Skip to content

Benedek Elek: A napisten

    A napisten

    Volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember egy nagy pusztaságnak a közepén lakott, egy kicsi házacskában.

    Egy este Jézus Krisztus, a földön jártában, Szent Péterrel a szegény ember házához vetődött, s szállást kértek tőle éjszakára.

    Jézus is, Szent Péter is papi ruhában voltak. A szegény ember nem tudta, kik valóképpen.

    Mondja a szegény ember:

    – Istené a szállás, kerüljenek beljebb, de előre megmondom, hogy nyugtalan éjszakájuk lesz, mert a kicsi fiam halálos beteg. Szörnyű nagy kínjában folyton sír szegény. Hanem egy utazó kereskedőnek adtam már szállást, kigyelmetektől sem tagadom meg.

    – Jól van, atyámfia – mondá Jézus -, te csak ne búsulj miattunk, majd eltöltjük valahogy az éjszakát, s talán az Isten jóra fordítja a ti dolgotokat is.

    Bemennek a házba, köszöntik a szegény asszonyt, vigasztalják, de bizony az észre sem vette őket, ráborult kicsi fiára, s sírt, jajgatott, haját tépte, hogy ím, szívéről szakadt édes gyermekét nem tudja megváltani a szörnyű kínoktól.

    Mondja Péter halk szóval Jézusnak:

    – Uram, nagy a te hatalmad, ne hagyd kínlódni többet ezt a szegény gyermeket!

    – Ne legyen erre gondod – mondja Jézus -, eredj, menj ki az udvarra, nézz föl az égre, mit látsz rajta!

    Kimegy Péter, fölnéz az égre, visszajön a házba, s mondja:

    – Nem láttam én, uram, egyebet a holdnál s a ragyogó csillagoknál.

    A kicsi gyermek eközben folyton sikoltozott rettentő kínjában. A szegény asszony sírt, haját tépte, s Péter ismét kérte Jézust:

    – Ó, uram, nagy a te hatalmad, gyógyítsd meg ezt az ártatlan gyermeket!

    Mondta Jézus:

    – Péter, ne légyen neked gondod erre, inkább menj ki az udvarra, nézz fel az égre, mit látsz!

    Kimegy Péter, fölnéz az égre, aztán visszajön.

    – Na, fiam, Péter – kérdi Jézus -, mit láttál az égen?

    – Láttam egy görbe kardot – feleli Péter -, de ne haragudj, uram, most is csak azt kérem, ne hagyd meghalni ezt az ártatlan gyermeket!

    – Eredj csak ki az udvarra még egyszer – mondta Jézus -, nézd meg, hogy mit látsz!

    Kimegy Péter, vissza is jön mindjárt, s mondja:

    – Nem láttam én már, uram, semmit, eltűnt a görbe kard.

    Abban a szempillantásban – halljátok, mi történt! – hirtelen felült az ágyában a kisfiú, nevetett az arca, nevetett a szeme, s mondta az anyjának:

    – Ne sírjon, édesanyám, jobban vagyok immár!

    Sírt örömében a szegény asszony, sírt az ura is, könnybe borult a Szent Péter szeme is, csak az a kereskedő, aki szállóvendég volt, nem mutatott semmi örömet, hanem ott ült a tűzhely előtt, s szalonnát pirított magának.

    Látja ezt Jézus, odamegy a kereskedőhöz, s mondja neki:

    – Úgy-e, az úrnak van egy kicsi leánykája?

    – Van bizony – felelt a kereskedő -, hát ezt a tisztelendő úr honnét tudja?

    – Azt ne kérdezze, csak jegyezze meg jól, amit mostan mondok! A maga leánykája majd felesége lesz ennek a fiúcskának.

    – De már abból semmi sem lesz! – pattogott a kereskedő. – Szép volna, hogyha ilyen ágrólszakadt szegény ember fiának adnám a leányomat.

    – Jól van – mondá Jézus -, hiszen majd meglátja.

    Azzal lefeküdtek, elaludtak mind, s jókor reggel továbbmentek, ki-ki a maga útjára.

    Telt-múlt az idő, esztendő esztendő után, nagy, derék legény lett a szegény ember fiacskájából. Azt mondja neki egyszer a szegény ember:

    – No, édes fiam, most már meg is házasodhatnál, de tudd meg, hogy mikor kisfiú voltál, egy papi ember azt jövendölte, hogy egy gazdag kereskedőnek a leánya lesz a te feleséged. Itt s itt, ebben s ebben a városban lakik az a gazdag kereskedő, ez s ez az ő neve, menj el oda, próbálj szerencsét, hátha igazat jövendölt az a papi ember.

    Elindult a szegény legény, s útközben az országút szélén betért egy vendégfogadóba. Ottan leült egy asztal mellé, egy itce* bort rendelt magának, s iszogatott csendesen.

    Egyszer csak leül az asztalához egy úriember, s kérdi a legényt, hogy mi járatban van, hová, merre mén.

    Elémondja a legény, hogy hová, merre van szándéka, hogy mit jövendölt róla kicsi korában egy papi ember.

    – Na, fiam – mondja az úriember -, az a kereskedő éppen én vagyok, de énnekem most el kell utaznom messze tengerekre, vissza veled nem mehetek. Adok hát egy írást a feleségemhez, és nem bánom, legyen a tiéd a leányom.

    Azám, csakhogy a szegény legény nem tudott olvasni, s az volt abban az írásban, hogy seprűzzék ki, ha oda talál menni.

    Elbúcsúznak egymástól, a kereskedő ment messze tengerekre, a szegény legény pedig a város felé. De messze volt a város, útközben erősen elfáradott. Az országút szélén lefeküdt a sáncba, s ottan elaludt.

    Amíg aludt, arra jött három diák. Ezek meglátták a szegény legénynél a cédulát, nézik, mi van ráírva, s fogták magukat, más cédulát írtak. Azt írták a cédulára:

    „Drága feleségem, ennek a legénynek, aki ezt az írást neked általadja, feleségül adhatod a leányunkat.”

    Azzal a diákok továbbmentek, a legény is későbben felébredt, s meg sem állott, míg a városba nem ért. Megy a kereskedő házába, ottan általadja az írást, elémondja azt is, hogy mit jövendölt volt egy papi ember, s egyszeriben leültették, szíves szeretettel fogadták, s egy hét sem telt belé, megtartották a lakodalmat.

    Eltelik egy fél esztendő, s hazakerül világjáró nagy útjáról a kereskedő is. No hiszen lett haddelhadd, mikor megtudta, hogy mi történt. Majd felvetette a méreg s a bosszúság. Nem volt többet nyugodalma a fiatal párnak. Keserű volt ételük-italuk, szomorúság s bánat éjjelük s nappaluk.

    Ők bizony, gondolták, nem szenvednek többet, inkább elmennek világgá, majd megsegíti őket a jó Isten.

    Nem szóltak senkinek semmit, éjnek éjszakáján eltűntek a házból.

    Amint mentek, mendegéltek, találkoznak egy úriemberrel. Kérdi tőlük, hová, merre mennek?

    Mondja a szegény legény:

    – Hetedhét ország ellen, addig megyünk, amíg valahol szolgálatot találunk.

    – Na, fiam – mondja az úriember -, ha hetedhét ország ellen mégy, keresd meg a Napistent, s kérdezd meg tőle: miért jő fel oly vidáman, s miért megy le olyan szomorúan?

    Ígéri a legény, hogy ő bizony meg is kérdezi szívesen, csak találkozzék vele.

    Azzal továbbmentek, s addig mentek, mendegéltek, amíg egy folyóvízhez nem értek. Ottan a folyóvíz pattján volt egy csónak, abban ült egy öregember, akinek a dereka a csónakhoz volt ragadva, keze meg a lapáthoz. Megkérik az öregembert, hogy vigye át a vízen.

    – Csak üljetek be, szívesen! – mondá az öregember.

    Beleülnek, s amint haladnak át a vízen, kérdi az öregember:

    – Hát aztán hová, merre mégy, fiam, ha a túlsó partra általkerültél?

    Feleli a legény:

    – Én bizony, lelkem, öregapám, megkeresem a Napistent, s megkérdezem tőle, hogy miért jő fel oly vidáman, és miért megy le olyan szomorúan.

    – Na, fiam, ha megkérdezed, kérdezd meg azt is, hogy miért van az én derekam a csónakhoz, kezem a lapáthoz ragadva, hogy én innét sohasem tudjak megszabadulni.

    Ígéri a legény, hogy ezt is megkérdi, csak megtalálja.

    Azzal elbúcsúztak, s mentek hegyeken-völgyeken által, aztán értek egy olyan magas hegyhez, melynek a teteje az eget verte. Hét nap s hét éjjel folyton-folyvást mentek ezen a hegyen, s akkor olyan közel értek a Napistenhez, hogy az arcukat majd elégette a rettentő melegség.

    Hát egyszer csak rákiált a Napisten:

    – Hé, legény, hol jársz itt?!

    Feleli a legény:

    – Tehozzád jöttem, hogy megkérdezzem, hogy miért jő fel a nap oly vidáman, s miért megy le olyan szomorúan.

    – Azért – mondá a Napisten -, mert reggel minden ember pihent erővel s jókedvvel megy munkára, este pedig mindenki fáradt, szomorú.

    Azután elémondja a legény, hogy egy ilyen meg ilyen emberrel találkozott a folyóvízen, akinek a dereka a csónakhoz, keze a lapáthoz van ragadva: hogy tudna az onnét megszabadulni?

    – Mondd meg neki, hogy ha valaki a csónakjába ül, kiáltsa ezt: halbert,* és mindjárt megszabadul, s az az ember ragad a csónakhoz, de vigyázz, addig ne szólj, míg a csónakból ki nem léptél, mert különben te ragadsz ott.

    Visszamegy a legény az öregemberhez, beleülnek a csónakba, s kérdi az öregember:

    – No, hát miért jön vidáman fel a nap, s miért megy le szomorúan?

    Mondja a legény, hogy miért.

    – Hát azt megmondta-e, hogy én innét hogyan szabadulhatok meg?

    – Azt is megmondta, s meg is mondom kigyelmednek, ha kiszállottam a csónakból.

    Általérnek a túlsó partra, ottan kiszállnak, s mondja a legény:

    – Na, öregapám, most már akárki üljön a csónakjába, csak mondja: halbert!, s mindjárt megszabadul.

    Azzal istennek ajánlották az öregembert, s mentek vissza ahhoz az úriemberhez, aki azt szerette volna tudni, hogy miért jön fel a nap vidáman, s miért megy le szomorúan.

    Elmondották neki, s az úriember nagy örömében egy szekér aranyat ajándékozott a szegény legénynek.

    Bezzeg most már hazamehettek. Tudták, hogy a kereskedő örömmel fogadja. Lett is becsületje a szegény legénynek. Hanem a kereskedő szerette volna megtudni, hogy hol szerezte a veje ezt a szekér aranyat, hátha ő is szerezhetne egyet.

    Mondja a legény, hogy ő bizony a Napistennél volt, s azért kapta a szekér aranyat.

    A kereskedő úgy értette, hogy attól kapta, s ment ő is a Napistenhez. Útjában ő is ahhoz a folyóvízhez ért, ahol az öregember ült a csónakjában. Beleül a csónakba, de az öregembernek sem kellett egyéb, elrikkantja magát: halbert! Abban a pillanatban leválott a dereka a csónakról, a keze a lapátról, s nagy örömmel kiszökött a partra. A kereskedő pedig a csónakhoz ragadott, akár akart, akár nem, s ma is ott ül, ha meg nem halt.

    Pin It on Pinterest