Skip to content

Jókai Mór: A leaotungi emberkék

    A leaotungi emberkék

    Csia Csingi császár tizenhét esztendős volt, amikor atyja halálával a nagy kínai birodalom trónjára lépett. Az a szokás Kínában, hogy a koronával együtt mindjárt feleséget is adnak az új császárnak, azt pedig az anyja, az özvegy császárné választja ki számára a birodalom háromszáz legszebb hajadona közül, akiket Pekingben minden tartományból felküldenek.

    Csia Csingi azt mondá:

    – Sohase fárasszátok azokat a leánykákat, majd választok én magamnak feleséget a magam tetszésére.

    Nagy felháborodást keltett az ifjú császárnak ez a nyilatkozata az egész udvarnál. Szokatlan az, hogy a kínai császárnak saját akarata legyen, hogy az a saját szemével akarjon nézni, a saját fejével gondolkozni, s a saját kezével utánanyúlni valaminek: ha mindjárt egy szép leánynak a keze legyen is az a valami.

    Az anyakirályné azt mondá a mandarinoknak:

    – Rá kell hagyni! Meglássuk, hogyan kezd hozzá, hogy ő maga válasszon magának feleséget.

    Csia Csingi pedig életrevaló fiú volt – kínai császár létére.

    Azt mondá:

    – A hónap huszonharmadik napján van a birodalom második fővárosában, Nankingban, a nagy Nioma-ünnepély, arra én személyesen le fogok menni.

    A Nioma a kínai birodalomnak a védőistennője, asszonyi alak, akit minden hajó orrára kifaragnak, s akinek legfényesebb pagodákat építik. A nankingi porcelán torony is az ő tiszteletére lett emelve.

    Ennek az ünnepére a kínai birodalom valamennyi szépsége össze szokott seregleni Nankingban.

    A császár elhatározásának semmiképp nem lehetett ellentmondani. Neki kötelessége trónraléptekor Nankingot meglátogatni.

    A hónap huszonharmadik napján az egész pekingi udvar együtt kísérte Csia Csingi császárt Nankingba. A császár legközvetlenebb kíséretét képezték a három rangosztályba sorozott hölgyek, akik között a legelső rangfokozatot képezik a Csiamkáják, azaz “okosak”, a másodikat a Tatájunák, vagyis “gondosak”, a harmadikat a Siáták, vagyis “szorgalmasak”. Az elsők arra valók, hogy a császárnak a szavait a közönséggel írásban tudassák, s viszont a császárnak élő szóval elmondják, amit az alattvalók őhozzá írásban intéztek; a második osztálybeliek gondoskodnak a császár testi szükségeiről, ruházatáról; a harmadik osztálybeliek pedig látnak a konyha után. – Férfinak a császárral közvetlenül beszélni nem szokás.

    A Nioma-ünnep kezdődött az istennő pagodájának látogatásával. A Nioma egy bronzból készült óriási termetű hölgyalak, akinek tizenhat karja van; mindenik kezében tart valami jelvényt: kardot, evezőt, horgonyt, könyvet, virágot, kalászt stb. Csak egy keze nem markol semmit.

    Ez a tizenhat kar képviseli a kínai birodalom tizenhat tartományát.

    Csia Csingi császárnak feltűnt az a dolog, hogy a Nioma-bálványnak az egyik keze nem fog semmit. Azt kérdezte a főpaptól, hogy miért nincs az istennő kezében semmi jelvény?

    A főpap arcra vágta magát, mivelhogy neki a császár megszólítására közvetlenül felelni nem szabad. Az első Csiamkája aztán felírta selyempapírra a császár kérdését, azt átadta a főpapnak: ez viszont felírta a válaszát egy darab halhártyára; arról aztán a Csiamkája leolvasta a császárnak, mit tudni kívánt.

    – A Nioma tizenhatodik keze nem markol semmit, mivelhogy az a Leaotung tartományát képviseli.

    – Jól van – monda Csia Csingi császár. – Olyan okos vagyok, mint eddig voltam. Gyerünk tovább.

    A Nioma nagodájából a császár egész kíséretével átvonult a PaoLin-Xi pagodába, ahol tízezer szobor van kiállítva, melyeknek mindegyike egy-egy népfaj fiát vagy leányát képviseli, amelyek a mennyei Testvérország birodalmat lakják. Valamennyi szobor hű mintaképe volt az élő alakoknak, élethűen kifestve színekkel.

    A császár végignézte valamennyit.

    Egyszerre megragadta a figyelmét egy női szobor, mely a többiektől feltűnően különbözött azáltal, hogy hosszan leomló, aranyszínben játszó szőke haja volt, nagy kék szemei, karcsú, délceg termete, s amint a feje fölé emelt kezében egy gránátalmaágat tartott, a bő ruhaujj végigomlott a karján, egész vállig engedve azt láttatni.

    – Kinek a szobra ez itten? – kérdezte a császár a főpaptól.

    Ismét a tolmácsoló Csiamkája útján kapta meg a választ.

    – Ez itten a híres Xelenhoa képmása, aki Leaotung tartománybéli asszony volt, ahol a legszebb nők laktanak. Azzal vádolták Xelenhoát, hogy a napát megmérgezé. Erre Xelenhoa letört egy ágat a virágzó gránátalmáról, s azt monda: “Ha én bűnös vagyok, hervadjon el azonnal eme gránátalmának a virága a kezemben; de ha ártatlan vagyok, legyen azonnal gyümölccsé ez a virág!” S íme, a gránátalmának az ága a bírák szeme láttára gyümölcsöt termett Xelenhoa kezében.

    – Ez nagyon szép mese – mondá Csia Csingi. – De hol van hát az a Leaotung tartomány, ahol ilyen szép nők teremnek, mint ez a Xelenhoa?

    Az ide-oda írás után ezt a választ nyerte a főpaptól a császár:

    – Azt én voltaképpen meg nem mondhatom, mert semmineműképpen nem tudom; de a nagy csillagvizsgáló torony igazgatója, a Jeo Hui mandarin mindent tud, talán ezt is tudja.

    – No ezt bizony sok irkafirka nélkül is megmondhattad volna. Akkor hát menjünk a nagy csillagvizsgálóba.

