A vándorló róka (orosz népmese)

Élt egy faluban egy vándorló róka. Tyúkot talált és elindult vele. Ment, mendegélt, amíg rá nem esteledett. Ekkor betért egy házhoz, de nem talált senkit otthon. Na jó, ment tovább a másikhoz, bekiáltott:
– Nénike, nénike!
Kijön a gazdasszony.
– Ki az, ki van ott?
– Én vagyok, egy vándorló róka. Nem adnának nekem szállást éjszakára?
– Nincs hova fektessünk, mindenütt hálnak.
Megy a róka tovább, a harmadik házhoz. Itt is bekiált:
– Nénike, nénike!

Kiszól a gazdasszony:
– Ki van ott?
– Én vagyok, egy vándorló róka. Nem adnának nekem szállást éjszakára?
– Nincs hova fektessünk, mert itt vagyok én az öreggel meg a leányom és a fiaim. A padon, ha meg nem hálnáL
– Nem számit, meghálok én a padon is.A farkamat a pad alá lógatom, behunyom a szemem és alszom.
Gondolkozik az asszony, azután azt mondja:
– Na, nem bánom, gyere be.
Bemegy a róka s mindjárt kérdi:
– De a tyukomat hová tegyem?

Feleli rá az asszony:
– Oda be a kemence alá.
Jól van, a róka betette a tyúkot a kemence alá. lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a tyúkot megette, a tollait elrakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal felkelt a rendes időben és búcsúzni kezdett:
– Nénike, én megyek. Krisztus áldja meg magukat. De hol van az én tyúkocskám?
– Ott, a kemence alatt keresd, ahová tegnap tetted.
A róka benézett a kemence alá, de a tyúk nem volt ott.
– Nincs, itt nincs.
Mondja az asszony:
– Már hogyne volna, keressük csak meg jobban!
Ám végül be kellet: látnia, hogy nincs meg a tyúk. Ekkor így szólt a róka:
– A tyúkért cserébe adjanak nekem egy récét.
Gondolkozott, gondolkozott az asszony, s azt mondta végre:
– Oda kell adni neki a récét. Olyan aranyos, olyan árva szegény. Megfogták a récét, odaadták, ő megköszönte és odébb állt. Ment, ment, mendegélt, míg csak rá nem esteledett.

Ekkor bekiáltott egy házhoz:
– Nénike, nem adnának szállást éjszakára?
Feleli az asszony:
– Nincs hová fektessünk, mindenütt hálnak. Csak a padon volna számodra hely.
– Nem számit, lefekszem én a padra is. A farkam a pad alá lógatom, behunyom a szemem s alszom.
Ahogy bemegy. mindjárt kérdi:
– De a récémet hová tegyem?
Mondja az asszony:
– Hát csak oda né, a libák közé.
Be is tette a récét a libákhoz, lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Másnap kora hajnalban felkelt, a récét megette, a tollait eltakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal felkelt a rendes időben és azt mondta:
– Én megyek, Krisztus áldja meg magukat. De hol van az én récécském?
– Hát csak ott, a libák közt.
– Ott nincs, már néztem. De nem baj, adnak nekem egy libát, ha már a récémet nem találjuk. Csakis ezért; másképp nem is kérném.

Avval bemegy s kérdi:
– De a libámat hová tegyem?
– Hát csak oda né, a blkaborjuhoz.
Betette a libát a borjuhoz, maga pedig lefeküdt a padra, a farkát a pad alá lógatta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a libát megette, a tollait eltakarította és visszafeküdt. Reggel a háziakkal együtt ismét felkelt és faggatni kezdte őket:
– Nénike, hol van az én libácskám?
– Hát ott a borjúnál – feleli a gazdasszony.
– Ott nincs. már néztem.
– Akkor hogy tegyük jóvá a kárt?
A libácskámért adják nekem a blkaborjút.
Az asszony gondolkozott, gondolkozott. azután megszólalt:
– Hogy adjuk neked, mikor nekünk is csak ez az egy van?
– Úgy. hogy nincs meg a libám. Ezért adják nekem, semmi másért. Megkapta a borjut. Ment, ment. mendegélt, amíg csak rá nem esteledett. Odamegy egy házhoz és bekiált:
– Nénike, nénike, nem adnának szállást éjszakára?
Gondokozik az asszony, egyszer csak megszólal:
– Nincs hely. Leányunk, fiaink vannak, én is az öreggel, nincs hova fektessünk.
– De hát hova menjek? Elhálok én a földön is, a farkamat magam alá dugom és úgy alszom.
Be is megy s mindjárt kérdi:
– De a borjúmat hova tegyem?
– Nálunk nincs hova betenned, kösd ki oda valahova.
Így is tett a róka. Megkötötte a borjút, bement a házba, lefeküdt a földre, a farkát maga alá húzta és elaludt. Kora hajnalban felkelt, a borjút széttépte, azzal visszafeküdt. Visszafeküdt, de reggel ismét felkelt és azt kérdezte:

– Nénike, hol van az én bikaborjúm?
– Hát ott van kikötve az udvaron.
Kiment a róka, megnézte a széttépett borjút, avval megint vissza a gazdasszonyhoz.
– Nénikém, szét van tépve! Ki tépte szét? Ezért a bikaborjúért nekem fogják adni a lányukat!
Gondolkodóba esett a gazdasszony, azután alkudozni kezdett:
– Egyetlen leányunk van, inkább egy fiút adnánk.
– Nem kell, én a leányt akarom.
Mondja a gazdasszony:
– Eridj, mosdjál meg. Addig mi bekötjük a leányunkat a zsákba és neked adjuk. A róka elment mosdani. Addig egy kutyát kötöttek a zsákba, hogy azt adják neki. Előjött a róka, vette a zsákot, megköszönte a gazdasszony szívességét és útnak indult. Ment, mendegélt, egyszer csak azt mondja
magában: „Mitől olyan nehéz ez a lány? K! kellene oldanom, megnéznem, hogy milyem szép-e vagy csúnya?”