Volt egyszer egy szegény öregasszony. Amint egyszer ruhát mos a vízen, arra megy egy sereg iskolás gyerek. Odakiált az egyiknek:

– Vesd fel a csebret a vállamra, te gyermek!

De a pajkos fiú egyet gondolt, s a csebret keresztülvetette a vénasszony vállán.

– No, te macskabéka gyermek – mondá az öregasszony -, megátkozlak, hogy addig ne kapj feleséget, míg a Tökvárosba nem érsz, s három vasbocskort el nem szaggatsz.

Telik-múlik az idő, felcseperedik a gyermek, s meg akar házasodni. De bizony hiába ügyelődik, hiába lábatlankodik, a leányok mind azzal fizették ki: holnapután vaskedden! Hej, csak most jut még eszibe, hogy mivel átkozta volt meg őt az a vénasszony! No, mit tegyen szegény feje! Vasbocskort köt, s elindul világgá, ha valahol föltalálná a Tökvárost. Megy, mendegél hegyen-völgyön által, ország-világ ellen, s estére kelve betéved egy félenvaló házba. Hát ott egy olyan vénasszony lakott, akinek a tűzhely alól az asztalig ért az orra.

Köszön neki:

– Adjon isten jó estét, nénémasszony!

– Isten hozott, édes fiam! Hát te hol jársz, ahol a madár se jár?

Elmondja, hogy mi járatban van.

– Már, édes fiam, tudd meg, hogy én a Szél anyja vagyok, s még én sem tudom, hol az a Tökváros.

Hanem sütött neki egy acélpogácsát, s azzal útnak eresztette. Másnap estére egy másik vénasszony házához vetődött. Ennek két foga lógott ki az ablakon. Ez is sütött neki egy acélpogácsát, s azzal eresztette útnak, hogy csak menjen még egy napig, aztán még egy nálánál is öregebb asszonyra talál, az majd csak eligazítja. Ha pedig az sem tudja, akkor megfordulhat, s mondjon j’éccakát a házasságnak.

Hej, megszomorodik a szegény legény, s pitymallatkor útnak indult. Harmadik estve elért a harmadik vénasszonyhoz. Éppen laskát serített.*

– Hát te, hol jársz itt, ahol még a madár se jár?

Elbeszéli a dolgát a szegény legény, hogy már két vasbocskort elszaggatott, s mégsem talált a Tökvárosba.

– Áldott szerencséd, hogy ide tévedtél, mert rajtam kívül senki sem tudott volna útbaigazítani. Hát azt mondom én neked, hogy kösd fel hamar a harmadik pár bocskort is, s reggelig meg se állj. Reggelre elérsz a Tökváros szélire. Ott a város szélin találsz három tököt. Ez a három tök három egymás után való reggel megnyílik, mind a háromból egy-egy gyönyörű szép leány száll ki. Mind a három vizet kér tőled, s ha abba’ a minutába’ nem adsz, eltűnnek a szemed elől. De csak a két elsővel járod meg szárazon, ha a harmadikat is elereszted, karóba húzzák a fejedet.

De hiszen fogadkozott a legény, majd megmutatja, hogy nem ette a puliszkát hiába! S azzal nekiindult a menésnek, s meg sem szusszant, míg Tökváros határára nem talált. A nap még egy kopjányira sem jött volt fel, megtalálta a három tököt. Alig veti rá a szemét, csak megnyílik az egyik, s kipattan belőle egy olyan szép leány, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Hej – szegény világ, vetett ágy! -, a legény bezzeg eltátotta a száját! Úgy elállott szeme-szája a nagy gyönyörűségtől, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy leány. A vénasszony pedig nem hazudott volt, mert a szép leány úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. A pohár víz, mit a legény készen tartott, kárba ment, nem volt már, aki megigya, mikor egy kicsit magához eszénkedett* a nagy ámulatból. Éppen így járt másnap reggel is.

– No, megállj – mondá a legény -, megfogom a harmadikat, ha addig élek is! Nem nézek a szépségire, lehet tőlem az Isten angyala is.

Hogy, hogy nem esett, már az szent igazság, hogy a harmadikat meg is fogta.

Amint kipattant a tökből, vizet adott neki, megitatta, megfogta, szépen megölelte, s el sem eresztette.

Megszólalt most a leány:

– No, hallod-e, nem hittem volna, hogy ennyi kiteljék egy legénytől. Hanem most már tudd meg, hogy én egy elátkozott királyleány vagyok, s ha el akarsz vinni magaddal, ne induljunk este előtt, mert ezer szem őriz engem.

Estére kerekednek, elindulnak. Úgy kiértek a városból, hogy senki lélek észre nem vette. Másnap virradatra elérnek egy kúthoz. Azt mondja a legény:

– Hallod-e, maradj veszteg itt, én addig elmegyek szekérért, s aztán azon hazaviszlek téged.

Elmegy a legény, a leány ott marad. Amint a kút szélin üldögélne, a háta mögé lopódzik egy vén cigányasszony, a kútba taszítja a leányt, s felöltözik az ő szép gúnyájába. Mikor a legényt visszafelé jönni látta, már messziről kiáltotta neki:

– Jere, jere, annyi ideje várlak, hogy megfeketedtem!

A szegény legény úgy elámult a szeretője nagy változásán, hogy szinte sóbálvánnyá változott. Letérdepel a kút kávájához, inni akar, hogy egy kicsit magához térüljön. De csak odakiált nagy ijedten a cigányasszony:

– Jaj, ne igyál, te szerencsétlen, mert nem jó ez a víz!

Hanem amint a víz fölé hajlott a legény, a kútban egy gyönyörű szép tulipánt pillantott meg, leszakasztotta, a zsebibe tette, s mikor hazaértek, eldugta az almáriumba.*

No, vasárnapra kerekednek, beharangoznak a templomba. Búsult a szegény legény, hogy majd felhányta a szívbeli búbánat. Hogy vigye ő ezt a rusnya fekete asszonyt a templomba?! Kikacagja az egész falu népe. De a cigányasszony nem hagyott neki békét, még a laskatésztát is ott hagyta serítetlen az asztalon, s elmentek a templomba. Azalatt pedig, míg ők a templomban voltak, a tulipánból kibújt a szép királykisasszony, odament az asztalhoz, megcsinálta a laskát, s aztán ismét visszament az almáriumba.

– No, látod – mondá a cigányasszony, mikor visszatértek a templomból -, nem akartál a templomba vinni, ott is voltam, s a laska is elkészült.

A szegény ember csak a fejét rázta, nem tetszett a dolog neki.

„Teremtő istenem, de megverél – gondolá magában -, hogy így átváltoztatád boszorkánynak azt a szép leányt!”

Eltelik a nap, beesteledik, lefeküsznek. Éjfélkor csak a nyakába borul valaki a szegény embernek. Fölnyitja a szemét, megnézi, hát lelkem, Istenem, az a szépséges szép leány, kit a Tökvárosból hozott! Sírva panaszlá el, hogy milyen istentelenséget tett vele az a rusnya cigányasszony.

– Bújj ki, boszorkány, az ágyból! – kiáltott a szegény ember, s azzal úgy leteremtette a ház földjére, hogy abb’ a szent minutába’ kifutott belőle a boszorkány lelke. Nagy szaporán eltakarították a rusnya cigányasszonyt, másnap aztán olyan vendégséget csaptak, hogy hét országra szólott. Tál, tányér, cinegecobók,* bolhaláb elég volt, étel-ital kevés volt, istenes ember volt, ki egy csepp levet kapott. De azért mindenki jóllakott. Jól bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.