Skip to content

Hans Christian Andersen: A rongyok

    A rongyok
    Kattints a post értékeléséhez!
    [Összesen: 2 Átlag: 3.5]

    Odakinn a gyár előtt batyuba kötött rongyok halma tornyosodott. A rongyokat a világ négy tájáról szedték össze; minden darabkának megvolt a maga története, s a maga nyelvét beszélte, csak persze nem lehetett egyszerre valamennyit hallani. Voltak köztük hazai rongyok is, külországiak is. Ott egy dán rongy hever egy norvég rongy mellett; ez ízig-vérig dán, az szíve gyökeréig norvég, s ez a legmulatságosabb mindkettőjükben; így vélekedne minden józan eszű dán meg norvég.

    Megismerték egymás nyelvét, bár a norvég szerint a két nyelv olyan messze van egymástól, mint a francia meg a héber.

    – Nekünk, a sziklás ormok zord lakóinak, a nyelvünk is férfias, erőteljes, a dán meg nem más, mint édeskés gyerekgügyögés.

    Így társalogtak a rongyok, pedig a rongy csak rongy minden országban, legföljebb a rongyoszsákban ér valamit.

    – Én norvég vagyok! – mondta büszkén a norvég rongy. – S ezzel, azt hiszem, éppen eleget mondtam. Izmaim kemények, mint a sziklaszálak Ős-Norvégiában, abban az országban, amelynek olyan alkotmánya van, mint a szabad Amerikának! Feszül minden izmom, ha eszembe jut, hogy norvég vagyok, és gondolataimat ércesen zengő gránitszavakban kiálthatom világgá!

    – Nekünk meg irodalmunk van! – a dán rongy se hagyta magát. – Tudja, mi fán terem az?

    – Hogy tudom-e? – kiáltotta bosszúsan a norvég rongy. – Tisztelt alföldlakó barátom, kedvem volna felvinni önt a sziklaormokra, ahol az északi fény a lámpás. Amikor a norvég nap elolvasztja a jeget, felhajóznak hozzánk a dán kalmárok; használható portékákat, vajat meg sajtot árulnak, s a dán irodalmat kínálják ráadásnak! Csakhogy nekünk nem kell. Könnyű lemondani a silány sörről ott, ahol jeges vizű forrás csobog, s nekünk olyan kutunk van, amelyet nem mesterségesen fúrtak, a vizét nem vezették el ezerfelé Európába az újságok, a baráti összeköttetések s a költők külföldi utazgatása! Én szabadon szólok, ahogy a szívemből kikívánkozik; szokja meg a dán az egyenes beszédet, meg is tanulhatja tőlem, büszke, sziklás hazámtól, amely a teremtés bölcsője!

    – Valamirevaló dán rongy nem beszélne így! – mondta megvetően a dán. – Mi másfélék vagyunk. Én jól ismerem magamat, s tudom azt is, hogy valamennyi dán rongy hozzám hasonlít; jólelkűek vagyunk és szerények, mert nem nagyon bízunk magunkban. Ezzel persze nem sokra megyünk, de nekem tetszik ez a tulajdonság, olyan rokonszenves! Különben biztosítom, hogy tisztában vagyok a magam erényeivel, de nem beszélek róla, senki sem vetheti a szememre, hogy kérkedem. Lágy vagyok és hajlékony, békén tűrök mindent, nem irigylek senkit, minden társamról csupa jót mondok, pedig több rosszat lehetne róluk mondani, mint jót, de hagyjuk! Én a derűs oldaláról nézek mindent, mert erre van hajlamom.

    – Ne szóljon többet hozzám ezen a lágy, émelygős, alföldi nyelven, mert rosszul leszek tőle! – reccsent rá a norvég rongy, s a szél segítségével kiszabadult a maga batyujából, és átröppent egy másikba.

    Nemsokára papír lett mind a kettő, véletlenül úgy esett, hogy a norvég rongyból készült papírra egy norvég ifjú hűséget fogadó szerelmeslevelet írt egy dán leányhoz, a dán rongy pedig egy dán költő kéziratpapírja lett: a költő egy ódát írt rá, amelyben a norvégek erejét és nagyságát dicsőítette.

    Rongyok is vihetik valamire, ha kikerülnek a rongyoszsákból; igazsággá meg szépséggé változhatnak át, s jó egyetértésben hasznára lehetnek az embereknek. Eddig a történet, ugye, elég mulatságos volt? És ami a fő, senkit se bántott meg, legfeljebb a rongyokat.

     

    Pin It on Pinterest