    A nankingi csillagvizsgáló torony híres volt a legrégibb idők óta: ott állt az a város közepén, egy nagy dombon épülve, a tetején volt négy rézsárkány: azoknak a hátán nyugodott az aranyozott rézből készült kétöles átmérőjű óriási gömb, mely a csillagos eget ábrázolta; azonkívül is tele volt a torony mindenféle csillagvizsgáló eszközökkel; a nagy távcső előtt a napnak és éjszakának minden percében kellett egy tudósnak állnia, akiknek az örökös kukucskálástól a szája szeglete egészen félre volt húzódva. Mind valamennyi felett parancsnokolta fő-fő csillagvizsgáló mandarin: Jeo-Hui.

    A csillagtudósok nagy parádéval fogadták a látogatásra jött császárt, s készen tartották a horoszkópot, hogy uralkodásának jövendőjét megállapítsák.

    – Hagyjátok el – monda Csia Csingi -, nem akarom én azt tudni, hogy mi történik a csillagokban? Hanem inkább azt, hogy mi történik itt a földön? Beszélj nekem arról, hogy mit tudsz az én Leaotung tartományom felől, amelynek a jelvényét nem tartja a kezében Nioma istennő?

    A tudós mandarin erre föltette a nagy szemüvegét az orrára, s előhozatta a tudós bojtáraival a könyvesházból azt az összegöngyölített nagy papírtekercset, mely Leaotung tartomány nevezetességeit foglalta magában. – Minden kérdés és válasz a Csiamkáják kezén ment keresztül.

    – A Leaotung tartomány óriási hegyektől körülvett vidék, amely hegység neve Kiangzi. Egyik oldalát a tenger mossa, s annak a szikláit kőharangoknak nevezik; mikor a viharos tenger hullámai a sziklákat paskolják, azok olyan hangokat adnak, mint a harangszó, s figyelmeztetik a hajósokat a veszélyes helyre.

    Egyetlen úton lehet Leaotung tartományába eljutni, egy hosszú sziklahasadékon, mely a Kiangzit kétfelé nyitja. Ennek a szakadéknak a neve Tien-Muen, vagyis “Az ég kapuja”.

    Vannak e tartományban olyan hegyek, amelyeknek a csúcsa éjszaka világít. Ez némelyek szerint a sok világító bogaraktól, mások szerint azon kövektől van, melyek a napsugarakat magukba szívják, s éjjel kibocsátják.

    Ugyanezen hegyeken láthatók a sziklába nyomott óriási emberlábnyomok, melyek két singnél hosszabbak.

    A Jai-Muen hegy alakja hasonlít egy emberi orrhoz, s annak az egyik lyukából jéghideg, a másikból pedig meleg forrásvíz patakzik elő.

    Vannak ott tűzforrások, amelyek folyvást lobognak, s azokat a lakosok kohóknak használják.

    Van egy másik forrás, amelyből kész olaj buzog fel.

    És ismét egy olyan forrás, amelynek jó szaga van, mint a levendulának. Aki abból iszik, egész nap nevet tőle, mintha jó kedve volna.

    De legnevezetesebb az a forrás, amelyben akit megfürösztnek, s aki annak vizéből iszik, olyan fiatal marad holtig, amilyen volt, mikor a vizet használta. Azért Ani Lui császár idejében azt a forrást beboltoztatták, s a vizét bambuszcsöveken át a tengerbe elvezették, hogy senki se használhassa; mivelhogy a fiatalság és a bolondság egy úton jár, szintúgy az öregség és a bölcsesség is egy úton járnak, s az országnak több szüksége van a bölcsességre, mint a bolondságra.

    Még azután sok mindenfélét olvasott fel a göngyölegből a mandarin a madártermő virágról, a repülő majmokról, a Huen-tó halairól, amelyeknek őszre szárnyuk nő, s madárrá változnak, meg a szelíd tigrisekről, amik házőrző kutyául szolgálnak, a tehenekről, melyek finom gyapjút adnak s a szarvasokról, amiket lovaglásra használnak, a föld alatt termő gyümölcsökről, faggyútermő fákról, amiknek a lombja vérpiros, meg az ezeréves fűről.

    Csia Csingi elveszte a türelmét.

    – Ne darálj már nekem annyi minden badarságot össze; hanem beszélj a leaotungi szép leányokról.

    Azoknak is volt szentelve egy fejezet.

    – A leaotungi leányok szépségre fölülmúlnak minden más nemzetbelieket; különösen azok, akik Jang-Csen-Fui vidékén születnek. Ezeknek olyan csoda hosszú és sűrű hajuk van, hogy a fejüket hátrafelé húzza, ami a járásukat annál kecsesebbé teszi. Termetük karcsú, lábaik, kezeik kicsinyek, arcuk színe fehér és piros, ajkaik gömbölyűek, és szemeik kékek, mint az azúrkő. Énekelni és táncolni csábítóan tudnak, azért is messze vidékről jönnek értük a kérők, s ezüsttel-arannyal mérik fel őket: a mázsáló egyik serpenyőjébe állítják a leányt, a másikba fele ezüstöt, fele aranyat raknak, amennyit a hajadon súlya nyom. Egy ilyen hölgynek a képmását mutatja a Pao-Lin-Xi pagoda, akinek a neve volt Xelenhoa. Ezek közül választottak a császárok számára feleséget.

    Csia Csinginek az arca lángolni kezdett erre a leírásra.

    – Hát miért nem látni most ilyen alakot sehol?

    A nagy göngyöleg erre is megfelelt, csak a legvégére kellett legombolyítani. Ott állt ez a tudósítás:

    – A mennyei birodalom fennállásának hatezer-hétszázötvenkettedik esztendejében, ezelőtt nyolcvan évvel egy nagy földindulás összedönté a Tien-Muen-szakadékot: a mennyei kapu bezáródott, s azóta a leaotungi tartományból se ginzenggyökérben, se sáraranyban, se szép leányokban nem fizetnek adót a császárnak. Ezért tartja a tizenhatodik kezét üresen a Nioma istennő.

    Csia Csinginek ez nem volt ínyére.

    – De ha az a földindulás ezelőtt nyolcvan esztendővel történt, akkor az apám meg a nagyapám, akik császárok voltak, miért nem törettek utat a hegyen keresztül?

    Arra is megfelelt a tudós mandarin.

