A ravasz kakas kiterjesztette a szárnyát, felrepült a kerítésre, és kukorékolni kezdett, ahogy a torkán kifért. A közeli cserjésből odafutott a róka komaasszony.

-Jó napot! – kiáltotta. – Hallottam, hogy kukorékolsz, hát ide­futottam. Ilyen szépen énekelsz! De énekelsz-e olyan szépen, mint apád tudott?

– Hát apám hogyan énekelt?

– Hogyan? Hát úgy, hogy fél lábon állt, a másikat maga alá húz­ta; becsukta a fél szemét, s kukorékolt, kukorékolt. Ó volt csak igazán jó énekes!

– Hát úgy én is tudok! – hencegett a kakas.

Azzal maga alá húzta a fél lábát, becsukta a fél szemét, és egy jó kacskaringósat kukorékolt.

– S vajon úgy tudsz-e énekelni, hogy fél lábon állsz, és mindkét szemed becsukod? – érdeklődött a róka.

-Tudok! — kiáltott a kakas.

De alighogy becsukta a szemét, odaugrott a róka – és elkapta a kakast!

Elvitte a róka a kakast az erdőbe, két mancsa közé szorította, s hozzálátott, hogy megkopassza és felfalja.

-Jaj – sóhajtott a kakas -, hajdanában a te jó édesanyád bezzeg nem így tett!

– Hogy tett, mit tett? – kérdezte a róka.

-Jó anyádnak az volt a szokása: ha elcsípett egy kakast, mindig eljárta a rókatáncot, mielőtt megette volna!

A róka elgondolkozott.

„Csakugyan nekem is illenék eljárnom” – gondolta. Azzal két lábra állt, s ugrálni kezdett aprókat, lábát szaporán csavargatta, csapdosta, úgy tett, mintha pattintgatna is hozzá az ujjával, s köz­ben fújta a verset, ahogy ez már a rókatánchoz illik:

A rókának jószerencsét,

az aztán a jó lakoma!
Úgy belemelegedett a táncba, hogy a szemét is becsukta gyönyö­rűségében.

A kakas csak ezt várta. Alighogy a róka levette róla a szemét, surr-burr – felrepült a legközelebbi fára!

-Bújjék beléd az ördög! – dühöngött a róka. – Túljártál az eszemen, nekem, a rókának!

És korgó gyomorral, kopogó szemmel kullogott haza.