Ilka falusi kislány volt. Pesttől messze-messze, nagy hegyek közt, kicsi faluban élt, s volt egy jóságos jó nagybácsija. Valahányszor a nagybácsi Pestre utazott, mindig hozott neki valami kedves aján­dékot. Most is éppen oda készülődött, a vásárba. Mielőtt elindult volna, megcsókolta Ilkát, s azt kérdezte:

– Hát mit hozzak neked a vásárból? Micsoda vásárfiát?

A kicsi Ilka hamarjában nem tudta, mit kérjen: alvóbabát, baba­szobát, babakonyhát vagy esetleg búgócsigát? Vagy ezeket mind­mind egytől egyig? . . . Végül is csak ennyit mondott nagy szeré­nyen:

-Valami csodálatosat! Valami csodaszépet!

– Majd meglátom, mit hozhatok! – mondta a nagybácsija, azzal elbúcsúzott mindenkitől, s integetve kifordult a kiskapun.

Eltelt egy nap, eltelt kettő, eltelt három, s Ilka egyre türelmetle­nebbül várta a csodálatos ajándékot. „Vajon mit hoz a bácsi? – ta­lálgatta magában. – Alvóbabát, babaszobát, babakonyhát, vagy ép­pen búgócsigát? Vagy valami még csodálatosabb dolgot? . . .”

S a negyedik napon a nagybácsi hazaérkezett. Ilka tapsolva sza­ladt elébe, a nyakába csimpaszkodott, s le nem szakadt róla, míg ki nem nyitotta útitáskáját.

-Mit hoztál nekem? – kérdezte, s kíváncsian kukucskált be a táska fedele alá.

-Találd ki, mit hoztam! – szólt a nagybácsi mosolyogva. Ilka is mosolygott boldóg zavarában, s elkezdte találgatni:

-Alvóbabát? Babaszobát? Babakonyhát? Búgócsigát?

De a nagybácsi csak rázta a fejét minden kérdésre; egyre titok­zatosabban mosolygott, aztán elővett a táskából egy szép nagy do­bozt, s a leányka kezébe nyomta.

– Itt van! Nyisd ki!

Ilka két kézzel kapott utána, s mohón ki is nyitotta mindjárt. Mit gondoltok, mi volt benne? Egy kisebb doboz.

Ilka meghökkent: ez volna az ajándék? S kinyitotta. Hát ebben mi volt?

Megint csak egy doboz.

Ilka most már morcosán nézett fel a nagybácsijára: így becsapta! De azért kinyitotta ezt a harmadikat is. Mi volt benne? Ki talál­ja ki?

Megint csak egy doboz.

Ilkának most már sírásra görbült a szája, s azt se tudta, mit csi­náljon elkeseredésében. De azért kinyitotta ezt is nagy mérgesen.

Egy egészen pici piros doboz volt benne.

Ilka felemelte, hogy most mindjárt a földhöz csapja, s olyan pi­ros lett mérgében, mint a doboz. De a nagybácsi szépen kivette a kezéből a pici piros dobozt, ő maga nyitotta ki, s így szólt:

– Ebben van a vásárfia!

Látom, hiába töritek a fejeteket, nem találjátok ki, mi volt a pici piros dobozban. Megmondom hát: egy parányi kis, fényes, zöld köves gyűrű, fehér vattafészekben – éppen az Ilka ujjacskájára való!

Bezzeg volt öröm!

– Köszönöm, köszönöm, bácsikám! – ujjongott most már Ilka, s a parányi kis zöld köves gyűrűt szépen az ujj ára húzta. S aztán el­szaladt vele, hogy megmutassa az édesanyjának . . .