, hogy ekkora vállalkozásba fogott. Ekkor valami furcsa zörgés ütötte meg a fülét.
A hang iránt nézett, s egy embert látott, ki az istálló végiben egyágú vasvillával hányta föl a diót a padlásra.
– Mit csinál kend? – tudakolta.
– Láthatja kend – válaszolt amaz -, a diómat akarom fedél alá rakni. Hét álló esztendeje dolgozom, de nem sokra megyek.
– Nem úgy kell azt – mondta a bolondkereső.
– Ha megtanít kend a módjára – mondta a villázó gazda -, háromszáz forint üti a markát.
A szomszéd körülnézett, vett egy lapátot, a diót fölhányta a padlásra, a jutalmat zsebre vágta, s tovább folytatta útját. Nem sokáig kellett talpalnia, megint belebotlott egy bolondba.
Ez a bolond nem egyebet művelt, mint hogy két lova mögé egy oldal szalonnát kötött, s azt hurcolta ide s tova a frissen szántott földön.
– Mi végből cselekszik így kend? – tudakolta a szomszéd.
– Hét esztendeje zsírozom ilyenformán a földemet, de hiába, mégsem zsíros.
– Nem úgy kell azt – mondta a bolondkereső.
A földjét zsírozó paraszt háromszáz forint jutalmat ígért neki, hogyha a zsírozás helyes módjára megtanítja. A szomszéd befogta a két lovat a szekér elé, a szekeret megrakta trágyával, a trágyát szétszórta a szántón.
– Így kell zsírozni a földet – mondta, s a háromszáz forint jutalmat zsebre vágta.
A harmadik bolondra egy újonnan épült ház mellett bukkant. Az ember azzal foglalatoskodott, hogy egy zsákkal a házba szaladt, az ajtót becsapta maga mögött, aztán kijött, s elölről kezdte.
– Mit viszen kend abban a zsákban a házba? – tudakolta a bolondkereső.
– Világosságot felelt amaz -, hét esztendeje építettem ezt a házat. Azóta hordom bele a világosságot, de még csak nem is derül odabenn a hollószín feketeség.
– Nem úgy kell azt – legyintett a bolondkereső -, adjon kend háromszáz forintot, s megtöltöm a házat világossággal.
A világosságzsákoló megígérte a háromszáz forintot. A szomszéd vett egy fejszét, ablakot vágott a falba, s a szoba csakugyan megtelt világossággal.
– No – mondta a gazda -, ez megér háromszáz forintot.
A szomszéd tovább rótta bolondkereső útját, s nemsokára meglátott egy sereg embert. Az a sereg ember éppen azon iparkodott, hogy egy tarka tehenet fölhúzzon a templom tornyára.
– Mi végből húzzák kendtek azt a tehenet a magasba, mint ahova való? – kérdezte a bolondkereső.
– Hogyne húznánk – felelték amazok -, mikor a gazdája a végrendeletében a templomra hagyta.
– Nem úgy kell azt – legyintett a bolondkereső -, hanem adják el a tehenet, az árából pedig gyújtsanak gyertyát az oltárra.
A tehénhúzók megörültek a hasznos tanácsnak, s mindjárt fizettek érte háromszáz forint jutalmat.
A szomszéd pedig jókedvűen megindult hazafelé. Örvendezett, mert pénze volt, s bolondot is talált, éppen négyet, ahogy kellett. Ment, ment, s meg sem pihent, míg a komája házához nem ért. Ahogy az udvarra befordult, a szeme mindjárt megakadt az átkozott pipöretyúkon. A pipöretyúk nem mást művelt, mint hogy a ház tövében kapargatott. Megijedt a szomszéd, mert tudta, hogy ebből még nagy baj lehet.
Az átkozott pipöretyúk kapargat, a ház megdől bánatában, arra száll egy gólya, eldobja a csőrét bánatában, meglátja a béka csőr nélkül a gólyát, s zöldből kékké válik bánatában, meglátja a tó a kék békát, s tóból pusztasággá szárad bánatában, meglátja az ég a tó helyén a pusztát, s kékből feketévé komorul bánatában. Ezen segíteni kell idejében, gondolta a szomszéd. Nyakon fogta az átkozott pipöretyúkot, levágta, megsütötte, megette. S bizony jól tette. Mert alig nyelte le az utolsó falatot, hát a kerítés fölegyenesedett örömében, a varjúnak farka serkent örömében, a fűzfa lombos ágat hajtott örömében, a kecske megkereste két kicsi gidáját örömében, a patak megédesedett örömében, a nagylány korsója éppé vált örömében, a falhoz csapott tészta kenyérré sült örömében, a gazda fél bajsza kisarjadt örömében, s a levágott hat ökör talpra szökkent örömében.
Lett akkora öröm, hogy ma is örülnek mindannyian, ha azóta meg nem haltak.