Skip to content

Lázár Ervin: A másik Télapó

    A másik télapó

    – Apu, te most ideülsz a ládára!

    – Dehogy ülök! Eszem ágában sincs!

    – De amikor játszunk!

    – Játszunk? Ezt eddig nem tudtam. És miért kellene nekem a ládára ülnöm?

    – Mert te leszel a szegényember.

    Na persze – gondolom -, mi sem jellemzőbb a szegényemberekre, mint hogy ládán ülnek.

    – És te mi leszel?

    – Én a Télapó.

    Ez nagyszerű! Igazán rám férne már egy kis ajándék. Leülök a ládára. Szegényember vagyok.

    Télapó előrenyújtja a kezét, és vészjóslóan búg. Úgy látszik, ez egy búgócsigával ötvözött Télapó.

    – Remélem, Télapó, jó nehéz a puttonyod – mondom bizakodva.

    Abbahagyja a búgást, a kezét leereszti.

    – Milyen puttonyom?

    – Amiben az ajándékokat hozod.

    – Ááá – nevet a tudatlan szegény embereknek kijáró fölénnyel -, én nem az a Télapó vagyok. A másik!

    – A másik? Melyik?

    Újra búgni kezd, a keze fönn. Búgás közben mondja… mit mondja?!… sziszegi:

    – Ebben a zsebemben – a jobb zsebére üt – van a jég meg hó – a bal zsebére üt -, ebben a hideg, téli szelek – egyik mellényzseb -, ebben van a dér – másik mellényzseb -, ebben meg a zúzmaranéni.

    Én oktondi! Még hogy búgócsiga?! Nyilván a hideg téli szelek búgnak a zsebében. Vagy a zúzmaranéni. Egy zúzmaranénitől minden kitelik.

    A konyhában érezhetően csökken a hőmérséklet, a födőtartón egy piros födő fázósan megrezzen. Összébb húzom magamon az ingem.

    – Még szerencse, hogy nincs több zsebed – mondom, és vacogok egy kicsit.

    – Ne beszélj annyit, szegényember – süvíti Télapó -, mert kieresztem a jeget és a hót.

    Nem is tétovázik: kiereszti. Szép nagy pelyhekben hullani kezd a hó, a mosogatón és a gázcsöveken hegyes jégcsapok híznak. Didergek.

    – Ha ezt előre mondod, melegebben felöltözöm.

    Télapó kutyába se vesz, a másik zsebéből előzúgnak a hideg téli szelek, füttyögnek a konyha egyik sarkából a másikba, cibálják szegény pletyka gyerektenyérnyi, cirmoszöld leveleit, behuhognak a konyhaszekrénybe, megzörrentik az evőeszközöket, és hordják, hordják a havat. Ülök térdig hófúvásban, az ingem alá – megannyi tűszúrás – hópihék száguldanak. És mindez nem elég, kiszabadul a dér is, fehérlik a hajam, a bajszom, és ajjaj, jön már zúzmaranéni is, rám telepszik, olyan a testem, mintha ezüsttel volna bevonva – már amennyi kilátszik belőle a hóból.

    – Látom, szegényember, súlyosan fázol – mondja elégedetten Télapó.

    – De még milyen súlyosan – motyogom elkékült szájjal -, lassan a szívemen is jégcsapok lógnak.

    Télapó ezen elgondolkozik, mereven néz, talán a jégcsapos szívemet próbálja elképzelni. Na itt az alkalom – gondolom -, és nemhiába vagyok szegényember, már mondom is, mint Tiborc:

    – Akármennyire is a másik Télapó vagy, mégsem szép tőled, hogy csak havazod, jegezed, szelezed, derezed és zúzmaranénized a szegényembert. Valami jó, valami szegényembernek-való azért akadhatott volna egyik fránya zsebedben. Jaj, megfagyok!

    Tényleg, kezem-lábam egy-egy érzéketlen kődarab, a fülem egyetlen szúró fájdalom. Egy jegesmedve sem bírná ezt a rémületes telet.

    – Na várj – mondja Télapó -, ebben a zsebemben is hoztam valamit. Szegényembernek-valót. – Az inge zsebébe nyúl.

    – Mi az?

    – Téli csillagok.

    Felszikráznak fölöttünk a téli csillagok, csupa sziporka, csupa ragyogás a konyha mennyezete. A hideg most is csontig ható, szegényember szívéről nagy koppanással mégis lehullik egy jégcsap. Hát emlékszik rá! Tavaly télen nézte Télapó és szegényember együtt a téli csillagokat. Mert télen a legcsodálatosabb a tiszta, csillagos ég. Csak kevesen tudják, mert kinek van érkezése nagy hidegben csillagos eget bámulni? Télapó meg a szegényember tudják. Igen ám, de akkor füles sapkában voltunk, bundás csizmában és télikabátban. Úgy könnyű!

    – Ez nagyon szép tőled, Télapó – vacogom maradék erőmmel -, de csak annyit értél el vele, hogy díszkivilágítás mellett fagyok meg.

    Lép felém egyet.

    – Mit is mondtál, miből raktatok nagy tüzet hideg teleken amikor gyerek voltál Rácpácegresen?

    – Rőzséből – nyögöm, és a dobhártyámon már dörömbölnek a fagyhalál bimbamjai.

    – Azt is hoztam! – kiált Télapó.

    – Mit?

    – Rőzsetüzet.

    – Már hogy hoztál volna, kedves Télapó, amikor nincs is több zsebed?

    – De-de! – mondja büszkén, és megfordul.

    Tényleg! A farzseb!

    Kedves szülők, csak farzsebes nadrágot vegyetek a gyerekeiteknek!

    Előveszi a farzsebéből a rőzsetüzet, elém rakja.

    Eszi a láng a vékony ágakat, a ropogás boldog szimfónia, a téli csillagokig csap fel a rőzsetűz. A szegényember mohón előrenyújtja elgémberedett kezét, elpárállanak róla a havak, jegek, derek és zúzmaranénik, az északi-sarki konyha vöröslő fényben dereng.

    – Te nem fázol, Télapó?

    – De, egy kicsit én is.

    – Akkor gyere közelebb.

    Közelebb jön, leguggol a tűz mellé, ő is a láng felé tartja a kezét.

    – Jó meleg – mondja.

    – Ühüm – bólint a szegényember.

    Melegszenek.

    Pin It on Pinterest