    – A nagyapád, Ani Lui császár, azon időben nagyon el volt foglalva a tatárok elleni háborúval: sok vereséget szenvedett; utoljára úgy elbúsulta magát, hogy kőből faragtatott magának tízezer harcost. Ezzel a kőhadsereggel vette magát körül; azt nem nyilazhatták le a tatárok. Mikor pedig az apád, Xio császár uralkodásra került, ő rögtön elrendelé, hogy keresztül kell fúrni a Kiangzi-hegyet, s utat nyitni az eltemetett Leaotung tartományba; de már akkor az emberek elfeledték, hogy merre volt a Tien-Muen-sziklakapu, s tévedésből a Fang-Muen-hegyet fúrták keresztül: azon áttörve pedig egy olyan elátkozott tartományba lyukadtak ki, ahol szarvas emberek laknak, akik rettenetes emberevők. Siettek is az alagutat betömetni.

    – Hát azóta nem történt semmi? – kérdé az ifjú császár haraggal. – Hát a mandarinok, a helytartók el hagynak veszni egy egész tartományt a mennyei birodalomból? Hát nincsenek vén emberek, akiktől tudakozódhatnának, hogy mire emlékeznek a múlt időkből?

    Erre a szemrehányásra Jeo-Hui, a tudós mandarin büszkén fölemelte a fejét a császár előtt, s tenyerét a mellére hímzett kakasra téve így szólt:

    – Napnak fia, holdnak öccse, dicsőséges császár! Aki egy szavaddal ölhetsz és eleveníthetsz! Csak egyet nem tehetsz meg: azt, hogy egy tudós az ostoba parasztokkal szóba álljon, és azoktól kérdezősködjék. Az én hivatalom a csillagok járását kísérni, s ami a könyvekben meg van írva, azt kitanulni; de amit nem a tudósok írtak: azt én se meg nem hallhatom, se le nem írhatom. Ha haragod ellenem fordul, holt ember vagyok. Miként nagyapád, Ani Lui császár egy szavára ötszáz tudós végezte ki magát: én is így tehetek. Itt van a koporsóm; nappal rajta ülök, éjjel benne alszom. Ha azonban te magad akarsz beszélni oly halandóval, akinek az egész tudománya az, amit maga látott és hallott: akkor látogasd meg Luzut, a barlangi szentet, az fog neked a kérdéseidre felelni; de kendőt köss az orcádra előbb, mert az az ember büdös.

    – No hát meg fogom látogatni Luzut, a barlangi szentet, s ővele fogok beszélni. Teneked pedig az lesz a büntetésed, hogy velem fogsz jönni, s egyikünk sem fogja az arcát betakarni, mikor embertársával beszél.

    Szokatlan mondás volt ez egy kínai császár ajkáról; de engedelmeskedni kellett a parancsszónak. Az egész császári kíséret vitette magát hordszékekben a Luzu barlangjához.

    A Nantos-hegyen van egy nagyszerű kolostor, amelyben száz Buddha-papnak s ezer búcsújárónak van helye. Ezt a kolostort Luzu építteté. Úgy koldulta össze a hozzá való költséget. Messze földről jár oda a népség, s kincseket hord össze a Buddha-barátoknak.

    Luzu maga pedig, az alapító szent, ott lakik a hegy oldalában tátongó barlangban, s él a hulladékokból, amiket a barátok konyhájából kidobálnak.

    Száz esztendőn túl van már a szent ember, aki arról nevezetes, hogy ékszerei: két vasbékó a lábán, vaskarikák a karjain s egy vaslánc a derekán. Ezektől sebes a teste. S ez az ő világi gyönyörűsége.

    Mikor ezt az alakot megpillantá a császár kísérete, egyszerre valamennyi hölgy sikoltozva takarta el a szemét, s aztán futott szerteszéjjel. A lányok elfeledték, hogy ők Csiamkáják, a császár tolmácsai, s otthagyták Csia Csingit magára a százesztendős szenttel. Csak a csillagász maradt mellette.

    – Jobb is, ha elszaladtok – monda Csia Csingi. – Legalább nem lesz az a sok irkafirka: beszélhetünk, mint egyik ember a másikkal. Te vagy Luzu, a százéves szent?

    – Én vagyok Luzu, a száztíz éves ember, ifjú császár.

    – Honnan veszed, hogy én vagyok a császár?

    – Annak a veled jött mandarinnak a homlokára van írva.

    – Ha te száztíz éves vagy, akkor emlékezned kell arra a nagy földindulásra, amely a Tien-Muen-sziklautat összezárta.

    – Sőt, láttam is, amint egyik sziklafal a másikkal összeborult.

    – Mit gondolsz? Nem temették el a hegyek a tartományban lakó embereket?

    – Nem. Azok most is élnek és uralkodnak.

    – Nem jöhetnek keresztül az összeomlott úton?

    – Sok ideig nem jöhettek keresztül, mert az összecsukódott sziklafalak között nem maradt akkora nyílás, amelyen egy ember, habár hasmánt csúszva, keresztülhatolhasson. De most már ki tudnak azon a szűk folyosón jönni.

    – Hogyan? Megtágult a sziklanyílás?

    – Nem. Az emberek lettek olyan kicsinyek, hogy most már elég nekik ez a szűk csatorna is.

    – Kitől tudod te ezt?

    – Az aranymenyétektől.

    – Szólj világosabban.

    – Láthatod, hogy akik az öltözetekben hivalkodnak, azok mindenféle prémet viselnek a ruháikon. Ezek közt legdrágább az aranymenyét préme. Ennek az állatnak a hazája a Leaotung tartomány. Régente a császárnak fizették ezt a prémet adóban. Amióta a Tien-Muen bezáródott, aranymenyétet csak ritkán fognak. De mégis fognak. Ez az állat nem jöhet ide a mi völgyünkbe másunnan, mint Leaotungból, ahol otthon van. Eszerint olyan széles útnak kellett az összedűlt sziklavágány közt maradni, amennyin egy aranymenyét keresztüljöhet. – De miért jön az ide egy egész hegyláncon keresztül? Egész hosszú utat téve a föld alatt? – Azért, mert üldözi valaki. A vadászok, akik egy-egy ilyen aranymenyétet elfognak, többnyire a Vu-völgyben, mikor annak az irháját lerántják, rendesen találnak benne egy vagy két nyilacskát. A nyíl finom acélvégű, a vesszeje pedig tövisszár. Azok az emberek, akik ilyen nyíllal lövöldöznek, nem lehetnek nagyobbak egy bakarasznál. Ezekre nézve az aranymenyét akkora szörnyeteg, mint a tatárvadászra nézve a tigris és párduc, melyet hajtóvadászattal ejtenek meg.

