Skip to content

Jékely Zoltán: A rakoncátlan kisgida (angol népmese nyomán)

    A rakoncátlan gida
    Gidus, a kicsi szürke kecske, a földkerekség legfurább állatkája volt. Görbe szarva fülét verte, kurta farka pen- deredett, a szakálla hegyes, selymes, mint valami öreg tudósé, körme pedig oly hatalmas, hogy mulatság volt ránézni.
    Hát még milyen rakoncátlan volt! Elrágcsált üres konzervdobozt, kerítéscölöpöt – de ez még hagyján -megette asszonykája ingét, harisnyáját is a szárítókötélen. Néha leszegte a fejét, megöklelte a villany póznát vagy a fatörzset, sőt, ha szerét ejthette, nekiment az embereknek is.
    Egyszer éppen a saját gazdáját öklelte fel, hogy hanyatt esett a jóember.
    Máskor pedig, hogy gazdája fia kicsi szekerébe fogta, nagyot ugrott a huncut Gidus, s a fiúcska almástul-szeke- restül a gyepre huppant.
    – Te vagy a földkerekség legbutább kecskéje – nyöszörgött a fiúcska, amint mérgesen szedegette össze a szétgurult almát. De Gidus csak rázogatta a szakállát (mert mint tudjuk, szép, tudós szakálla volt neki), s vicsorgottvigyorgott apró fogaival.
    Történt egyszer, hogy gazdája vadonatúj szalmakalapját felakasztotta az almafára. Gidus lopva odasettenkedett, felágaskodott, s a gazdája háta mögött szépen körülrágcsálta a drága kalapot, hogy csak a teteje maradt meg.
    – Ez a világ leggonoszabb állata! – mordult fel a gazda, s fölkapott egy karót. De Gidusnak már csak a nyomát üthette. Mérgében azon törte a fejét, hogyan szabaduljon meg a rakoncátlan kecskétől.
    Egy szép napon különös formájú autó állt meg a ház előtt; de az utasai voltak még csak igazán különösek! Elő ször is egy hosszú, sovány férfiú szállt ki belőle. Ruhája kockás, mint a sakktábla, kalapja likacsos, mint valami szűrő, a lábán kunkori orrú sárga cipő. A hölgy kicsi, s vastag fején olyan cifra kalap, mint egy virágoskert; még egy kitömött madárka is ékeskedett rajta.
    A fiúcska nadrágjának egyik szára hosszú volt, a másik rövid, egyik lábán cipő, a másikon semmi.
    A leányka haja négy fonatban táncolt, s mindegyik copf végén más színű szalag.
    – Hallottuk, hogy van itt egy huncut, kicsi kecske – mondotta a hosszú, sovány férfiú. – Éppen ilyen kellene a mi cirkuszunkba.
    — Olcsón adjuk — felelte a gazda.
    — Nem adjuk drágán — toldotta meg a felesége.
    — Ingyen is odaadjuk, csak vigyék — kiáltotta a kisfiú.
    Gidust meg sem kérdezték; se szó, se beszéd, betették az ütött-kopott kicsi autóba, új gazdái mellé.
    Új gazdái sorra bemutatkoztak Gidusnak, illendőképpen.
    — Kokó Dudus vagyok — mondta a felemás-nadrágszárú fiúcska.
    — Meee — válaszolt Gidus, s méltóságteljesen biccentett azzal a szakállas-szarvas fejével.
    — Kokó Titi vagyok — mondta a négycopfos kisleány. S a kecske rámekegett.
    — Kokó Konrád vagyok — emelte meg likacsos kalapját a sakktáblaruhás férfiú, és Gidus neki is mekegett egy cifrát.
    — Kokó Konrádné vagyok — mondta a kövér asszonyság, de már kapta is el a fejét, mert Gidus most nem mekegett, hanem barátságosan beleharapott abba a virágoskertbe, melyet Kokóné a kalapján viselt.
    Elindultak. Az autócska vígan pöfögve vitte, vitte őket a girbe-gurba, kacskaringós úton, hegyen át, völgyön át, míg egyszer csak meg nem állt a világ legfurcsább házikója előtt.
    Olyan volt ez a házikó, mintha bolondok építették vo lna. Eleje a hátulján volt, a hátulja az elején. A zongora künt volt a tornácon, s a kutyaketrec bent a szobában. A méhek a kéményen jártak ki s be, a kakas a rádión kukorékolt.
    — Megérkeztünk — kiáltotta egyszerre a Kokó család.
    Gidusnak egy ketrecben adtak szállást. Kidugta a fejét a rácson s megelégedetten mekegett:
    — Meee! Kedves nekem ebben a ketrecben! Me-ee! — S vidáman rázogatta a szakállát.
    Eljött a vacsoraidő; Gidus már éppen a rácsot kezdte rágni, amikor jött Dudus és Titi, s — milyen szörnyű csalódás! — szamártövist hoztak neki.
    — Meee! — tiltakozott Gidus. — Nem kell nekem ez a keserves eledel! Meee!
    — Ma már késő van, nem tudok mást adni — magyarázkodott Titi.
    Mire Gidus olyan mérgesen szegte le a fejét, s a szemét oly bőszen forgatta, hogy a két gyermek jobbnak látta eltakarodni. Másnap Gidust kicsapták a kertbe, a ház mögé. Ehetett volna, amennyi beléje fér, füvet, zöld levelet — de egyszer csak olyasmit látott, amitől rögtön elment az étvágya. Kokóék disznója turkált egy fa tövében — és láss csudát világ — kék volt, mint a búzavirág.
