Skip to content

Grimm: A veréb

    Grimm: A veréb

    Volt egyszer egy juhászkutya. Merthogy öreg volt s nem bírt a farkasokkal, a gazdája nem adott neki enni s úgy eléhezett szegény feje, hogy alig tudott állani a lábán. Egy ideig csak tűrte az éhséget, de aztán megelégelte s elbújdosott, hát ha valahol jobb gazdára találna. Amint ment, mendegélt, találkozott egy verébbel. Kérdi a veréb:

    – Miért búsulsz olyan nagyon, kutyapajtás?

    – Hogyne búsúlnék, – felelt a kutya – három napja nem ettem, majd felfordulok az éhségtől.

    – Egyet se búsúlj, jere velem a városba, majd keresek én ott neked eleséget.

    Elindúltak együtt, bementek a városba s a mikor egy mészárszék elé értek, mondotta a veréb:

    – Várj csak, kutyapajtás, mindjárt kapsz húst, a mennyi beléd fér.

    Abban a pillanatban leröppent a vágópadra, körülnézett, nem látja-e valaki, azután elkezdette a húst csípegetni, rángatni s puff! egy nagy darab hús leesett a földre. Uccu, a kutya sem volt rest, felkapta, bekapta a húst.

    – No, most, mondotta a veréb, gyerünk egy másik mészárszékbe, hadd szerzek ott is húst neked.

    Mentek egy másik mészárszékhez, ott is szerzett a veréb egy jó nagy darab húst s mikor azt is bekapta a kutya, kérdezte tőle:

    – Jól laktál-e, kutyapajtás?

    – Jól, – felelt a kutya – de jó volna még egy darab kenyér is.

    – Hát csak jere velem, – mondotta a veréb.

    Elmentek egy pékbolt elé, ott a veréb beröppent, egy pár jó ropogós cipót lerugott a padról, a cipók kihenteregtek az ajtó elé, ott a kutya felkapta, bekapta s merthogy ez még nem volt elég a kutyának, elvezette egy másik pékbolt elé, ott is szerzett neki két ropogós cipót.

    – No, kutyapajtás, most már csak jól laktál?

    – Jól laktam, jól laktam, – mondotta a kutya – most már mehetünk tovább.

    Kimentek a városból s mentek, mendegéltek az országúton. De rekkenő meleg volt s a kutya azt mondta a verébnek:

    – Verébpajtás, fáradt vagyok, feküdjünk le egy kicsit.

    – Jól van kutyapajtás, feküdjél le itt ni, éppen ahol kanyarodik az országút, én meg felszállok egy ágra s ott pihenek.

    Lefeküdt a kutya s abban a szempillantásban el is aludt. Hát egyszerre csak jő egy fuvaros ember három lóval. A szekéren két hordó bor volt. A fuvaros egyenesen a kutyának hajtott, látszott, hogy nem akarja kikerülni. Leszólt az ágról a veréb:

    – Hallod-e, te fuvaros, ne hajts keresztűl a kutyán, mert bizony mondom, koldussá teszlek, ha elgázolod.

    A fuvaros elkacagta magát.

    – Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl hajtok rajta.

    Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra gázolta.

    Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:

    – Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!

    – Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, – kacagott a fuvaros s azzal tovább hajtott.

    A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.

    Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik, kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt bor, nincs bor.

    – Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.

    – Lesz még ennél nagyobb károd is! – nyelvelt a veréb s abban a pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.

    – Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! – kesergett a fuvaros.

    – Lesz még szegényebb is a te fejed! – ingerkedett vele a veréb s míg a fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.

    Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva nem fakadt.

    – Ó, szegény fejem, mi lesz velem, – kesergett a boldogtalan.

    – Lesz az még szegényebb is, – gúnyolódott a veréb s röppent a második lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az egyszeribe fel is fordult.

    – Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – óbégatott a fuvaros.

    – Lesz az még szegényebb is, – fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a páráját.

    – Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – sírt a fuvaros. – Se lovam, se borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.

    – Dehogy vagy, dehogy, – szemtelenkedett a veréb. – Még csak otthon leszel igazi koldus.

    Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat, úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az asszony is elkezdett panaszolni:

    – Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy elverték, hogy egy szem sem maradott!

    Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket szedegették s lakmározták nagy vígan.

    – Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, – kesergett a fuvaros.

    – Még nem eléggé, – mondotta a veréb. – Az életeddel is megkeserülöd, hogy az én pajtásomat megölted!

    Azzal tovább repült a veréb.

    A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt, kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s beszól:

    – Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!

    Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan megfogta a verebet.

    – Üsd agyon! – bíztatta a felesége.

    – Dehogy ütöm, – kiabált a fuvaros – ez nagyon szép halál volna neki: lenyelem azon elevenen.

    Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb, fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl csiripolt:

    – Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!

    – Várj csak! – mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének: – No, feleség, most üsd agyon!

    Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy, hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss! kirepűlt az ablakon.

    Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

    Pin It on Pinterest