    – De hogyan történhetett volna az meg, hogy nyolcvan év alatt egy tartomány lakossága így eltörpüljön?

    – Ha óhajtod megtudni, elmondom. Láthattál japáni bűvészeknél apró kertecskéket, amikben a tölgyfák, fenyőszálak nem magasabbak egy könyöknél. Vannak olyan bűvészek is, akik olyan apró kutyácskákat mutogatnak, aminők egy evetkénél nem nagyobbak. Ennek az a mestersége, hogy a fák magvát csírázáskor és a kikelésük után is olyan források vizével öntözik, az újszülött állatokat pedig abba mártogatják, aminő a leaotungi csodaforrás, amelyről azt hiszik, hogy örök fiatalságot ad. Nem ad. Csak a növényeknek meg a testnek a kifejlődését akadályozza meg a benne levő nedv. Hát mikor a leaotungi tartománynak az útja el lett zárva a világtól, a helytartó így okoskodott: Ha ez a nép ki nem mehet innen, s amellett folyvást szaporodik, ez a föld nem lesz képes annak elég táplálékot adni. Kénytelenek lesznek, mint más körülzárt völgyek lakói, mint a szigeti vademberek, egymást felfalni; emberevőkké lesznek. – Mit gondolt hát ki? Megkisebbíteni az embereket, ivadékról ivadékra, míg olyan aprókká lesznek, hogy elég nagy marad számukra az ország, s még a szűk egérúton keresztül is kijárhatnak a világba.

    – No ez bölcs gondolat volt tőle – monda Csia Csingi. A vén szent pedig folytatá:

    – Én látom, hogy mit tett a helytartó ezentúl. Minden újszülött gyermeket a csodaforrásban fürösztetett meg, s ezáltal már az új ivadék magassága leszállt öt-hat araszra. Ezek bizonyosan korán is fejlődtek, tízéves korukban már nősülhettek. Ezeknek a gyermekeit ismét a Nanheui-forrás vizében fürösztötték, s ezek ismét apróbbakká lettek; úgyhogy a hetedik ivadéknál már elérték a bakarasznyi mértéket, amikor aztán abba lehetett hagyni a törpítést. Ezeknél az apró embereknél a testi erőnek folyvást tömörülni kellett, úgyhogy az izmaik képessége hasonlíthat a szarvasbogáréhoz, mely magánál hússzorta nehezebb terhet elbír. S amit ezenkívül látok magam előtt, az, hogy a bölcs helytartó nemcsak az emberek ivadékait szállította ilyen módon lejjebb, hanem a tartományban élő állatokét is, hogy azoknak hasznát vehessék; úgyhogy ott most az ökrök nem nagyobbak, mint nálunk a házinyulak, a tigrisek, mint a mi patkányaink; ló, teve, szarvas, elefánt mind együtt törpült le az emberivadékkal, csak a vaderdőket lakó aranymenyét, mely nem hagyja a fiait megfüröszteni a csodálatos vízben, maradt meg a maga nagyságában: s az most már egy óriás szörnyeteg a törpék között, amelyre tigrisekkel és elefántokkal vadásznak.

    A kínai sohasem nevet – a mandarin még sohább -, de éppen a császár jelenlétében legeslegsohább! – De azért a bölcs Jeo-Hui mégsem állhatta meg, hogy erre a furcsa beszédre akkorát ne kacagjon, hogy majd kétfelé esett a feje.

    – No, te Luzu, ennél bolondabb hazugságokat még soha életedben ki nem találtál. Ugyan hol látsz te ilyen csodákat?

    – Te is látnál ilyeneket – monda a szent -, ha azt a sötétséget néznéd évről évre, amit én nézek, s nem bámulnál annyit a könyvekbe meg a csillagokba.

    A császár pedig szigorúan monda a mandarinnak:

    – Én azonban azt parancsolom neked, hogy mindezeket, amiket te bolondságnak neveztél, felírd és megőrizd. Te pedig, mezítelen szent, akinek én semmit nem adhatok, ajándékozz nekem még egy szót. Ha a leaotungi nép manapság ilyen apró már, miért nem jönnek ők ki ide miközénk az általuk járható alagúton át?

    – Arra legjobban megfelelhetsz te magadnak, ifjú császár. Nem rémülnél-e el te magad is, ha egy náladnál nyolcszorta nagyobb emberalakkal találkoznál? Azok onnan többször előjöhettek már, de amint egy vadászt, egy parasztot megpillantottak maguk előtt, elijedve rohantak a bokrok közé, s a vadász azt gondolta, béka volt, amely elugrott előle.

    – Igazad van. Tehát tudatni kellene az emberekkel, hogy én, Csia Csingi császár kívánom őket palotámba elfogadni, s mindennemű oltalomról gondoskodom rájuk nézve útjukban és szállásukon.

    – De ki fogja ezt az izenetet megvinni a leaotungi apró nemzetnek a vakondokok számára való folyosón keresztül? – veté közbe gonoszkodó alázattal a mandarin.

    – Majd azt is megmondom én magam, a császár, s nem kérem hozzá a te tanácsodat, tudós csillagvizsgáló – monda Csia Csingi. – Fogjanak a vadászok egy aranymenyétet. Annak a nyakára erősítsenek meg egy ércövet, amire apró betűkben legyen felvésve az én parancsolatom a leaotungi elöljárókhoz. Akkor azután ennek az aranymenyétnek a farkára kössenek rá egy csörgettyűt, s eresszék vissza a sziklaodúba, ahonnan kijött. A farkán hordott csörgő az aranymenyétet folyvást kergetni fogja, amíg csak a leaotungi vadászok kezére nem kerül. Akkor azok el fogják ejteni. Meglelik a nyakán az én izenetemet vivő örvöt, s attól okosabbak lesznek. Azontúl folytonosan várjon rájuk a Vu-völgyben az én megbízottaim csapatja, s amidőn elő fognak jönni, rakja őket elefánt hátára, s hozza fel a császári palotába, Nankingba. Ennek a végrehajtásával téged bízlak meg, Jeo-Hui mandarin.

