Mészöly Miklós: A torony meséje

A torony meséje
[Total: 2    Average: 3.5/5]

Régen, réges-régen élt egyszer egy törpe, a fűszálnál nagyobb, a fáknál meg kisebb. Mindene megvolt ahhoz, hogy jókedvvel ébredjen, békével feküdjön, mégsem volt soha boldog. Olyan szigorú képpel járt a világban, mintha a fűszálak mind az ő kényére nevekednének, a fák pedig mind csak őt bosszantanák: „Lám, milyen magasak vagyunk, felhő a subánk, kék ég a nyoszolyánk!”

Ebbe sehogy se tudott belenyugodni. Már az is keserűség volt neki, ha kiment sétálni a határba. Az út erre-arra kanyargott, a folyó is egyre meszebb iramlott – de ő hiába meregette a szemét, az útból is, a folyóból is mindig csak egy kicsi darabkát látott, sose többet.

„Bezzeg a fák! – sóhajtozott sokszor. – Azoknak nincs efféle gondjuk.” S mérgében, hogy ilyen tehetetlen, tovább taposta a füvet, a fákat meg irigyelte.

Egyszer a réten ballagott hazafelé, nagyon borús kedve volt. Mert ha aludt, akkor álmodott is, s álmában olyan picivé zsugorodott minden, mint egy vakondtúrás.

Pedig még nem is látott igazi vakondot.

Hát most íme, itt volt az alkalom: a rét telis-tele volt túrással, válogathatott köztük. Mindjárt le is ült az egyik kupac mellé, és leste, hogy megmozdul-e. Csakhamar megmozdult. A porhanyós göröngyök közül kidugta tompa orrát a vakond.

– Mit csinálsz? – kérdezte a törpe kíváncsian.

– Házat – morogta a vakond, és tovább túrta a földet.

– Jóféle ház lesz az, hallod! Se ablaka, semmije, ugyan mit látsz majd belőle?

– Én mindent látok, amit akarok – hangzott a válasz. – De mit akarsz látni te?

A törpe az erdőszél tölgyei felé mutatott.

– Mindent. De legalább annyit, mint a fák.

– Akkor jobb lesz, ha az én házamba bújsz – pislogott a vakond –, én mindennap találkozom velük. Egész erdő van belőlük odalent, csupa göcs, bog mindegyik, de többet ők se látnak, mint én.

S bölcs ábrázattal visszabújt a földbe. A törpe meg lehasalt, és bekukucskált utána a lyukba. Persze, hogy semmit se látott, csak a vastag sötétséget.

– Ostoba! Hiszen ennél még egy nyomorult fűszál is többet lát! – morogta bosszúsan, s hazament, lefeküdt – de most az egyszer nem vakondtúrásról álmodott, hanem egy soha-nem-volt hatalmas toronyról, még a fáknál is magasabbról, és legesleginkább a torony ablakáról…

Micsoda gyönyörűség volt ez! Feljebb, mindig feljebb menni, egyre magasabbra a kerengő lépcsőkön – fel az ablakig!

S akkor…

Akkor egyszeriben fölébredt, az ablakon már nem tudott kinézni.

Hanem az ő ajtaján annál jobban kopogott valaki.

Egy medve.

– Mit akarsz? – mordult rá dühösen.

A medve szelíden dörmögött:

– Te kicsi vagy, hát biztos okosabb nálam, kérlek, adj tanácsot. A méhek elfelejtettek mézet gyűjteni, nagyon koplalunk mindnyájan. Tudsz-e segíteni rajtunk?

A törpe először elképedt, aztán elmosolyodott ravaszul. Ő aztán tudta, hova tűnt a méz! Nem máshová, mint az ő kamrájába. És mindjárt egy merész gondolata támadt.

– Lesz méz, amennyit csak kívántok – mondta –, ha megszolgáljátok az árát.

– És mi lesz az ára?

– Estig idehordtok annyi követ, hogy belepje a rétet, aztán reggelig tornyot raktok, a fáknál magasabbra.

A medve hümmögött, vakaródzott, mivelhogy nem tudta, mi az a „torony”, de szégyellte megkérdezni. Utoljára is úgy döntött, hogy ha már ilyen bolondfajta a törpe, ám legyen. Egye meg a tornyot, ők majd megeszik a mézet. És ráállt a dologra.

Sietve elment, és összecsődítette a környék valamennyi medvéjét, fiatalt, öreget; és mind hordták, cipelték a követ, hordták és cipelték, meg se pihentek estig – s akkorra rakva lett a rét.

A rét kővel, az ég meg csillagokkal.

Olyan aranyló sárgán világított a sok égi lámpás, mint a méz. A medvéknek csorgott a nyáluk még a gondolatra is – de hiába, a munka java még hátravolt. És a törpe nem hagyta álmodozni őket. Hol ide, hol oda futkosott, végül kiválasztotta a három legöregebbet, és rendre elmagyarázta nekik, mit hogyan csináljanak.

A medvék most sem értették, hogy mindez mire jó, de azért hozzáfogtak.

Rakták, rakták a követ egymásra, előbb a nagyját, aztán az apraját, s hogy, hogy nem – a falak megálltak. A törpe pedig egyre följebb hágott; ahol nőtt egy kicsit a fal, mindjárt ott termett, és onnan nógatta a medvéket: „Még! Még!” – azok meg mind csak azt hallották: „Méz! Méz!”

Így aztán ment a munka, mint a parancsolat.

Már jócskán elmúlt éjfél, mikor odáig jutottak, hogy kő semmi nem maradt a réten, a torony meg büszkén, készen állt.

Éppen csak ablaka nem volt.

– Várjatok! – mondta a törpe titokzatosan. – Nekem még dolgom van idefent – s a medvéket sorba kihajította a rétre.

Mikor az utolsó is kint volt, és csak ő maradt egyedül a rengeteg épületben, nagy fohászkodással nekilátott, hogy ablakot vágjon a torony csúcsára. Mert hát ez volt az igazi munka – ez volt a tudomány!

És vágta, véste a követ rettentő buzgalommal – éppen hajnal lett, mire elkészült.

S akkor nagy izgatottan odahajolt a nyíláshoz, hogy kinézzen, és lássa, amit még soha senki sem látott.

De hiába meregette a szemét, hiába toporzékolt dühében, az útból, a folyóból most is csak egy darabkát látott, a fákból, a hegyekből is egy kicsi darabkát; olyan apróka ablakot vágott a rengeteg toronyra.

Pontosan akkorát, mint ő maga.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük