Messzi kerek földön ismerték a lipitonkai halászokat, olyan híres halászok voltak! Főleg Bibés Bence apót becsülték, aki százéves volt már, de még halászgatott a Dunán – minden hajnalban be az öreg ladikba! s húzta az evezőket a fodrosságos hullámokba mártva, Lipitonkától Ásványráróig. Ha a parti fűzfák a ladikja elé hajoltak a zöld ágaikkal, csak fuvintott rájuk, s az ostoros fűzágak ijedten szétrebbentek. Bámészkodott Bibés Bence fölött a magasságos Nap is az ég közepén, vígan lángkerekezve, s mondogatta neki teli jókedvvel:

– Jól van, öreg Bence! Ügyesen végzed a munkád, végezd is még sokáig!

Egyszer valami csudálatos nagy halat fogott ez a Bence apó, háromszor akkorát, mint a halászó ladikja. Húzta-vonta keservesen, csurom víz lett az inge, fénylett az izzadságtól a homloka, de csak partot ért.

Igen ám!

De alig ért partot, lecsapott a magasból egy sárkány, tüzet gomolygó szájjal, s fertelmes karmos négy lábával elkapta a halat. Indult volna vele, hogy tengerentúli fellegvárába vigye, ott a sárkányserpenyőben megsüsse és bevacsorálja.

Hohó!

Hátranyúlt Bence apó egy mángorlófáért – és jót odazuhintott a sárkány körmeire! Nesze neked, sárkány!

Nagyot jajintott a sárkány, fájdalmában bekapta a körmeit, aztán dühös verset ordibált az öreg halásznak:

Megállj, megállj, Bibés Bence!
A négy körmöm odaveszve.
De nem soká ordibálok:
egy nagy bosszút kitalálok!

Ha ígérte az a fene sárkány, talált is olyan bosszúra, hogy szegény Bibés Bence belekékült.

Mert azt eszelte ki az a dühös féreg, hogy elnyelte Bence apó unokájának, Kisbencének a mátkáját, azt a gyönyörűséges aranyhajú Zsófikát.

Ripsz-ropsz!

Sripp-sropp!

Nagy nyelintéssel a hasába hörpentette, hímes ruhástul, piros csizmástul, mire az a szegény, aranyhajú Zsófika megnyikkant volna. Feküdt csak hosszában, szép egyenesen a sárkány gyomrában, feneketlen sötétségben, csillagtalan éjszakában.

No, te szegény aranyhajú Zsófika!

Kisbence ezalatt önfeledten furulyázott egy cserefa tetejében, olyan víg kedvvel, mint valami füttyös kismadár.

Hallgatta azt a mesebeli muzsikát egy rigó, egy cinke, egy kakadu, egy harkály és egy vörösbegy – s mindegyik azt visongta Kisbence fülébe a cserefa lombjai közül:

– Aj, Kisbence, kedves kisfickónk! De csudálatosan furulyálsz, hallod-e? Ilyen angyalfútta muzsikát még sose hallottunk, pedig mi is tudunk eleget muzsikálás dolgában.

Úgy tudott furulyálni ez a Kisbence, hogy még a gondjaira bízott tehéncsordát is énekre fakasztotta. Más rendes tehén csak bőgni tud, basszus hangon bőgicsélve. „Múúú, múúúú, múúúúú!” – de az ő csordájában a tehenek dalolásztak, sőt táncra is kerekedtek, amikor Kisbence azon az ötlikú furulyán rázendített. Mert varázsfurulya volt az az ötlikú szerszám, igazi varázslatokra szentelt.

Most azonban hirtelen elhallgatott a furulyaszó. Belényilallt valami Kisbencébe.

Valami rossz sejtelem állt a szívébe. Látott a cserefáról leperegni egy árva falevelet, pörgött az lassúdan, s lehullott a földre. A föld a fa körül azon miccenetben vérpiros lett, mint amikor vér fröccsen a tiszta szűz hóra.

Lépdelt egy legyezőfarkú páva is Kisbence felé.

Magasra tartott fejjel nézett a szemébe, s a pávaszemekben valami kimondhatatlan szomorúságot érzett a gyerek.

Odalépett a cserefához egy piros szarvú tehén is, a piros szarvú tehénnel egy pöttyös zöld lovacska. Nem énekelgetett a tehén, nem nyihorászott a lovacska, nem káricsált a páva. Néztek csak szomorúan Kisbencére, és egy szó nem sok, de annyit se szóltak.
Megszólalt végül Kisbence:

– Mit akartok jelenteni nekem, kedvességes barátaim?

– Rosszat, igen rosszat – felelt a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska, a legyezőfarkú páva.

Aztán a három hűséges állat elmondta, hogy Bence apó mekkora halat fogott az ásványrárói Dunában, s hogy egy falánk sárkány lopni akarta volna a zsákmányt, amit Bibés Bence nem hagyott. Erre az a fene sárkány bosszúból elnyelte aranyhajú Zsófikát, s elviharzott vele a tengerentúli fellegvárába. Ott fekszik most Zsófika a sárkány hasában, mint valami csillagtalan fekete éjszakában.

Ennyit mondott csak a három hűséges állat, de ennyi is elég volt Kisbencének.

Nehéz lett a szíve, mintha malomkő nyomta volna, elborult a kedve, sűrű feketébe.

Ajha!

Nem volt kedve Kisbencének furulyálni!

Indult lehajtott fejjel haza, a tehén, a lovacska, a páva utána. Elballagott a hédervári kastély előtt, a kastély kapujában talált egy óriási cső kukoricát, lemorzsolta a három hűséges állatnak, aztán aló! szedte a lábát hazáig. Nem is hallotta, hogy a pöttyös zöld lovacska azt mondta a piros szarvú tehénnek meg a legyezőfarkú pávának:

– Majd segítek én Kisbencén, ne búsuljatok! Majd az én bátyám mindent rendbe hoz.

