A határban naphosszat durrogott a puska. A gróféknál vadászatot rendeztek. Száz meg száz hajtó zavarta ki rejtekéből az aranytollú fácánokat, a jámbor nyuszikákat és mindenféle egyéb vadakat, hogy belekergessék a halál torkába.

A menekülő vadak útját egy helyen széles folyó állotta el. A vízparton egyetlen csónak. A csónakon egy szegény ember és két fej káposzta.

A káposzta a szegény ember aznapi ebédje. Az ember éppen indulna át a vízen, mikor fölpillant, és meglát a parton egy kétségbeesett nyulat és mellette egy bánatos farkast.

Mindkét állat tudta, mi vár reá, ha a hajtók gyűrűje összébb zárul. Szomorúan néztek hát az emberre és egymásra.

– Te szegény ember – szólalt meg a nyúl nyöszörgő, bánatos hangon -, könyörülj rajtam! Vigyél át engem csónakodon, szabadíts meg a puskacső villámától.

– Engem is vigy át – szólal meg a farkas -, az én sorsom se különb a nyúlénál.

– Engem vigyél át előbb – könyörög a nyúl -, mert ha itt hagysz, a farkas hamarabb fölfal, mint gondolnád.

– Jó, jó – válaszol a szegény ember -, de mi lesz a káposztámmal, ami a csónakban van? Azt meg te falod föl.

– Vihetsz minket együtt is! – mondja fogát vicsorítva a farkas -, én nem engedem meg, hogy a nyúl megegye a káposztádat.

– Átvinni átviszlek benneteket – nyugtatta meg a két állatot a szegény ember -, de láthatjátok, hogy a csónak oly keskeny és rövid,, hogy rajtam kívül legfeljebb ha egyiketek fér el benne, s akkor is ki kellene raknom a káposztámat.

– Várunk rád türelemmel – szólott újból a nyúl -, evezz csak át gyorsan a káposztáddal. A hajtók még legalább száz lépésre vannak.

– De a farkas – aggodalmaskodott a szegény ember -, előbb ígérd meg, hogy a túlsó parton is megkegyelmezel ennek a szerencsétlen nyúlnak. Különben semmi célja a könyörületemnek.

– Ígérem! Ígérem! – fogadkozott a farkas.

– No, hát akkor várjatok kissé, hadd gondolkozom, miként cselekedjek. Ha átviszem előbb a káposztákat, és a farkas marad itt a nyúllal, nem okos. Mert a farkas megeheti a nyulat, még mielőtt ideérne a vadászat. Ha a nyúl maradna itt a káposztával, ez a káposztára volna veszélyes, meg rám nézve is, mert odaveszne az ebédem. Hanem legjobb lesz így: kirakom a káposztát, s utána: – Nyuszi! Ülj csak bele gyorsan a csónakomba!

A nyuszinak kétszer se kellett mondani, máris ott guggolt a csónak sarkán. A szegény ember pedig gyors kézzel hozzáfogott az evezéshez.

A nyúl valóban átkerült a túlsó partra. Ott kiugrott örömében a csónakból, és olyan táncot rögtönzött odaát, mintha nyúlbálba volna farsangkor.

A csónak visszatért üresen. A szegény ember újra megszólalt a parton:

– No, farkas koma, most te csücsülj a csónak végére a nyúl helyére. Megmentem a te életedet is.

A farkas fogvacogva telepedett a csónak sarkára, és sunyítva nézegetett hátra a vadászok felé, s örömmel pillantgatott a túlsó partra, ahol a nyuszi várakozott.

A farkas is áttért a víz másik oldalára.

De most együtt lett volna a farkas a nyúllal. Az ember azonban előrelátó volt: nem bízott a farkas ígéretében. Tehát újra odaszólt a nyúlnak:

– Gyere csak, nyuszikám, ugorj vissza a csónakomba. Visszaviszlek én téged. Így bizonyosan nem történik bajod.

A farkasnak nem tetszett ez a beszéd: de mit cselekedhetett?

A nyúl gyorsan beugrott a csónakba, s így a farkasnak annyi ideje se volt, hogy a nyuszinak a füle hegyét megcsiklandozza.

A parton a nyulat újra kitette az ember, és berakta most a káposztát. A káposzta átszállítódott a farkashoz. Ekkor az ember gyorsan újra visszaevezett a nyuszikához, és hozta vissza magával.

Mikor megérkeztek, a túlsó parton már hallani lehetett a nagy puskaropogást és kiáltozásokat.

A farkas ettől úgy megijedt, hogy rögtön eliszkolt a környékről, s még csak annyit sem mondott a szegény embernek: „Köszönöm szépen, hogy megmentettél.”

Bezzeg a kis nyuszika kezet akart csókolni jótevőjének. De a szegény ember nem hagyta. Zsebbe dugta a kezét. De hogy a zseb lyukas volt, a nyuszi mégis hozzáférkőzött a kisujjához.

– Menj, csak menj, nyuszikám, te is világgá – mondogatta neki a szegény ember -, csak vigyázz most már, valaha is össze ne kerülj azzal a hálátlan ordassal!

A nyúl is eliramodott volna rögtön, de hogy a szegény ember a káposztafejet hámozta, azt megvárta még. Megeszegette, ami a szegény embernek nem kellett, megnézte még azt is, hogyan vagdalja apróra a szegény ember a káposztát.

Hogyan rakja fazékba. Hogyan gyújt tüzet alá. S csodálkozott, hogy mennyi mindent elkövetnek az emberek csak azért, hogy azt a jó nyers káposztalevelet elrontsák.