Egyszer egy felnőtt szeretett volna látni egy törpét. De nem holmi alacsony termetű embert, esetleg csupasz képű liliputi színészt vagy éppen fazékfejű bohócot – egy törpét. Olyant, mint Rik-Roki-Rokka Pál vagy Kuka és a többiek, erdei törpék vagy az, akinek a szakálla a fába szorult, vagy aki hegyi manósággal foglalkozik, ércek dolgát tudó, kincsőrző bányamanó – szóval egy igazi rendes törpét.
Ez az ember életében sok mindent megtanult már. Értette, hogy hogyan kell vadászni, halászni, egy kicsit tudott állatot szelídíteni is, tudta, hogyan kell búzát vetni, aratni, malomba megőrölni, a lisztből kenyeret készíteni. Házat építeni is tudott, utat csinálni, folyót mederbe szorítani és hidat verni rá, hátára hajót tenni nemkülönben. Ismerte általában a szárazon, vízen és levegőben mozgatható gépek szerkezetét. Tudta, hogy kell megmérni a nagyon picike dolgokat és ügyes eszközök segítségével meglátni azt, ami messze van. Ha bárki álmából felköltötte volna, hogy most legyen szíves, azonnal mondja meg, hol s milyen mély a legmélyebb tenger, és milyen magas a legmagasabb hegy, hát azon nyomban megmondta volna. Minden tele is volt írva neki könyvekben, kinyomtatva, hogy ha elfelejtené, hát tudja megkeresni. Ezenkívül tudott írni, olvasni, számolni és papírból csákót, forgót, poharat, csónakot készíteni hajtogatással. De most egy-tör-pét-sze-re-tett-vol-na-lát-ni!
Nem volt nyugta többé. Elkezdett házat építeni, de abbahagyta, már épített ő házat. Gondolta, szabályoz magának még egy folyót, de nem ízlett a folyószabályozás se, nem is sikerült. Töprengett… – egy törpe volna jó. Belefogott, hogy egy egészen pici dolgot még kisebb részecskékre bont, aztán letett erről is. Számításokat kezdett végezni, hogy hogyan röpülhetne az, ami eddig igen gyorsan röpült, még gyorsabban. Ezt is abbahagyta – egy törpe kellene.
Kínozta őt ez a kívánság – egy törpe! Nem tudott enni, inni, rosszul aludt, igen helyett nemet, nem helyett igent mondott. Egyszer egy reggel leborotválta a szemöldökét a bajusza helyett, és nem vette észre csak délben, mikor valamiért össze akarta vonni, és nem volt sehol. Gondolta, hát akkor ehelyett majd kipödri a bajuszát. De az meg még nem nőtt meg akkorára.
Kérdezték tőle más felnőttek: „Mi van veled?” Végül megmondta nekik – ő egy törpét szeretne látni. Erre furcsán kezdtek ránézni. Porokat ajánlottak, kanalas orvosságot, tablettákat s más effélét. De megmondta: Nem vagyok beteg, csak szeretnék látni egy törpét.
Maga a császári hordójelző hivatal igazgatója is furcsállotta a dolgot – az, akinek a legszebb sárcipőgyűjteménye volt messze tájon –, és azt mondta, igyék minden reggel fél pohár enyhén sós vizet, és pihenésül egy időre költözzék hozzá. Bizonnyal jót tesz neki – mondta – a levegőváltozás, és majd együtt jeleznek néhány hordót.
De ő elfordult a sárcipőgyűjtemény tulajdonosától, és vándorútra kelt. Nem vitt magával jóformán semmit, csak ezt a nagy vágyakozást: egy törpét szeretnék látni.
Ragyogó, sima betonutakon vándorolt. A házakból rádiózene hullámzotta körül, és szabályosan következtek a lámpák, vízlevezető csatornák, oldalt telefonhuzalok, mérföldkövek és útjelző feliratok.
Útján sok tudós emberrel találkozott, akiktől illendő módon kérdezősködött, hogy merre menjen, mert őt egy törpét szeretne látni. De nem tudta útba igazítani senki. Némelyek ógtak, mások mógtak, együttvéve ógtak-mógtak meg morogtak, hogy így meg amúgy, de nem tudtak semmi hasznosat mondani az ügyben.