    A mandarin térdig hajtá meg a fejét. Luzu pedig így szólt:

    – Ó, Csia Csingi császár. Bizonyára te vagy az egész mennyei birodalomban a legbölcsebb férfiú.

    Amire Jeo-Hui mandarinnak a hosszú, sarkát verő varkocsa: méltó elszörnyedésében magasra meredt fel az ég felé.

    Amit a kínai császár megparancsol, annak némán kell engedelmeskedni. Még tartott a Nioma-ünnep Nankingban, ami egy egész hónapot szokott betölteni, amidőn a kormányzó jelenté a császárnak, hogy Jeo-Hui mandarin, a csillagász, útban van a leaotungi tartomány küldöttségével. Vannak harmincheten, akik mindannyian elférnek egy elefánt hátán. Maga a kormányzó három fiával, a leányával, négy táncoló és éneklő bajadérral, négy vadásszal és három kürtfúvóval, egy szövőleánnyal, négy palankinhordóval, két napernyőtartó és két lámpásvivővel s azonkívül tizenkét testőrvitézzel. Hoznak magukkal két tigrist, két szelindeket, egy lovat, egy tehenet, egy tevét, egy szarvast meg egy elefántot; azonkívül egy kalitkába zárt aranymenyétet. És ez mind összevéve nem tesz ki többet egy közönséges, jól kihízott mandarin súlyánál.

    Csia Csingi császár azt rendelé, hogy az apró alattvalók küldöttségét a nankingi császári palotába hozzák. Azért nem kívánta azokat a rendes császári rezidenciájában, Pekingben fogadni, mert ott az idegenek is tudomást vettek volna róluk, s ha a világba kimenne a hír, hogy a kínai nép ennyire eltörpült, ez az ellenséges nemzeteket arra buzdítaná, hogy a mennyei birodalmat megtámadják. A nankingi palotában ellenben nem lehet az idegenek szemfülességétől tartani. Ez az egész rengeteg kiterjedésű palota romokban fekszik már. Amióta a császári udvar Pekingbe költözött, a tízezer lakóra épített csarnokok ledüledeztek, csak magát a császár pagodáját tartották épségben cinóbervörösre festett falaival, sárga mázos tetőjével, mely úgy ragyog, mikor a nap rásüt, mintha aranyból volna. Ennek az udvarán őrzik azt a harangot is, melynek üregében ötven ember elfér.

    Ezen palotában volt egy csarnok, mely a látványosságok számára volt régibb időkben is berendezve. Itt mulattatták a bűvészek, patkányharcoltatók, kakasviaskodások a hajdani császárok udvarát. A színpad kertté volt átalakítva, s a talaja finom fekete homokkal behintve, melybe veres homokkal egy sárkány alakja volt kiformálva.

    A mesés emberkéket és csodaállatjaikat zárt tartályokban szállították a palota belsejébe, s azoknak a bemutatásánál nem volt más hivatalos, mint a nankingi kormányzó, a csillagász mandarin és a tolmácsoló Csiamkáják.

    A császár intésére megnyílt a színpad hátulsó ajtaja, s bevonult rajta az első csoport.

    Ez állt a három kürtfúvóból, hat testőrvitézből, akik közül az egyik a zászlót hozta.

    Az emberkék nem voltak nagyobbak egy hatalmas férfiarasznál; fejük, kezük, lábuk mind egymással egybetaláló idomú; arcszínük a sárgarézhez hasonló, szakáll és bajusz nélkül; a hajuk, mint egy hosszú patkányfark lógott alá a süvegük tetején keresztülhúzva; a kürtösök ruhája tarkára festett gyapotból volt; a testőröknek páncél volt a derekukon, öltözetük valami bőrféle, de nagyon vékony; a dárda a kezükben, olyan nagy, mint egy plajbász, s annak hegyében fényes alabárd; a hátukon puzdra nyilakkal s a vállukon tegez két összerótt ökörszarvból. Az a két összetett ökörszarv sem volt hosszabb egy arasznál. A kürtök szava olyanforma volt, mint a rigófütty és a szajkóhang összevegyítve. Erős tüdő adta belé a hangot.

    A zászlótartó meghajtá némán a zászlaját a császár előtt, s aztán félreállt az egész csapat.

    Most következett a vadászok csoportja.

    Ezt a vadásztigrisek bömbölése és a kopók ugatása hirdeté előre.

    Azokat párjával összecorkázva bocsátá maga előtt egy-egy vadászlegény.

    A tigris akkora volt, mint egy kéthetes kis macska, gyönyörű karcsú, nyúlánk testén a fekete sávok narancssárga alapon; a kopók pedig jókora patkánnyal vetekedtek nagyság dolgában, csak a felkunkorodott farkuk mutatta, hogy valóságos kutyák.

    A vadászlegények öltözete állt egy pár pillangószárnyból, mely a derekukra volt szorítva övvel, s a vállukról lelógó kacagányból, mely változatosság kedvéért az egyiknél egy veres mókusnak a bőréből volt, másiknál egy darab vakondnak az irhájából, a harmadiknál egy pettyegetett ürge bőréből, mely hasonlított kicsinyben a párducbőrhöz. Ezeknek is tegzeik voltak, puzdrával kezeikben rövid, hegyes nyilú kelevézek.

    A tigris bömbölése nem volt különb, mint a pulykakakas öblögető hangja, a kutyák ellenben adtak olyan erős hangot, mint a lúdgágogás.

    Ez a csoport is félrevonult a másik mellé, a kutyák szokás szerint leheveredtek, s elkezdtek vakarózni. (Még ezeket is bántja valami? Az már nem lehet bolha, hanem filoxéra.)

    Ezután jött elő négy leány, apró szamarakon ülve.

    Ezek még a legényeknél fél hüvelykkel kisebbek voltak. Szőke mind a négy, de más-más forma színben; az arcuk is inkább fehér, mint sárga színű, selyemhajuk hosszan leeresztve, s homlokukon aranyabronccsal átszorítva. Öltözetük valami oly finom selyemből volt, mely mindenütt hozzátapadt a testükhöz, gyöngéd halvány színre festve. Legyezőjük egy egész pávatoll, mellyel igen kecsesen tudtak bánni.

    A négy lánnyal együtt jött be egy picinyke teve, vezetve két csatlós által, a teve púpján ült egy ötödik leány, s a két oldalán volt egy szövőszék.