    — Hát veled mi történt? — fordult a disznóhoz nagy ijedten.
    — Jaj nekem — nyöszörgött a disznó —, szép kicsi malac voltam valaha, de Kokóék kékre festettek.
    Gidus nemsokára megpillantotta Kokóék zöld tehenét is.
    — Fehéret, feketét, pirosat, tarkát, tehénben eleget láttam, de zöldet, amióta az eszemet tudom, még soha — ámuldozott Gidus.
    — Szép piros borjú voltam valaha — felelte sírva a szegény pára —, de ezek a Kokóék zöldre festettek!
    Messzebb, a sövény mellett, búsan legelészett Kokóék rózsaszínű lova.
    — Fehéret, feketét, sárgát, szürkét, még tarkát is eleget láttam, de rózsaszínű lovat még soha! — hüledezett Gidus.
    — Szép fehér csikó voltam — zokogott a ló —, de ezek a Kokóék rózsaszínűre mázoltak.
    S akárhova nézett Gidus, mindenütt egy-egy szokatlan színű állat tűnt a szemébe: tyúk, réce, pulyka, házinyúl
    — egytől egyig valami lehetetlen színben viselte tollát, bőrét, szőrét.
    Ahogy ott rosszat sejtve tűnődik magában, hát egyszer csak ott terem a két Kokó-csemete, kezükben vérpiros festékes-veder, irdatlan nagy ecset, s Gidust közrefogják.
    Dudus bemártja az ecsetet, keveri-kavarja a vastag festéket, Titi pedig megragadja a Gidus farkát.
    Több se kellett neki! — Meee! — mekegett egy irtózatosat, hogy egy vén bakkecskének is becsületére vált volna, fejét leszegte, s azzal neki a két gyereknek. A veder felborult és zsupsz, mind a két gyerek belepottyant a kiömlött festékbe. Azzal hipp-hopp, átszökött a kerítésen. Nekiiramodott, hogy csak úgy kopogott a körme a kavicsos ösvényen.
    — Állj meg, Gidus! Holnap szerepelsz a cirkuszban! Te leszel a Trombitáló Bakkecske az állatzenekarban! — kiáltott utána kétségbeesve a két gyerek.
    De Gidus akkor már árkon-bokron is túl volt, s hegyen át, völgyön át addig futott, míg a régi gazdája házához nem ért.
    — Nini! — kiáltott fel a gazda fia —, hazajött ez a buta kecske!
    — Úgy látszik, nem bírt megmaradni a cirkuszistáknál — vélekedett a gazda is.
    — Ej, pedig nem bántam volna, ha Kokóéknál marad! — sóhajtott a gazdasszony.
    — Meee — nyilatkozott Gidus, s afeletti örömében, hogy régi gazdái közt lehet, hirtelen leszegte a fejét, s azzal hopp! nekiugrott a kapufélfának.
    — Furcsa — mondta a gazda —, máskor engem döfött volna meg, még ha száz cölöp lett volna is körülötte.
    Gidus a nagy szaladásban szörnyen megéhezett. Éppen nagymosás napja volt s harisnya, ing, párnahaj ott lengedezett tarkán a kötélen. Gidus megállt alattuk, nézte, nézegette őket, mintha csak vizsgálgatná, elég tiszták-e a ruhák — de csodák csodája — még csak egy fél harisnyát sem evett meg, hanem elkezdett ropogtatni egy elhullaj- tott káposztalevelet.
    — Furcsa — mondta az asszony —, máskor három pár harisnyámat falta volna fel, semhogy káposztalevelet rágicsáljon. Erre már a fiúcska is felbátorodott, kihúzta a színből a kicsi kocsit, s Gidus mellé állította. Csodák csodája, Gidus magától állt a rúdja mellé, s kezesen tűrte, hogy rátegyék a hámot; szépen elindult, amerre a fiú hajtotta.
    — Ez igazán furcsa! — kiáltott fel a fiúcska. — Máskor felborított volna!
    A gazda s a gazdáné is nagyot néztek, nem hittek a szemüknek. — Hallod-e, hátha nem is Gidus ez a kecske?
    — Nézd csak a szarvát! — mondta a fiúcska.
    — Nézd csak azt a kurta farkát! — mondta az asszony.
    — S óriási körmét! — mondták egyszerre mind a hárman, s boldogan bólogottak. — Ez bizony a mi Gidusunk!
    — Megetetem a drágát — mondta a fiúcska; elszaladt a csűrbe, s nemsokára egy nyaláb illatos lóherével tért vissza.
    — Meeee!… kedvenc eledelem! — ujjongott Gidus, s nekiesett a finom takarmánynak.
    — Ugye megtartjuk? — kérdezte a fiúcska, miközben Gidus selymes hátát simogatta.
    — Ha jól viseli magát — mondta a gazda, s ő is vakar- gatni kezdte Gidus oldalát.
    — Ha nem eszi meg többet a harisnyámat! — mondta az asszony, s megveregette Gidus nyakát.
    — Neeem, neeem! — mekegte Gidus, megrázta a szakállát, s úgy nevetett a boldogságtól, hogy minden foga kilátszott.

    Pin It on Pinterest