Volt egyszer, hol nem volt, Ipolyon innen, Hernádon túl volt egy úr meg a felesége. És volt nekik egy fiuk, de az a fiú – Isten adta, Isten elvette – fiatalon meghalt.

Ez a gyászoló úriasszony egyik nap az ablakból meglát egy embert, aki úgy jön befelé a városka főutcáján, hogy közben szökellve föl-fölugrál. De bizony ez afféle klamár volt, magyarán egy szélhámos csaló. Behívja őt az úriasszony a házba, és megkérdi tőle, ugyan mivégre ugrál.

– Nos, hát én az égből pottyantam le – vallja be némi unszolásra a csaló klamár –, és ezért szeretnék oda újra visszaugrani.

Hát ha már így áll a dolog, az úriasszony megkérdi tőle, hogy nem látta-e odafönn a mennyben az ő fiát.

– Há’ dehogyisnem.

– Jaj, Bozse moj, édes jó Istenem, és hogy megy a sora?

– Nagyon jó dolga van neki a mennyekben – magyarázza a klamár –, ő ott az írnok a kancellárián, egyedül csak amiatt fő a feje, hogy közeleg a báli szezon, ugye, neki meg se bálba való öltönye, se pénze nincs.

Mire az úriasszony megkérdi, hogy mégis mennyi pénzre volna szüksége a fiának ehhez a bálozáshoz.

– Úgy háromszáz aranyból már kijöhet.

És az asszony odaadja a szélhámos klamárnak ezt a summát.

Hazajön a férje, a pán, akinek ő rögtön eldicsekszik, hogyan sikerült pénzt küldenie a fiuknak a mennyei bálba.

– Hú, hogy az a…! – de mégse mondja ki hangosan a pán, amit gondol, hanem ráparancsol a lovászára, hogy tüstént nyergelje föl neki a legsebesebben vágtató paripát.

Nyeregbe pattan a pán, üldözőbe veszi a csaló klamárt, és egy kis erdőnél éppen utol is érné annak homokfutó kocsiját, amikor megpillant az út szélén egy kuporgó embert, míg a kocsi egérutat nyerve robog tovább. Hanem ez az árokparti ember a klobúknak nevezett kalapját leborítva szorítja a földhöz. Hát nem volt ő más, mint a szélhámos klamár, aki a fiára bízta a kocsit, hajtson, ahogy csak bír.

– Hát te mit csinálsz azzal a klobúkkal? – csodálkozik el a pán.

– Én? Egy aranymadarat őrzök itt, hogy el ne röpüljön.

– Aztán hallod-e, nem láttál-e itt egy homokfutót elrobogni?

– Há’ dehogyisnem.

– Azt is láttad, merre ment?

– Azt is – bólogat a klamár. – De nem tudom a nyomára vezetni a nagyságos urat, vigyáznom kell a madárra.

– Na, ide hallgass! – hajol oda hozzá a pán. – Fogd ezt a lovat, ez olyan sebesen fut, mint a szél, eredj a homokfutó nyomába, és hozd ide nekem azt a klamár gazembert! Én meg addig fogom a klobúkodat, és őrzöm az aranymadarat.

Elnyargal a klamár a szélsebes paripán, és nem jön vissza többé. A kalapot szorongató pán pedig csak vár és vár, míg meg nem unja, s be nem kukkant óvatosan a karimája alá: Hát üres – semmiféle madár nincs ott!

Hazamegy a pán, s így szól panaszosan a feleségéhez:

– Asszony, nem szólhatok rád egy szót sem. Ahogy ez a szélhámos klamár téged becsapott, hát ugyanúgy engem is becsapott!

Nemhiába mondják, hogy a legnagyobb csaló a vak remény.