Zelk Zoltán: A nagyravágyó felhőcske [Total: 3 Average: 4.7/5] A kis fűszálak sóhajtoztak: – Jaj, de szomjasak vagyunk. A virágok is egyre csak azt mondogatták: – Csak egy csepp vizet, csak egy csepp vizet! A fák is majd elepedtek egy kis esőért; erdőn, mezőn a rögös föld azt sóhajtozta: – Ó, csak esne egy kis eső! Mert hetek óta olyan nagy szárazság volt, hogy a föld megrepedezett. Egyszerre csak honnan, honnan nem, két kis felhő tűnt fel az égen. A virágok, fák megkönnyebbülten sóhajtottak fel: – Felhő, felhő! Nemsokára vége lesz nagy szomjúságunknak. Igen ám, de amint a két felhő meghallotta ezt a nagy ujjongást, egyszerre olyan büszkék lettek, hogy nem tudták elég magasan hordani az orrukat. Éppen egy szántóföld felett lebegtek, s a vetemények sóhaja felhallatszott hozzájuk. – Hallod, hogy vágyódnak utánunk? – kérdezte az egyik. De a másik sértődötten mondta: – Csak nem gondolják, hogy rongyos krumpli levelekre pazarolom csillogó esőcseppjeimet? S gyorsan tovalibbent. Most egy búzatábla fölé értek. – Felhőcskék, felhőcskék – könyörögtek a búzakalászok -, öntözzetek meg bennünket, mert elpusztulunk. De most már a másik felhő is éppolyan kevélyen válaszolt: – Dehogy pazaroljuk szép esőcseppjeinket rongyos búzatáblákra! Megint továbblibbentek, s arról álmodoztak, hogy valami világszép virág levelén hintálják esőcseppjeiket. – Bársonylevele legszélére hullok, s onnan nézek szembe a napsugárral – mondta az egyik felhő. – Az én esőcseppjeimet – ábrándozott a másik – a leggyönyörűbb virág szirmára hullatom majd. A legnagyobb és legfényesebb esőcseppem lakik majd a szirom közepén, fényességén lepkék és méhek csodálkoznak majd. Így beszéltek, s észre sem vették, hogy a falu határához értek. Alattuk egy árok volt. A füvek és az árokparti virágok felsóhajtottak hozzájuk: – Felhőcskék, felhőcskék, itassatok meg bennünket! – Még mit nem gondolnak ezek az ágrólszakadtak! – méltatlankodtak mind a ketten. Az országúti fák is feléjük sóhajtoztak: – Álljatok meg, kis felhők, öntözzetek meg bennünket, mert nagyon szomjasak vagyunk! – Kisebb gondunk is nagyobb annál! – mondták dölyfösen a felhők, és továbbszálltak. Végre egy gyönyörű szép kertbe értek. Szebbnél szebb virágok ékeskedtek itt. Örültek is a felhők. – Jó helyen vagyunk már – mondogatták egymásnak. Egyikük egy szép, halványsárga virágot nézett a magasból. – Ez aztán a szép virág! – kiáltott el. – Hogyan hasonlítható ez ahhoz a kék harangvirághoz! – mondta fitymálva a másik. – Valóságos illatbarlang a belseje. Talán megegyeztek volna, ha csak ez a kétféle virág lett volna a kertben. De volt ottan sok más is: piros, lila, rózsaszín, fehér s hányféle változatban. Ez volt a vesztük. Mert sehogy sem tudták kiválasztani a legszebbet. Addig tanakodtak, addig vitatkoztak, míg egyszerre csak nagy szél kerekedett. A nagy szélből nagy vihar lett. A vihar meg úgy felkapta a két kis felhőt, hogy azt se tudták, hogy élnek-e vagy halnak. Bizony, egy szempillantás alatt elröpítette őket a szépséges kertből, a gyönyörű virágoktól. A vihar nem törődött azzal, hogy a világszép virág szirmán akarták csillogtatni esőcseppjeiket, felkapta őket, s a hetedik határon is túl, egy rögös út fölé vetette. Nem volt itt egyéb göröngynél, kórónál. A vihar meg úgy tombolt, hogy gondolni sem mertek arra, hogy visszakerülnek valaha a gyönyörű kertbe. Bizony, le kellett mondaniuk arról, hogy a világszép virág szirmán ragyogjon esőcseppjük. Ezen való bánatukban olyan sírásba kezdtek, hogy a göröngyök nem győzték inni a könnyeiket. Így járt a két nagyravágyó felhőcske: mert nem itatták meg a szomjas füveket, fákat, virágokat, sárrá váltak, emléküket nem őrizte sem rét, sem mező, de még zöldellő árokpart sem.