Íme a pigmeusok nagy királyának, Bongó Makelelének különös története. Ez a nagy király
már régóta egy álmot kergetett, amiről senkinek sem szólt, mert attól félt, hogy szertefoszlik.
Szakadatlanul, éjjel-nappal csak arra gondolt, és folyton azt kérdezgette magától, hogy hogyan
is valósíthatja meg az álmát, ami nem adott neki egy perc nyugtot sem.
Néha panaszkodni lett volna kedve:
– Ah! Ha egyszer…
– Mi lehetne egyszer? – kérdezte Yasmina, a kedvenc felesége, aki szeretett volna segíteni a
királynak.
A király ekkor megrázta a fejét, és így felelt:
– Nehéz megmagyarázni… És nincs is értelme, hiszen úgysem értenéd meg.
Yasmina azonban csak erősködött, mert meg akarta szabadítani a férjét a gondtól, ami annyira
bántotta, de Makelele kitért előle.Ez nem akadályozta meg Makelelét, akit szinte megszállt az álma, hogy egyik tervet a másik után készítse titokzatos szándéka megvalósításához. Az ötlete egyre jobban megszilárdult,formát öntött, de a király nem tudott aludni, elvesztette az étvágyát, hogy a feleségei jajveszékelni kezdtek:
– A király beteg, gonosz szellemek rontották meg.
És tényleg azt hitték, hogy átok ül rajta. Hogy feloldják az átkot, a legfinomabb ételeket
készítették, versengtek egymással, hogy a legjobb megoldást találják, de ez sem segített,
képtelenek voltak változtatni a nyugtalan, komor és bánkódó király hangulatán. A király továbbra is csak a gondolataiba merült, néha panaszkodott, de semmi magyarázattal sem szolgált. Egy nap azonban, amikor már azt hitte, hogy a terve megvalósítható, cselekvésre szánta el magát. Ezért a falu összes férfiját nagy vadászatra hívta egybe. Minden férfi boldogan készítette elő a fegyvereit: a nyílvesszőket, lándzsákat és késeket.
Vidáman beszélgettek, és élénken tárgyalták a főnökük döntését:
– A király jobban érzi magát. Vadászni akar. Nagyon szeret vadászni.
Yasmina is újból nevetett, és elragadtatva mondta a társainak:
– Látjátok, az urat már érdekli valami. Bizonyára jobban érzi magát. A vadászat majd teljesen
visszaadja az egészségét. Másnap, a hajnal még csak éppen kezdett derengeni, amikor a férfiak, az urukat követve útra keltek, és eltűntek az erdőben. Vidámak voltak, dalolva lépdeltek az ösvényen. Később, hogy ne hívják fel magukra még jobban a figyelmet, elhallgattak. Elővigyázatosan mentek tovább.
Minden érzékükkel éberen lesték a vadat, keresték a nyomokat. Az első mocsaras helyeken egy antilop meg egy bivaly nyomára bukkantak. Mindenki abban reménykedett, hogy ő kapja el az állatot, amit majd felajánlhat a királynak, aki így visszanyerheti az étvágyát. Egy kiváló fogás mindig örömet szerzett neki.
Hirtelen feltűnt egy vaddisznó. A vadászok látták, de az állat rémülten megfordult, hogy
elmeneküljön. A vadászok nagyon ügyesek voltak. Nem engedték meg neki, hogy messzire
fusson. Egyikőjük elhajította a lándzsáját. A vaddisznó megtorpant, felhasított hassal összerogyott. A férfiak befejezték a dolgukat, majd megmutatták a zsákmányukat a királynak.
Makelele nem csodálta meg a lőtt vadat; elfordította a fejét, felsóhajtott:
– Nem akarok enni belőle – jelentette ki. – Én a szivárvány színes húsából akarok.
A falu lakói azt hitték, hogy rosszul hallanak, mert szerintük ennek semmi értelme sem volt.
„Lehetséges lelőni a szivárványt? Abszurdum!” És miután megtárgyalták a dolgot, így
szóltak:
– Öljünk meg egy másik állatot! Talán egy másik állat húsát jobbnak találja. Kiváló húst illik
adni a királynak.
Lesbe álltak az erdő szélén. A pázsitfűben jött egy okapi.
– Íme itt is van, ami nekünk kell – suttogták, és a nyílsebesen rohanó állat után vetették
magukat. Az okapi, megrémülve az üldözőitől, ugrált a magas fűben. Olyan gyorsan futott,
hogy az emberek nem érték utol. De az okapi egy pillanatra nem figyelt, és egy friss termeszbolyba ütközött. Elvágódott, és a vadászok azonnal eltalálták a nyílvesszőikkel. A szép állat
már nem kelt fel, az ügyes férfiak szinte odaszegezték a földhöz. Halálosan megsebesült.
