Skip to content

Benedek Elek: Az árvák pénze

    Az árvák pénze

    Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szörnyű gazdag ember, aki azt sem tudta, mije van: káddal állott a pincében arany, ezüst. De hiába volt a nagy gazdagsága, ő is csak megöregedett s meghalt. No, ha meghalt, el is temették, Isten nyugtassa meg! Azám, de Isten nem nyugtatta meg, mert a gazdag ember minden éjjel, ahogy elütötte a tizenkettőt, kijött a kriptából, visszament a házába, ott mindent felforgatott, csak úgy döndültek az asztalok, székek, almáriomok; a házbeliek pedig meg sem mertek moccanni. A gazdag ember felesége le sem mert feküdni, nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s folyton tűnődött, évelődött, fűnek-fának panaszkodott, mindent megpróbált, de az ura lelke pontosan hazajárt minden éjjel.

    Volt az özvegyasszonynak egy kocsisa, Jancsi, s ez azt mondja egyszer az asszonyának:

    – Ténsasszony,* hallgasson rám, s bizony nem jár többet vissza a ténsúr* lelke!

    – Mondjad, fiam, mondjad.

    – Adjon száz pengő forintot, aztán csináltasson egy koporsót, azt vitesse a kriptába, a ténsúr koporsója mellé, s a többit bízza rám.

    Hiszen adott volna a ténsasszony nem százat, ezeret (volt miből!), koporsót is csináltatott; s azt szépen a ténsúré mellé fektették. Ahogy elesteledett, Jancsi a száz pengő forintot elásta az istállóban, aztán bement a kriptába, elnyújtózkodott a koporsóban, a födelet magára húzta, mintha igazán meghalt volna.

    Egyszer csak üti a tizenkettőt, s hát a ténsúr félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll belőle. Jancsi is félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll ő is a koporsóból. Nagyot néz a ténsúr, s megszólítja Jancsit:

    – Hát te hogy kerültél ide?

    – Én bizony csak úgy, mint a ténsúr: meghaltam s eltemettek.

    – Hm, hm! Hát aztán minek keltél föl?

    – Én bizony annak, aminek a ténsúr: nincs nyugodalmam.

    – No, az igaz, hogy nekem sincs.

    Azzal elindult a ténsúr, utána Jancsi. De a ténsúr a kripta ajtajának a kulcslyukán kibújt, Jancsi meg belül maradt. Visszaszól a ténsúr:

    – Jere, Jancsi, jere!

    – Azám, mennék, de nem férek ki.

    – Nem is vagy te akkor igazi halott!

    – Bizony az vagyok, ténsuram, csakhogy még nem soványodtam le.

    – No, az lehet – mondta a ténsúr, s kinyitotta a kripta ajtaját.

    Kimegy Jancsi is az udvarra, s kérdi:

    – Hát a ténsúr hová megy?

    – A házba, fiam, a házba! Hát te?

    – Nekem az istállóba kéne mennem, mert ott rejtettem el pénzt, s attól nincs nyugovásom.

    – No, csak jer velem, elébb forgassuk fel egy kicsit a házat!

    Mentek mind a ketten a házba, s a ténsúr oda is a kulcslyukon ment be, de Jancsi kint maradt.

    – Hát jere, Jancsi!

    – Nem férek még be, ténsúr!

    – Bizony akkor nem is vagy igazi halott!

    – Már hogyne volnék, mikor eltemettek! Csak még nem soványodtam le.

    A ténsúr hümgetett, csóválta a fejét, de azért kinyitotta az ajtót.

    Bemennek a konyhára, nekiesnek az edényeknek, csapkodják a földhöz, szörnyű zakatolást vittek végbe, de – csudák csudája – ami edényt a ténsúr vágott a földhöz, egy sem törött el, szépen mind visszavándorolt a helyére; amit meg Jancsi vágott a földhöz, azt ugyan többet össze nem drótozták, mert miszlikbe tört.

    – Hej, Jancsi, Jancsi – mondta a ténsúr -, nem vagy te igazi halott!

    – Mondom, ténsúr, hogy az vagyok, csak még nem soványodtam le.

    – Jó, jó!

    A konyhából mentek a szobába, ott is mindent felforgattak; aztán lementek a pincébe. Ahogy leértek, a ténsúr csak rátette a kezét egy kádra, mely színig volt arannyal, arra az a kád elpenderült a helyéről, s hát alatta egy gödörben rengeteg pénz volt!

    – Látod, Jancsi, látod – mondotta a ténsúr nagy bánatosan -, e miatt a pénz miatt nincs nyugovásom! Ez a pénz az árvák pénze volt, s amíg azoknak a kezére vissza nem kerül, minden éjjel fel kell járnom a síromból. Hej, csak egy élő ember megtudná s visszaadná a pénzt az árváknak, hogy lenne nyugodalmam!

    „Jól van – gondolta magában Jancsi -, most már tudom, mit csináljak!”

    A ténsúr nagy sóhajtozva visszapenderítette a kádat a helyére, s mondta Jancsinak:

    – No, Jancsi, gyerünk most az istállóba, hadd lám, sok pénzt ástál-e el?

    Elmennek az istállóba, s Jancsi kiásta a száz pengő forintot. Mondta a ténsúr:

    – Hej, Jancsi, Jancsi, nem vagy te halott!

    – Már hogyne volnék, ténsúr!

    – Bizony nem vagy te halott, mert ha az volnál, csak intened kellene s magától feljőne a pénz.

    Azalatt Jancsi visszatette a pénzt, szépen elföldelte, a ténsúr meg elindult:

    – Jere, Jancsi, jere, mert mindjárt lejár az óránk.

    – Mindjárt, ténsúr, mindjárt, csak jól elföldelem a pénzt.

    – Hiszen már eléggé elföldelted!

    De beszélhetett a ténsúr, Jancsi tovább piszmogott. Várta, hogy leteljék az óra.

    – No, én nem várlak – mondta a ténsúr -, megyek.

    – Csak menjen, ténsúr, menjen, mindjárt utánaszaladok.

    S tovább piszmogott.

    Még egyszer visszaszólt a ténsúr:

    – Jössz-e, Jancsi? Üt az óránk!

    – Megyek, ténsúr, megyek!

    Amikor ezt mondta, egyet ütött az óra. A ténsúr besurrant a kulcslyukon a kriptába, Jancsi meg az istállóban maradt.

    Hiszen egyebet sem akart. Egyszeriben szaladt a ténsasszonyhoz, s elmondta, hogy mit látott, hallott. Bezzeg mindjárt mentek a pincébe, a kád alól kivették az árvák pénzét, visszaküldték, s a ténsúr csak egyszer jött fel még a kriptából, de nem a házba, hanem az istállóba.

    – Hej, Jancsi, Jancsi – mondotta neki -, ugye, mondtam, hogy nem vagy te igazi halott! De jó, hogy nem voltál az, legalább nyughatok az ítélet napjáig.

    Azzal eltűnt a ténsúr, s többet csakugyan nem járt haza a lelke.

    Pin It on Pinterest