Ideje már, hogy elmondjam nektek a szemtelen léggömb históriáját. A léggömböt egy kisfiú kapta az ötkrajcáros Áruházban. A léggömb piros volt – s már erre is nagyon büszke -, hasán nagybetűs felírást viselt:
ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ!
MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!
A léggömb madzagvégével a kisfiú ujjába kapaszkodott, és előkelően kivonult az áruházból. Odakint a téren, alighogy körülnézett a nyüzsgő sokaság s a robogó villamosok és autók között, egy huncut szellő nekirontott, lekapta a kisfiú kezéről, és elindult vele. A kisfiú mamája utánakapott, de már későn. A léggömb nagy büszkén illegette magát felfelé a levegőben.
Egy rakott teherautóra le is szólt hetykeségében:
– Gyere utánam, ha tudsz! A teherautó visszamorgott:
– Szamár! Nem látod, hogy megraktak szénnel? Levegővel töltve, elhiszem, hogy könnyen fickándozol.
Ám a szemtelen léggömb ezt a sértést már nem is hallotta; elhagyta az áruház első emeletét, majd a másodikat, s egy szökkenéssel a negyediket is.
A kisfiú először pityeregni kezdett, majd, mikor látta, hogy milyen szépen száll a léggömb, s mennyi ember bámulja – sokan rá is mutattak „az a kisfiú engedte el!” -, elnevette magát. Nagyon sokan nézték. Előbb csak az áruház előtt forgatták a nyakukat az emberek, majd végig a téren, még a túlsó oldalon is; amikor a léggömb kezdett eltűnni, az emberek kiállottak az úttestre – a villamosokból is sokan kihajoltak forgatták a nyakukat utána, és ujjongva mutogatták: „Ni! Ott megy! Amott! Na! Na! Na! Most ott… ott…” – s hadonásztak a karjukkal és az aktatáskájukkal s más lótó-futó emberek mind, nők és férfiak, még katonák is. Mert az emberek mind szeretnek játszani és az utcán bámészkodni, csak tagadják, azt hiszik, hogy az nem való. Egy suszterinas éljent rikkantott, és sokan azt kiabálták: „Szerencsés utat!”
A léggömb pedig igen gőgösen szállott egyre feljebb, s azt hitte, hogy az emberek őt ünneplik, pedig csak örültek, hogy nevethetnek, kiabálhatnak és szólhatnak egymáshoz valamiért. Szállt, szállt a nagy ujjongások közepette, már nem is látszott, már a legmagasabb torony is fogpiszkálóvá vált alatta.
Jó ideje ugrált már egyik szél hátáról a másikra, egyre feljebb, egyre magasabbra, s hasán büszkén villogtatta a felírást:
ÖTKRAJCÁROS ÁRUHÁZ!
MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!
Bárányfelhők fogócskát játszottak erre, s hozzákapkodtak fehér karjaikkal:
– Nini, egy új fiú! Fogd meg! Csípd meg!
Ám a léggömb rátarti volt nagyon, s csak szállott odább.
– Hagyjatok – fontoskodott -, sietős a dolgom! – és ment felfelé.
A bárányfelhők – tudjátok, milyen játékosak – kinevették, s szamárfület mutattak utána, ám ezt nem látta a léggömb, mert a világ semmi kincséért sem fordult volna hátra.
Elhagyta a játszadozó bárányfelhőket, két-három sor nehéz, fekete, rojtos szélű viharfellegen is átevickélt, és szállott, szállott egyre csak feljebb, egyre magasabbra a hatalmas égitestek felé. Odafent, a felmérhetetlen magasságban szembejött vele az első bolygócsillag, s a szemtelen léggömb rákiáltott:
– Szervusz, komám! Nincs válasz.
– Itt vagyok, hé!
A csillag hallgatott.
– Hé, testvér, megérkeztem!
A csillag nem is válaszolt, észre sem vette, csak rohant tovább a maga útján.
A szemtelen léggömb még méltóságteljesebb pofát vágott, és szállott tovább.
Erre már sűrűbben jártak-keltek a csillagok, s ő mindeniknek odafitogtatta, hogy „MINDEN DARAB ÖT KRAJCÁR!”, de nem is hederítettek rá. Tyű, méregbe gurult a léggömb!
– öcsém – kiáltott oda a teliholdnak -, a Föld követe vagyok! Együtt fogunk dolgozni! Szervusz!
Ám a Hold éppen Amerikát világította, s nem válaszolt.
– Gyerekek! – ordította a szemtelen léggömb. – Ide figyeljetek rám, én is olyan csillag vagyok, mint ti!
Ám a Szaturnusz, a Merkúr, a Mars, a Neptun, a Vénusz és más égitestek észre sem vették a szemtelen léggömböt, méltóságteljesen vonultak örökkévaló pályájukon.
– Ostoba banda – dühöngött a szemtelen léggömb -, neveletlen pimaszok! Majd adok én nektek! – És egyenesen a Naphoz fordult: – Hallja, kolléga, miféle fogadtatás ez?! Mit gondolnak, kivel van dolguk?
A Nap mosolygott, és nem válaszolt.
A léggömb már tajtékzott dühében. Egyenesen a Tejút közepébe rontott:
– Mindenki álljon meg! – kiáltotta. – Mindenki álljon meg, és figyeljen reám!
A Tejút legpirinkóbb csillaga hallotta csak meg a hangját, és méltatta válaszra, de csak azért, hogy ennyit mondjon neki:
– Taknyos! Eredj innen!
A léggömb vak dühében nekirontott a csillagnak, és – kipukkant. Elsötétült előtte minden, és zuhant, zuhant lefelé.
Virágos réten, vadrózsabokor aljába esett, és elterült. Gyermekek jártak arra, virágot szedtek, és rátaláltak. Az egyik kislány megpiszkálta egy pálcikával.
– Valami szemét – mondta, s rózsát szakított, a hajába tűzte, és vidáman énekelve továbbment.