Összekötözték és két bambuszrúdra fektették, aminek a végeit a vadászok a vállukra emelték.
Győzedelmesen vitték el a királynak.
Ő azonban most is visszautasította az ízletes húst, és megismételte a kívánságát:
– Én a szivárvány húsából akarok enni. Csak abból akarok! Ne vesztegessétek az időtöket!
A férfiak éppúgy mint korábban, most sem törődtek ezzel a kívánsággal, mivel annyira ésszerűtlennek tűnt. A vadászok harmadszorra is elindultak, mert meg voltak győződve arról, hogy
a király végül elfogadja egy állat húsát, amit majd elvisznek neki.
Úgy döntöttek, hogy többet is megölnek, hogy az uruk a kedve szerint választhasson. Ezért lelőttek egy hatalmas bivalyt, egy bársonyos szemű antilopot, két fogolymadarat, amik fáradtan repültek a fák fölött, és három szalonkát. Ezt a csodálatos zsákmányt ajánlották fel a királynak, aki azonban csak
megvetően legyintett.
Mint egy kisgyerek, megismételte az akaratát:
– A szivárványt akarom!
A vadászok egy kicsit félrevonultak. Nagyon kifáradtak ennyi futkosásban, és meg is éheztek.
Levágták a megölt állatokból a legízletesebb darabokat, és nyárson megsütötték. Jó étvággyal
falatoztak, habár csalódtak az urukban, aki nem akart rész venni a lakomában. Élvezettel
rágva a finom húst, beszélgettek, és egyesek úgy döntöttek, hogy segítenek az uruknak találni
egy szivárványt.
Miután jóllaktak, a férfiak felálltak, és tovább indultak a csendes bozótosban. Egy pillanatban
azonban menedéket kellett keresniük: hirtelen eső kerekedett, ami megnedvesítette a füvet, a
fákat, az ösvényeket, a sziklákat. Amikor az eső elállt, ismét megjelent a Nap, és azonnal egy
csodálatos szivárvány rajzolódott ki az égen. Fenségesen ívelt a bozót fölött, ahonnan könnyed pára szállt.
A férfiak gyönyörködtek benne, és mindjárt értesítették a királyukat:
– Íme a szivárvány! Íme a szivárvány! De hogyan kapjuk el? Ha jól ki is repítjük a nyílvesszőinket, nem érjük el.
– Fogjuk el élve! Mivel az állat kevéssé szokásos, félek tőle – magyarázta a király.
– Próbáljuk meg hálóba fogni!
Az emberek köteleket fogtak, erősen a nyílvesszőikhez kötözték és a szivárványra támadtak.
Mindannyian egyszerre lőtték ki a nyílvesszőket, amik fütyültek a levegőben, és ez hangviharra emlékeztetett. A szivárványt az így kifeszített hálóba fogták. Lezuhant az égről a férfiak kissé remegő nevetése közepette, akik elvitték a király elé.
– Király urunk, itt a fogságba ejtett szivárvány. Él. Mit tegyünk vele? Mi a kívánságod?
Látva az embereitől fogságba ejtett szivárványt, Makelele arca felragyogott. Végre a szenvedésének vége lett. Végül beteljesedik az ő leghőbb vágya.
Habozás nélkül kiadta a parancsot, mert ő nagyon is türelmetlen volt:
– Főzzétek meg, hogy megehessem!
A férfiak visszahőköltek, elképedve a királyuk vakmerőségétől. Nagyon megijedtek, és féltek
a különös állat bosszújától. Hiszen a szivárvány végül is nem állat volt. Nem az éghez
tartozott? Ő az eső, a vihar, a villám társa. És ha a villám megbünteti őket?
Tanácskoztak, majd a királyhoz mentek, és kijelentették:
– Urunk, félünk. Nem merjük megtenni ezt a szörnyűséget. A szivárvány a tied… Ha meg
akarod enni, öld meg, és főzd meg te magad!
A király megvetően felállt, és odament a hatalmas hálóba fogott szivárványhoz. Megragadta,
és magához szorította, ahogyan a fahasábokat szokták, majd a tűzhöz ment, és beledobta a
szivárványt.
Szörnyűséges robbanás hallatszott, és az emberek a földre zuhantak. Az egész bozótban
recsegés-ropogás visszhangzott. Néhány másodperc a legnagyobb rémületben telt el… Amikor
az emberek felegyenesedtek, megállapították, hogy a királyuk halott. A szivárvány bosszút
állt.
A vadászok lehajtott fejjel, némán tértek vissza a falujukba. Elmesélték a falubelieknek, hogy
milyen szörnyű halállal halt meg a nagy Makelele király.
Ez után a nap után az emberek megértették, hogy a mennyei jelenségek szentek, és nagyon
veszélyes szembeszállni velük.