    Amint a leányok leugráltak a szamaraikról, ezek elkezdték magukat azonnal szamarak módjára viselni. Csakhogy ilyen kicsiny alakban már az mind nem tűnt fel szamárságnak. Ha az ember egy kis tengerimalacnak hosszú lábakat és nagy füleket képzel, ahhoz lehettek ezek hasonlók. Olyan kedvesek voltak, mikor elkezdtek egymással szemben ágaskodni, harapdálózni. Volt közöttük egy tiszta fehér, az egyre felrugdalt, hogy a többit magától távol tartsa, míg a másik fekete szamár, ostoba kis pofáját a császár felé fordítva, elkezdett ordítani, csakhogy “iá” helyett azt monda, hogy “ié”. A négy leány elnevette magát, olyan volt az, mint ötven verébcsiripelés.

    Maga Csia Csingi elmosolyodott az apró furcsaságon.

    Most nagyobb toporzékolás hangzott a színpad külső terében, s bevágtatott a nyitott ajtón egyszerre három, nyeregben ülő vitéz; ezek voltak az alkirály fiai.

    Az egyik ült egy tehénen, a másik egy szarvason, a harmadik egy paripán.

    Ezek az állatok is az emberi alakokkal voltak arányos nagyságban. A tehén harciasabb kinézésű, mint ősei: előreszegzett szarvakkal és hosszú gyapjúval. A szarvas nyaka bozontos sörénnyel körülvéve, mely büszkén felemelt fejének kihívó tekintetet adott, de legbámulatraméltóbb volt maga a szénfekete paripa, melynek minden lába úgy toporzékolt egyre, mintha nyolc lába volna; a fejét felhányta, a két hátulsó lábára ágaskodott, s nagyokat szökött oldalvást. Ámde a lovasa is hozzátermett dalia volt; az alkirály legidősebb fia, ki a szilaj mént erős kézzel tartá zabolán, s odafordítva a császár felé, kényszeríté a paripát üdvözlő térdhajtással bókolni a császár előtt.

    Akkor aztán leszökött a lováról, s átadta azt a csatlósnak.

    Ő maga pedig büszkén megállt a császár előtt.

    Volt neki oka büszkének lenni! Teljes egylábnyi magas alak volt; nemzete között valódi óriás. Arcszíne barnább, mint a többié, állán szakáll, ajka fölött bajusz, szemei kerekre felnyitva. Termetét fényes bőrpáncél fedi, mely a fácánfej bőréből készült, fejéről egész sarkáig egy egész aranymenyét bundája omlik alá, a fejbőr a dalia fejére húzva, míg a lompos fark messze húzódik utána. De karjai, vállai és lábszárai szabadon vannak, s izmokat engednek láttatni, aminőkről embernek fogalma nincs, s ez izmok játéka minden mozdulatnál kitűnik. Fegyvere egy hosszú dárda, melynek nyele vasfából van, ezt baljában hordja. Azonkívül egy arasznyi kard csügg az oldalán, haránt fekve, a markolatával hátrafelé, ez azért van így, hogy azt hátulról hirtelen kiránthassa a jobbjával anélkül, hogy a kardhüvelyt a baljával megfogná.

    A dalia, dárdáját meghajtva, üdvözlé a császárt, s azután hátrament, az utána jövő csoport elé.

    Négy palankinhordó jött, egy remek, filigrán munka, zsöllyeszéket cipelve, mely mellett a két napernyőhordó és lámpavivő járult. A szín közepére érve, a dalia megállítá a palankint, s annak a selyemfüggönyeit szétvonva, kiemelte a benne ülő hölgyet.

    Annak se arcát, se termetét nem lehetett a sok drága öltözettől látni. Csak félénk mozdulatai bizonyították fiatal létét, amidőn a császár előtt meghajtá magát. Ez volt a dalia húga.

    A színpad hátterében volt felállítva egy mennyezetes trón, annak a szomszédságában volt egy kisebb aranyos karszék. A dalia arra ültette le a húgát, s azzal ismét eléje ment az érkező csoportnak.

    Tizenkét aranypáncélos testőrtől környezve jött maga a leaotungi alkirály, elefántháton.

    Az az elefánt akkora volt, mint egy kéthónapos malac. Ámbár hatalmas felgörbülő agyarai tanúsították, hogy teljesen ki van fejlődve. A hátán volt egy elefántcsontból faragott remekművű torony, abban ült maga az alkirály.

    Ő még egy fejjel (azazhogy egy hüvelykkel) magasabb volt a fiánál. Ő még a hatodik ivadékhoz tartozott a leaotungiak között.

    Öregember volt már, túl a huszadik esztendőn, ami a leaotungi embereknél az életkor végső határa. Hanem azért egész erejét bírta.

    Fiának a kezére támaszkodva, könnyedén szökött le az elefánt hátáról, s azzal csendes, méltóságteljes léptekkel járult Csia Csingi császár elé, követve a két kisebb fiától, kik egy nagy hártyatekercset cipeltek utána.

    Az alkirály arca nagyban különbözött az alattvalóiétól. Ezek már a hetedik ivadékhoz tartoztak. Neki még egyenesen felfelé álló üstöké volt, mely kibújt a korona alól, s szakálla, bajusza hasonlított a macskabajuszhoz, kevés, vastag szálakból álló. Meglehet, hogy vén korukban a fiainak is ilyen lesz. Hasonló szőrszálak meredtek elő a szemöldökeiből is.

    Mikor a császárral szemben megállt, megszólalt. – Ez volt az első emberi hang, melyet az emberkék társasága hallatott.

    Olyan hang volt az, mint mikor a szólni tanított seregély beszél. De meg lehetett érteni. Kínai nyelven beszélt. Üdvözölte a császárt, s hódolatát fejezte ki iránta. Elmondta röviden, hogy hét emberöltőn keresztül el volt temetve Leaotung tartomány népe sziklái mögé, míg sikerült olyan kicsinnyé átalakulnia, hogy az alacsony sziklaüregen át ismét megjelenhet az anyaországban. Amit rövid mondatokban előadott, tökéletesen megfelelt annak a találgatásnak, amit Luzu, a furcsa szent barlangja sötétjében kimorfondírozott. A test növését megállító forrásban fürösztött újszülöttek, az ivadékról ivadékra törpébbé lett emberalakok és állatok; a férfiaknak tízéves korukban házasodása, a húsz éven túl a halál. E hét ivadék történetét tartalmazza ama tekercs, melyet ezennel a császárnak átnyújt.

