Élt egyszer egy öregember meg a felesége. Szegények, igen-igen szegények voltak, de annyira szegények, hogy már kenyerük sem volt, amit öreg korukra rágcsálhattak volna. Így hát kimentek az erdőbe, összegyűjtötték a tölgyek alól a makkot, és azt vitték haza, hogy megegyék. Amint eszegették-szopogatták a makkokat, az öregasszony egyet a földre ejtett. A makk a padlórésbe esett és kihajtott. Lassan nőni kezdett a kis tölgy, s már a padlót is feszegette.

Az öregasszony így szólt az urához:

– Vágd ki a padlót, hadd nőjön ki alóla a tölgyfa. Így legalább itthon maradhatunk, s nem kell az erdőbe járnunk makkért.

Ki is vágta az öregember a padlót, a tölgy meg nőtt, növekedett, mindig magasabbra, végül már a mennyezetet is ki kellett vágni, hogy kiférjen rajta. Át kellett ütni a padlást, majd a tetőt is, és végül a tölgyfa olyan magasra nőtt, hogy felért egészen az égig. Amikor elfogyott az utolsó makk is, az öreg felmászott a fára, hogy újabbakat szedjen. Mászott, mászott a magas fán, s egyszer csak felért az égbe. Nézelődött jobbra-balra, hát egy aranytaréjú kakast látott, mellette meg egy kézimalom állt. Fogta az öreg a kakast meg a kézimalmot, és lemászott a földre.

Az öregasszony elkezdte hajtani a malmot. Hát: egy palacsinta, egy lepény! Ahányat forgatott a darálón, annyi palacsinta meg lepény potyogott ki belőle. Ebből aztán jóízűen megebédeltek.

Arrafelé járt egy gazdag paraszt, és benézett a szegény házaspárhoz:

– Tudnátok-e valami harapnivalót adni? Nagyon megéheztem – mondta.

– Hogyne tudnánk, palacsintát akarsz vagy lepényt?

Forgatni kezdte a kézimalmot, és rendre estek ki a darálóból a palacsinták meg a lepények.

A gazdag ember evett, evett, amennyi csak belefért, aztán így szólt:

– Anyóka, add el nekem ezt a kézimalmot.

– Nem eladó a malom, nem adjuk el senki fiának!

De a gazdag ember nem törődött bele, hogy az öregek nem akarják odaadni a kézimalmot, és amikor nem vették észre, kilopta a darálót, és magával vitte. Hej, nagyon elkeseredtek az öregek!

S lám, egyszer csak megszólalt az aranytaréjú kakas:

– Ne búsuljatok, gyors az én szárnyam, utolérem a tolvajt.

Fogta magát a kiskakas és elrepült. Ráült a gazdag ember házának kapujára, és hangosan kukorékolta: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!

Meghallotta a gazda a kakas szavait, kiadta a szolgáinak a parancsot, hogy fogják meg a kakast, és dobják a kútba. A szolgák meg is fogták, és bedobták a kútba.

A kakas meg a kút mélyén csak rákezdte:

– Orrom, orrom, szívd fel a vizet! Csőröm, csőröm, idd ki a vizet!

A kút vize elapadt, mind megitta a kakas, aztán kirepült a mély kútból, s odaült a gazda házának tetejére:

– Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!

A gazdag ember haragra lobbant, s megparancsolta a szolgáknak, hogy dobják a kakast a tüzes kemencébe.

Megragadták a szolgák a kakast, és bedobták a kemence közepébe, ahol óriási nagy lánggal lobogott a tűz.

Most meg így szólt a kakas:

– Orrom, orrom, fújd a tüzet! Csőröm, csőröm, öntsd a vizet!

És a kakas csőréből a tűzre ömlött a kút vize, és nyomban eloltotta.

A kakas kirepült a kemencéből és bement a gazda hálószobájába:

– Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!

A gazdag embernek éppen vendégei voltak, és úgy megijedtek a kakastól, hogy kiszaladtak a házból. A gazdag ember utánuk futott, hogy visszahívja őket.

A kakas pedig ezalatt fölkapta a kézimalmot, és visszarepült vele az öregekhez.