Török Sándor: A szemtelen léggömb

A szemtelen léggömb
Kattints a post értékeléséhez!
[Összesen: 0 Átlag: 0]

Ideje már, hogy elmondjam nektek a szemtelen léggömb históriáját. A léggömböt egy kisfiú kapta az ötkrajcáros Áruházban. A léggömb piros volt – s már erre is nagyon büszke -, hasán nagybetűs felírást viselt:

ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ!

MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!

A léggömb madzagvégével a kisfiú ujjába kapaszkodott, és előkelően kivonult az áruházból. Odakint a téren, alighogy körülnézett a nyüzsgő so­kaság s a robogó villamosok és autók között, egy huncut szellő nekirontott, lekapta a kisfiú kezéről, és elindult vele. A kisfiú mamája utánakapott, de már későn. A léggömb nagy büszkén illegette magát felfelé a levegőben.

Egy rakott teherautóra le is szólt hetykeségében:

– Gyere utánam, ha tudsz! A teherautó visszamorgott:

– Szamár! Nem látod, hogy megraktak szénnel? Levegővel töltve, el­hiszem, hogy könnyen fickándozol.
Ám a szemtelen léggömb ezt a sértést már nem is hallotta; elhagyta az áruház első emeletét, majd a másodikat, s egy szökkenéssel a negyediket is.

A kisfiú először pityeregni kezdett, majd, mikor látta, hogy milyen szépen száll a léggömb, s mennyi ember bámulja – sokan rá is mutattak „az a kisfiú engedte el!” -, elnevette magát. Nagyon sokan nézték. Előbb csak az áruház előtt forgatták a nyakukat az emberek, majd végig a téren, még a túlsó oldalon is; amikor a léggömb kezdett eltűnni, az emberek kiállottak az úttestre – a villamosokból is sokan kihajoltak forgatták a nyakukat utána, és ujjongva mutogatták: „Ni! Ott megy! Amott! Na! Na! Na! Most ott… ott…” – s hadonásztak a karjukkal és az aktatáskájukkal s más lótó-futó emberek mind, nők és férfiak, még katonák is. Mert az em­berek mind szeretnek játszani és az utcán bámészkodni, csak tagadják, azt hiszik, hogy az nem való. Egy suszterinas éljent rikkantott, és sokan azt kiabálták: „Szerencsés utat!”

A léggömb pedig igen gőgösen szállott egyre feljebb, s azt hitte, hogy az emberek őt ünneplik, pedig csak örültek, hogy nevethetnek, kiabálhat­nak és szólhatnak egymáshoz valamiért. Szállt, szállt a nagy ujjongások közepette, már nem is látszott, már a legmagasabb torony is fogpiszkálóvá vált alatta.
Jó ideje ugrált már egyik szél hátáról a másikra, egyre feljebb, egyre magasabbra, s hasán büszkén villogtatta a felírást:

ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ!

MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!

Bárányfelhők fogócskát játszottak erre, s hozzákapkodtak fehér kar­jaikkal:

– Nini, egy új fiú! Fogd meg! Csípd meg!

Ám a léggömb rátarti volt nagyon, s csak szállott odább.

– Hagyjatok – fontoskodott -, sietős a dolgom! – és ment felfelé.

A bárányfelhők – tudjátok, milyen játékosak – kinevették, s szamár­fület mutattak utána, ám ezt nem látta a léggömb, mert a világ semmi kincséért sem fordult volna hátra.

Elhagyta a játszadozó bárányfelhőket, két-három sor nehéz, fekete, rojtos szélű viharfellegen is átevickélt, és szállott, szállott egyre csak feljebb, egyre magasabbra a hatalmas égitestek felé. Odafent, a felmérhetetlen magasságban szembejött vele az első bolygócsillag, s a szemtelen léggömb rákiáltott:

– Szervusz, komám! Nincs válasz.

– Itt vagyok, hé!

A csillag hallgatott.

– Hé, testvér, megérkeztem!

A csillag nem is válaszolt, észre sem vette, csak rohant tovább a maga útján.

A szemtelen léggömb még méltóságteljesebb pofát vágott, és szállott tovább.

Erre már sűrűbben jártak-keltek a csillagok, s ő mindeniknek odafitog­tatta, hogy „MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!”, de nem is hederítettek rá. Tyű, méregbe gurult a léggömb!

– öcsém – kiáltott oda a teliholdnak -, a Föld követe vagyok! Együtt fogunk dolgozni! Szervusz!

Ám a Hold éppen Amerikát világította, s nem válaszolt.

– Gyerekek! – ordította a szemtelen léggömb. – Ide figyeljetek rám, én is olyan csillag vagyok, mint ti!

Ám a Szaturnusz, a Merkúr, a Mars, a Neptun, a Vénusz és más égi­testek észre sem vették a szemtelen léggömböt, méltóságteljesen vonultak örökkévaló pályájukon.

– Ostoba banda – dühöngött a szemtelen léggömb -, neveletlen pima­szok! Majd adok én nektek! – És egyenesen a Naphoz fordult: – Hallja, kolléga, miféle fogadtatás ez?! Mit gondolnak, kivel van dolguk?

A Nap mosolygott, és nem válaszolt.

A léggömb már tajtékzott dühében. Egyenesen a Tejút közepébe rontott:

– Mindenki álljon meg! – kiáltotta. – Mindenki álljon meg, és figyeljen reám!

A Tejút legpirinkóbb csillaga hallotta csak meg a hangját, és méltatta válaszra, de csak azért, hogy ennyit mondjon neki:

– Taknyos! Eredj innen!

A léggömb vak dühében nekirontott a csillagnak, és – kipukkant. El­sötétült előtte minden, és zuhant, zuhant lefelé.

Virágos réten, vadrózsabokor aljába esett, és elterült. Gyermekek jártak arra, virágot szedtek, és rátaláltak. Az egyik kislány megpiszkálta egy pálcikával.

– Valami szemét – mondta, s rózsát szakított, a hajába tűzte, és vidá­man énekelve továbbment.