    Az a tekercs a legvékonyabb halhólyagból volt összetákolva, de a betűk, melyek rá voltak írva, nem voltak olvashatók a legerősebb nagyítóüveg nélkül. Csia Csingi átadta azt Jeo-Hui mandarinnak, hogy a csillagvizsgáló bojtárjai által írassa le olvasható írásban.

    Ekkor aztán az alkirály elfoglalta a számára emelt trónust a leánya oldalán, s jelt adott, hogy kezdődjenek meg a népies mutatványok.

    Egyik szögletében a nagy színpadnak felállították a selyemszövő osztovátát, amelyhez a leányok egyike leült, s elkezdett egy szövetet vetélni rajta. A fonál, amit ehhez használt, maga volt az a selyem pókszál, amit a selyembogár szokott a szájából ereszteni. Rendes emberkéz azt soha meg nem tudná szőni: e parányi kéz alatt gyorsan támadt abból elő a sávolyos, virágos selyemgyolcs, mely olyan sűrűn van szőve, hogy keresztül nem látni rajta, s azért mégis olyan vékony, hogy mindent keresztüllátni rajta. Azalatt, amíg az ötödik leány szőtt, a másik négy leány tündértánchoz kezdett. Olyan gyorsan tudtak pörögni lábujjhegyen, mint az orsó: hogy az arcuk alig látszott, s hosszú hajuk körben repült a fejük körül.

    Mikor a táncnak vége volt, akkor a csatlósok egy vékony deszkafalat hoztak elő, s azt a színpad egyik szögletében megtámasztották.

    Az alkirály legkisebb fia odaállt e fal elé, s a két kezét a feje fölé emelte.

    Ekkor a tizenkét testőr s a három vadász elővette a tegzeit, s a színpad másik szegletében állva, ami őszerintük tehetett hatvan lépést, elkezdett egyszerre nyilazni az alkirályfi felé. Az állt mozdulatlanul a fehér deszkafal előtt. Mikor az íjászok felét ellőtték a nyilaiknak, akkor az alkirályfi előlépett a deszkafaltól, s íme, valamennyi kilőtt nyíl mind ott maradt a deszkafalba fúródva, s az ő alakjának a körvonalait tűzködte körül, így tudnak nyíllal lőni a leaotungi emberkék.

    Csia Csingi tapsolt a derék íjászoknak. A mandarinoknak azonban tiltja az udvari etikett a császár jelenlétében a tetszésnyilvánítást. Nekik mozdulatlanul kell maradniuk, ha a kerék kiesik is.

    Pedig Jeo-Hui mandarinnak egy nagy dongó ült az orrára, s az ott nagyon bosszantóan viselte magát. Ámde a dongót elhajtani az orr hegyéről a császár jelenlétében tiltják az udvari szabályok.

    Észrevette azonban a kisebbik alkirályfi éles szeme azt a szörnyeteget a mandarin orrán: nem kérdé, szabad-e? Hirtelen kezébe kapta a kézíját a nyílvesszővel, s egy pillanat alatt lelőtte a dongót a mandarin orráról, s akkor aztán a nyílvesszőnél fogva felvéve a lelőtt nagy vérszopót, felmutatá azt a császárnak.

    Csia Csinginek úgy megtetszett ez a tréfa, hogy hahotával kacagta el magát, s aztán a környezetének is jelt adott a kacagásra: az udvari etikett szabályai szerint ekkor bizony mindenkinek kötelessége lett tehetsége szerint egyik fülétől a másikig terjedő röhejre buzdulni; amiben magának Jeo-Hui mandarinnak is részt kellett venni.

    E tréfás jelenetre azonban ismét egy komolyabb előadás következett.

    Az alkirály egy jeladására a pecérek felvonták a kerekeken idetolt kalitkának egy csapórácsát, s abból azonnal előszökött egy óriási fenevad.

    Óriási fenevad a leaotungi emberkéknek, a neve aranymenyét, mivelhogy az egy láb és két hüvelyk hosszú, elöl négy éles foga van, amivel egy tyúkot egy perc alatt meg tud ölni, s ha a két hátulsó lábára feláll, egy leaotungi emberkén annyira túlmagaslik, mint egy jegesmedve a vadászon.

    Ez a fő-fő ellenségük a leaotungiaknak. Az egyedül megszelídíthetetlen fenevad. Amint azt a tigrisek és kopók megpillanták, egyszerre elszabadultak a pórázaikról, s nekirohantak a félelmetes szörnyetegnek vakmerően.

    Az aranymenyét azonban mancsainak egy-egy legyintésével jobbra-balra dobálta az alkalmatlan állatokat. Az egyik tigrisnek olyan pofont adott, hogy az vonítva kotródott a bokrok közé.

    Ekkor aztán szembeszállt a fenevaddal a hozzá méltó ellenfél, az alkirály daliás utódja. Egyedül toppant eléje, s dárdáját a dühös vadállat torkába ütve bal kézzel, jobbjával kirántá, háta mögött átnyúlva, a kardját s azzal a jó éles pengével egy rendkívül ügyes csapást kanyarítva a szörnyeteg alteste felé, azt a hasán elkezdve a torkáig végighasítá, s azután végképp legyűrve a vadállatot maga alá, a sarkával a nyakára taposott, s úgy ölte meg.

    Csia Csingi jelt adott a környezetének a tapsolásra.

    Részt vettek a tetszésnyilvánításban maguk a leaotungi népségek is: az íjászok kiabáltak, a táncosnők sikoltoztak, tigris, kutya üvöltött, szamár ordított, ló nyerített, elefánt bömbölt, a kürtösök trombitáltak.

    Az alkirály azonban egyet intett a nagy botjával, s arra elhallgatott mindenki.

    Hátra volt a koronája az előadásnak.

    Az alkirály trónja mellől alászállt a királyleány, s illendőség szerint egész a színpad elejéig lépdelt. Ott a cselédei levették a fejéről a fátyolt s a válláról a palástot, s ekkor ott állt a leaotungi hercegnő egész tündéri bűbájában.