Találkozott olyannal, hogy dupla tokája magas gallérba volt szorítva, esernyője volt, meg nagyon nagy keménykalapja volt. Meg olyan is akadt, aki minden eddig felkutatható csillagot az égen lefényképezett és megszámozott, és egyiktől a másikig egy-egy vonalat húzott óriási papírokon –, de hogy hol lehet törpét látni, ezt nem tudta egyik sem. Találkozott egy igen szigorú emberrel, az egyenesen azt mondta, hogy törpe nincs is.
Ment, ment ez az ember…, jégszekrénygyárakat hagyott el maga mögött és üvegfalú gőzhengerdéket, melyek faláról kék villanyfény csurgott alá. Sofőröket és rendőr néniket kérdezett az általutakon: hol lehetne egy törpét látni? Nem tudta senki. Pedig ezeknek volt olyan könyvük, hogy minden benne volt. Az is, hogy hány órakor indul az első villamos, és melyik az utolsó autóbusz; mennyi krajcár kell egy levélre, hogy eljusson Tasmániába, ha súlya nem több egy galamb farka tollánál – de hogy hol lehet törpét látni, azt nem tudta senki.
Néhol ott tartották volna, látták, hogy értelmes, mondták, maradja velünk házat építünk. Olyant, amelyikből ki lehet látni, de be nem, télen meleg, nyáron hűvös, s gurítani lehet, és keréken forgatni kertestől a nap után. Azt mondta, ő már házat épített eleget – most egy törpét szeretne látni, ennek van az ideje, s továbbment.
– Gyere –, mondták másutt – összeállunk itt rengetegen, és csinálunk egy olyan ceruzahegyező-gyárat, amilyen még nem volt. Mintatermek lesznek körülötte, olyanra építve, mint egy régi várkastély, de tűzálló papírból, mely magától világít, és mindenki ingyen hegyezheti a ceruzáját, bizonyos napokon.
De ő csak ment tovább.
Ismét másutt hívták, hogy százmillió kilométeren ki fogják cserélni a régi vasúti síneket gumisínekre, meg hogy százezer milliót liter piros tinta kell, olyan, amelyik ha folyik zöld, ha megszárad kék, és senki nem fog rájönni, hogy mikor piros, ez az érdekes benne. Meg hogy segítsen olyan repülőeszközt készíteni, amelyik ne legyen nagyobb egy igen picike óra percmutatójánál, és vegyen részt egy építkezésben, melynek folyamán egy hegyre fölhordanak egy dombot, és az így még magasabb lesz. A vándor mindezt elhárította magától. Köszöni, tudja, ismeri, bocsánat – de ő egy törpét szeretne látni.
Tovább vándorolt. Útján sokféle kaland várt rá. Egyszer egy ember, akinek a nyakkendőjébe egy világító lófej volt tűzve drágakőből, és akitől azt kérdezte, nem tudná-e, hol lehetne látni egy törpét, úgy elkezdett nevetni, hogy rosszul lett.
– egy törpét! – kiabálta. – Egy törpét, nahát! – egy az erőlködéstől kidagadt a nyaka, beleszorult a gallérjába, majdnem megfulladt, szörnyű volt. Így a családja a bíró elé akarta állítani őt, hogy miért kérdeztem hogy vajon nem tudja-e, hogy hol lehetne látni egy törpét.
Egy másik meg- ennek kardja volt és ezüstös, aranyos zsinórjai meg minden – ijedten majd hasra esett, mikor elibe állott ez a vándor, hogy ő egy törpét szeretne látni.
– Egy törpét! – sipította vékonyan, holott vastag ember volt, csizmás – egy törpét szeretne látni! – és elszaladt.
Ismét egy másik, egy hegyes orrú, sapkás, nyírott bajuszú ember, ez meg mérges lett nagyon: egy törpét! Úgy! Majd adok én neked törpét! Hé, rendőrség, fogják meg, törpét akart látni!
Találkozott olyannal is, aki szánta őt, szemét forgatva.
– Ó, fiam, fiam – szólt – mit nem mondsz! Egy törpét! Látni! Még megver miattad az isten mindnyájunkat!
A vándor néha dühös volt, elkeseredett, máskor meg ismét reménykedett. Türelme hol sok volt, hol kevés hosszú, hosszú útján. Ismét máskor meg szomorú volt.