Otthon Kisbence elkérte a nagyapjától, Bibés Bence apótól, a szekrényben őrzött huszárruháját.

Bibés Bence odaadta Kisbencének a régi huszárruhát, még a valahai kardját is a gyerek oldalára kötötte. Mert hogy szavamat ne felejtsem, mielőtt Bence apó halász lett Lipitonkán, a legbátrabb huszár hírében állott, aki valaha Szigetközben született.

Mikor aztán Kisbence huszárnak öltözött, csak füttyentett egy nagyot, s hát! – egy piros ló termett alája. Ez a piros ló volt a pöttyös zöld lovacska bátyja, s nem valami közönséges ló volt, hanem igazándi táltos. Rágondolt a pöttyös zöld lovacska, amikor Kisbence megsegítéséről beszélt a piros szarvú tehénnek meg a legyezőfarkú pávának.

Kihúzta Kisbence a nagyapja rozsdás kardját, és éktelen rikkantással útnak eredt a sárkány tengerentúli fellegvára felé.

Elmaradt mögötte a lipitonkai templomtorony.

Éhes volt, szakított egy tündöklő körtét a mannafáról, egy mosolygó almát a cseremicebokorról. Aztán megsarkantyúzta a pöttyös zöld lovacska bátyját, a piros táltos lovat.
Vitte a piros táltos Kisbencét, vitte gyorsan aranyhajú Zsófika megmentésére, szaladt vele sebesen az országúton. A piros szarvú tehén még bánatosan utánuk bődült:

– Hozd haza, Kisbence, hozd haza, kedves barátom, aranyhajú Zsófikát!

Útközben találkozott Kisbence egy veres tarajos kakassal. Fölmenesztette a kakast egy fára, hogy jól nézzen körül, látszik-e már a sárkány tengerentúli fellegvára.

Szétnézett a kakas, és lekukorékolt a magasból Kisbencének:

– Látszik már, de igen messze, túl a tengeren. Ha sietteted a piros táltost, a pöttyös zöld lovacska bátyját, estig odaérsz!

Jól van!

Ha elindult Kisbence, meg is érkezett. Estére rábukkant a sárkány tengerentúli fellegvárára.

A sárkány, az a gonosz féreg, kinn állt a várkapuban, s birkózni hívta Kisbencét. De a piros táltos súgott Kisbencének valamit.

– Majd ha meszet ettem! – kiáltott Kisbence. – majd akkor birkózok veled! Inkább fuvintok egyet a furulyámon.

Azzal fuvintott is, a sárkány meg énekelni kezdett, azaz kornyikálni csak, és járta a táncot a négy ocsmány karmos lábán, pedig semmi kedve nem volt táncolni.

Egy óvatlan pillanatban aztán Kisbence a sárkány hátára ugratott a piros táltossal, s a pöttyös zöld lovacska bátyja zuhé! az irgalmatlan táltospatával jól oldalba csördítette a sárkányt. Eldőlt a gonosz féreg erejét vesztve, mint a krumpliszsák, csak happogott levegő után, de ereje egy szikra se maradt. Kisbence pedig kirántotta a nagyapja valahai rozsdás kardját, s lenyiszálta sorra a sárkány sok fejét. Végezetül ügyesen fölhasította a feneketlen nagy hasát: ott feküdt benne aranyhajú Zsófika. Talpra segítette, kiemelvén a feneketlen sötét börtönből, megcsókolta jobbról-balról, maga elé kapta a nyeregbe, s indult vele hazafelé a pöttyös zöld lovacska bátyján, a piros táltoson.Hazafelé röptükben Kisbence levetette a huszárruhát, és felöltötte megint a pásztori gúnyáját. Azon a csudálatos furulyán muzsikált egy sort, hogy messziről is meghallotta a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska és a legyezőfarkú páva.

Hanem ez még semmi!

Azzal a csudálatos furulyával még egy utolsó varázslatot művelt: eltüntette a lipitonkai öreg halászkunyhót, és a helyébe olyan tündökletes kéttornyú palotát varázsolt, hogy Bibés Bence apó csak a száját tátotta ámultában.

Hát még amikor végignézett magán: nem a viseltes halászgúnyában várta haza az unokáját, Kisbencét, hanem igazándi királyi palástban feszített, mivelhogy azt varázsolt rá Kisbence az ötlikú furulyával.

Széttárt karral, repeső szívvel fogadta a hazaérkezőket.

Még aznap fényes lakodalmat laktak a kéttornyú palotában. Annyi vendég gyűlt ott össze, hogy annyi tenger embert még sose láttak Lipitonkán. Voltak ott ásványráróiak, mecsériek, héderváriak, lickóiak, lébényiek, de még a győri halaskofák is megtisztelték Kisbence és aranyhajú Zsófika lakodalmát.

Folyt a lé meg a lé, még a sánta kutyák is halcsonttal hajigálóztak, a dunai öreg békák is halat ettek, a bécsi autózgató turisták is mézes perecet ropogtattak. Három cigánybanda húzta a talpalávalót, sőt! a piros táltos, a piros szarvú tehén, a pöttyös zöld lovacska és a legyezőfarkú páva elcsípett a határban egy veres rókát, hegedűt nyomtak a mancsába, és az is ott muzsikált, ha akart, ha nem, ahogy csak győzte.

Ha még folyik az a hírességes lakodalom, állítsatok be Lipitonkára, Kisbence és aranyhajú Zsófika bizonyosan szívesen lát a vendégsereg körében benneteket.