    Soha festő ilyen arcot nem álmodott! Melynek zománcát a rózsaszirmok utol nem érik; szemeinél a zafírok tüze elenyészik, szőke, aranycsillogású haja, mint egy palást omlik végig rajta. Termete olyan, mint a tündéreké, akik épp ilyen parányiak, ilyen finomak, éjjel a fűben táncolnak, s karéjuk után zöldebb lesz a pázsit, amit a lábuk hegye megérintett.

    A kis tündér énekelni kezdett. De az sem emberi dal volt, hanem fülemüleének, pacsirtacsicsergés, eolhárfa zendülése; olyan ábrándos, oly túlvilági, hogy aki azt hallja, a szíve megfájdul bele.

    Csia Csingi elfeledkezett császár voltáról, s trónjáról leszökve, odarohant a színpadhoz, s térdre omolt, hogy az énekes tündérnek egyenesen a szemébe nézhessen.

    – Ki vagy te? Mi vagy te? Hogy engem így el tudsz bájolni? Álmodtam én már tefelőled sokszor. Mindig ilyen kicsinynek láttalak. Azt hittem, távol vagy. A messzeség tesz kicsinnyé. Hát nem tudsz közel jönni hozzám? Szeress engem! – S e szóval odadobta eléje császári pálcáját.

    A parányi tündér pihegve állt a nagy, hatalmas császár előtt, ki térden csúszott eléje; s kezeit arca elé takarta.

    A daliás alkirály pedig délcegen lépett oda a húga mellé, s érchangon, minő egy órának az ütése, mondá Csia Csinginek:

    – Császár, te legnagyobb vagy a nagyok között; de a leaotungi leányok csak magukhoz hasonlót szeretnek.

    – Ettől én megbolondulok – monda Csia Csingi.

    Jeo-Hui mandarin, látva, hogy ez a tréfa nagyon megzavarja az ifjú császár kedélyét, sietett a saját maga által kigondolt végjelenetet színre hozni. Hirtelen előhúzott egy eldugva tartott kosárból egy nagy, hatalmas kakast, s azt odadobta a színpadra a leaotungi emberkék csoportja közé.

    A harcias természetű szárnyas állat, mely több kakasviadalból pályadíjnyertesül jött már elő, a színpadra dobatva, megcsapkodta a szárnyaival az oldalait, egyet rázott a veres taraján, szakállán, s kinyújtva a nyakát, elkiáltá a félelmetes harci riadót: “kukurikú!”

    Erre a rémordításra nosza kereket oldott az egész hadsereg, íjászok, vadászok egymás hegyén-hátán szaladtak a színfalak közé. Az elefánt megrökönyödve hátrált a trón felé, s feldönté az öreg alkirályt karosszékestül; a szép királyleány pedig akkorát sikoltva, mint egy feketerigó, egy szökéssel leugrott a színpadról, a császárnak az ölébe, s ott elbújt annak a palástja ujjába.

    Jeo-Hui mandarin gonosz mosolygással mutatott a szétriadt hadra, amelyet egy kakas így megfutamított.

    Ámde még korán volt az ármánynak diadalhahotát kezdeni.

    A dalia nem futott el, miként a többiek. Az ott maradt. S amint a berzenkedő kakast közelíteni látta maga felé, hirtelen felkapta a Csia Csingi eldobott pálcáját két kézzel (olyan az, mintha magunkforma ember egy fenyőszálat emelne kezébe), s ezzel a pálcával olyat húzott a szemtelen kakasnak a fejére, hogy az azt kiáltotta: “ugrik az okosabb!”, s azzal hátat adott.

    Erre pedig az elefánt is vérszemet kapott, s felemelt ormánnyal rohant neki a kakasnak, s mielőtt az a színpadról elmenekülhetett volna, megkapta az ormányával a farkát, kitépett belőle egy tollat, s azt hozta vissza nagy diadallal. Gyönyörű egy látvány! Egy elefánt egy kakastollal az ormányában!

    A diadalmas hős pedig visszanyújtá a császárnak a pálcáját, mellyel a kakast elkergette.

    – Ez felségsértés! – hebegé Jeo-Hui. – Kakast ütni a császári pálcával.

    – Ne szólj – mondá Csia Csingi -, bár ilyen katonáim volnának, mint ez a máknyi makk ember!

    Az az apró tündér pedig ott ült a császár tenyerében, két karjával a kézcsuklóját átölelve. Érezte a szívét dobogni, ahogy érzi az ember egy elfogott madárnál, amit a kezébe szorít, annak a parányi szívlüktetését. A másik kezével egészen eltakarhatta. Az övé volt egészen. És mégsem volt az övé. Ő egy óriás, az meg egy parány.

    Csia Csingi lehúzta az ujjáról a gyűrűjét, azzal a szivárványszóró drágakővel a közepén. Jegygyűrűnek nem húzhatta a szép menyasszony ujjára, de a fejére tehette – koronának.

    Aztán megcsókolta a fejét, ahogy megcsókolunk egy fülemülét, mikor szabadon akarjuk ereszteni, s visszatette daliás bátyja karjai közé.

    Ekkor a többiek is odasereglettek az öreg alkirállyal együtt.

    – Mi jót adhatok nektek? – kérdé a császár az alkirálytól.

    – Semmit – mondá az öreg. – Ami nekünk van, az neked nem jó; ami neked van, az nekünk nem való. Vitess bennünket a mi szép világunkba vissza. Ott van a mi boldogságunk.

    – És így az én Leaotung tartományom számomra örökre elveszett?

    – Nem veszett el, mert élni fog nálad abban a tudatban, hogy van a nagy “mennyei birodalomban” egy darab föld, amelyen boldog emberek laknak. S ilyen emberek fognak lakni az egész földön tízezer esztendő múlva.

    A császár visszavitette az egész parányi csapatot a Vu völgyébe, ahonnan hegy alatti alagútjukon előjöttek. Mandarinjainak pedig megparancsolá, hogy a leaotungi emberkékről senkinek se szóljanak, a felírt történetet a császáron kívül senkinek meg ne mutassák. Amit láttak és hallottak, mélyen elfelejtsék.

    Csak ő maga nem tudta azt elfelejteni soha. Azt a bűbájos tündéralakot, akit megálmodott, akit aztán kezében tartott, s aki, mikor igaz volt, akkor is csak álom volt.

    Csia Csingi császár sohasem vett feleséget.

    Pin It on Pinterest