Utóbb jobbára már csak szomorú volt. Meg el is fáradt. Már alig vánszorgott, és törpének se híre, se hamva. Már elhagyta a Nagy Töltőtollüzemeket, háta mögött maradtak a csodás fényű telepek, ahol fáradtolajból szemüvegtokot, üveghulladékból halzsírt készítettek az okosok, és egy erdő szélén bandukolva, a messzi tengerpartra ért. Már akkor éppen alkonyodott. Háta mögül a hold sütött a vízre, s az fehér habját egy nagy sziklához hömpölyögetve meg-megtört sisteregve, színeit csillantva. Csillogott a szikla a holdsütésben, s látnivaló volt, hogy még eleven napmeleg járta át. A víz olyan volt – nézte ez a messziről jött –, hogy bárki idegen azt hihette volna, hogy haragszik a sziklára, holott nem. Csak játékosan oda-odasündörgött, körül- s körülöntötte. A szikla nem volt ellensége a víznek, csak elébe állott olyan keményen, sziklamódon, de értette ezt a játékot persze. Fönt messze, a sötétkék égen ezüstös sirály körözött.
A parton egy kisgyermek ült, és nézte a madarat, a követ, a vizet, az eget. Nem col se magas gallérja, se keménykalapja, sapkája, se sujtásos ruhája, kardja, semmije. Hát hogy is lett volna, egészen picike gyermek volt, biztos, hogy írni-olvasni sem tudott még. A vándor jóformán észre sem vette. Ő csak a madarat, a követ, vizet, az eget nézte.
A gyermek egyszerre ehhez a felnőtthöz fordult, és az kérdezte:
– Akarsz látni egy törpét?
– Ezért jöttem – súgta a felnőtt.
A gyermek a fejével mutatott arrafelé. Ez követte a szeme pillantását, s a sziklapárkány alatt, egy kis morzsányi boltozat mélyén meglátott egy törpét. Egyetlen pillantásra – á, még sokkal kevesebb ideig! – de, egészen jól látta, amint csöpp csákányára támaszkodva, nevetve áll a holdfény árnyékában a törpe.
Ez az ember aztán boldogan hazament. Útján találkozott a hahotázó emberrel, és mondta: – Láttam a törpét! – De ez erre még jobban hahotázott, egészen vörös lett a nyaka, a combjait csapkodta: – Látott egy törpét, hahaha, nagyon egy törpét! – Találkozott a csizmás, sujtásos emberrel is, és újságolni akarta nagy boldogan: – Törpét láttam! –De az már futott is. – Mentők, segítség – kiabálta, törpét látott! – Fiam – mondta a szánakozó kegyes, mikor elért hozzá a hírrel –, káprázat játszott veled! A víz sem víz, a szikla sem szikla, a madár sem madár, ha a törpe törpe. Csókolj kezet, és kérjél bocsánatot, hogy ilyen zavaros történetekkel riasztgatod e szép világot. – Úgy?! – mondta a hegyes orrú, mikor odakiáltotta a hírt, hogy: van törpe, láttam! – Úgy…, na megállj, majd kiirtom én belőled! azonnal esküdj meg, hogy nem láttál törpét!
Mások meg csak mosolyogtak, meg integettek a háta mögött, meg kalimpáltak az ujjakkal a fejük fölött, hogy így, hogy amúgy. Na erre aztán nem szólt többet. Épített házat, vert hidat a folyókra, jobbat, mint valaha, igyekezett nagyon, eljárt a ceruzahegyező-gépgyárak mintatermeibe is bizonyos megjelölt napokon.
Aztán volt úgy, hogy némelyek hangosan megsúgták neki, hogy – ihah, csuhaj! – ők is láttak ám törpét. De ő a szemükből tudta, hogy ez nem igaz. Mások meg nem szóltak semmit – talált ilyet is – de látni való volt rajtuk, hogy ismerik azt a vizet, sziklát, madarat, a törpét, valamerről, valamikor már jártak ott.
Volt úgy is, hogy szeretett volna nagyon beszélni a törpéről, s akkor azt mondta egy-egy gyereknek: te, láttam egy törpét… S a gyerek – olyan, amelyik írni-olvasni se tudott, legfeljebb a nyomtatott nagybetűket – azt mondta: hát persze.