Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy szörnyű gazdag ember, aki azt sem tudta, mije van: káddal állott a pincében arany, ezüst. De hiába volt a nagy gazdagsága, ő is csak megöregedett s meghalt. No, ha meghalt, el is temették, Isten nyugtassa meg! Azám, de Isten nem nyugtatta meg, mert a gazdag ember minden éjjel, ahogy elütötte a tizenkettőt, kijött a kriptából, visszament a házába, ott mindent felforgatott, csak úgy döndültek az asztalok, székek, almáriomok; a házbeliek pedig meg sem mertek moccanni. A gazdag ember felesége le sem mert feküdni, nem volt nyugodalma sem éjjel, sem nappal, s folyton tűnődött, évelődött, fűnek-fának panaszkodott, mindent megpróbált, de az ura lelke pontosan hazajárt minden éjjel.
Volt az özvegyasszonynak egy kocsisa, Jancsi, s ez azt mondja egyszer az asszonyának:
– Ténsasszony,* hallgasson rám, s bizony nem jár többet vissza a ténsúr* lelke!
– Mondjad, fiam, mondjad.
– Adjon száz pengő forintot, aztán csináltasson egy koporsót, azt vitesse a kriptába, a ténsúr koporsója mellé, s a többit bízza rám.
Hiszen adott volna a ténsasszony nem százat, ezeret (volt miből!), koporsót is csináltatott; s azt szépen a ténsúré mellé fektették. Ahogy elesteledett, Jancsi a száz pengő forintot elásta az istállóban, aztán bement a kriptába, elnyújtózkodott a koporsóban, a födelet magára húzta, mintha igazán meghalt volna.
Egyszer csak üti a tizenkettőt, s hát a ténsúr félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll belőle. Jancsi is félrelöki a koporsó fedelét, s kiszáll ő is a koporsóból. Nagyot néz a ténsúr, s megszólítja Jancsit:
– Hát te hogy kerültél ide?
– Én bizony csak úgy, mint a ténsúr: meghaltam s eltemettek.
– Hm, hm! Hát aztán minek keltél föl?
– Én bizony annak, aminek a ténsúr: nincs nyugodalmam.
– No, az igaz, hogy nekem sincs.
Azzal elindult a ténsúr, utána Jancsi. De a ténsúr a kripta ajtajának a kulcslyukán kibújt, Jancsi meg belül maradt. Visszaszól a ténsúr:
– Jere, Jancsi, jere!
– Azám, mennék, de nem férek ki.
– Nem is vagy te akkor igazi halott!
– Bizony az vagyok, ténsuram, csakhogy még nem soványodtam le.
– No, az lehet – mondta a ténsúr, s kinyitotta a kripta ajtaját.
Kimegy Jancsi is az udvarra, s kérdi:
– Hát a ténsúr hová megy?
– A házba, fiam, a házba! Hát te?
– Nekem az istállóba kéne mennem, mert ott rejtettem el pénzt, s attól nincs nyugovásom.
– No, csak jer velem, elébb forgassuk fel egy kicsit a házat!
Mentek mind a ketten a házba, s a ténsúr oda is a kulcslyukon ment be, de Jancsi kint maradt.
– Hát jere, Jancsi!
– Nem férek még be, ténsúr!
– Bizony akkor nem is vagy igazi halott!
– Már hogyne volnék, mikor eltemettek! Csak még nem soványodtam le.
A ténsúr hümgetett, csóválta a fejét, de azért kinyitotta az ajtót.
Bemennek a konyhára, nekiesnek az edényeknek, csapkodják a földhöz, szörnyű zakatolást vittek végbe, de – csudák csudája – ami edényt a ténsúr vágott a földhöz, egy sem törött el, szépen mind visszavándorolt a helyére; amit meg Jancsi vágott a földhöz, azt ugyan többet össze nem drótozták, mert miszlikbe tört.
– Hej, Jancsi, Jancsi – mondta a ténsúr -, nem vagy te igazi halott!
– Mondom, ténsúr, hogy az vagyok, csak még nem soványodtam le.
– Jó, jó!
A konyhából mentek a szobába, ott is mindent felforgattak; aztán lementek a pincébe. Ahogy leértek, a ténsúr csak rátette a kezét egy kádra, mely színig volt arannyal, arra az a kád elpenderült a helyéről, s hát alatta egy gödörben rengeteg pénz volt!
– Látod, Jancsi, látod – mondotta a ténsúr nagy bánatosan -, e miatt a pénz miatt nincs nyugovásom! Ez a pénz az árvák pénze volt, s amíg azoknak a kezére vissza nem kerül, minden éjjel fel kell járnom a síromból. Hej, csak egy élő ember megtudná s visszaadná a pénzt az árváknak, hogy lenne nyugodalmam!
„Jól van – gondolta magában Jancsi -, most már tudom, mit csináljak!”
A ténsúr nagy sóhajtozva visszapenderítette a kádat a helyére, s mondta Jancsinak:
– No, Jancsi, gyerünk most az istállóba, hadd lám, sok pénzt ástál-e el?
Elmennek az istállóba, s Jancsi kiásta a száz pengő forintot. Mondta a ténsúr:
– Hej, Jancsi, Jancsi, nem vagy te halott!
– Már hogyne volnék, ténsúr!
– Bizony nem vagy te halott, mert ha az volnál, csak intened kellene s magától feljőne a pénz.
Azalatt Jancsi visszatette a pénzt, szépen elföldelte, a ténsúr meg elindult:
– Jere, Jancsi, jere, mert mindjárt lejár az óránk.
– Mindjárt, ténsúr, mindjárt, csak jól elföldelem a pénzt.
– Hiszen már eléggé elföldelted!
De beszélhetett a ténsúr, Jancsi tovább piszmogott. Várta, hogy leteljék az óra.
– No, én nem várlak – mondta a ténsúr -, megyek.
– Csak menjen, ténsúr, menjen, mindjárt utánaszaladok.
S tovább piszmogott.
Még egyszer visszaszólt a ténsúr:
– Jössz-e, Jancsi? Üt az óránk!
– Megyek, ténsúr, megyek!
Amikor ezt mondta, egyet ütött az óra. A ténsúr besurrant a kulcslyukon a kriptába, Jancsi meg az istállóban maradt.
Hiszen egyebet sem akart. Egyszeriben szaladt a ténsasszonyhoz, s elmondta, hogy mit látott, hallott. Bezzeg mindjárt mentek a pincébe, a kád alól kivették az árvák pénzét, visszaküldték, s a ténsúr csak egyszer jött fel még a kriptából, de nem a házba, hanem az istállóba.
– Hej, Jancsi, Jancsi – mondotta neki -, ugye, mondtam, hogy nem vagy te igazi halott! De jó, hogy nem voltál az, legalább nyughatok az ítélet napjáig.
Azzal eltűnt a ténsúr, s többet csakugyan nem járt haza a lelke.