Skip to content

Gárdonyi Géza: A kiskacsák

    Kiskacsák

    Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz. Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.

    – No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.

    Egyszer csak megkoppant az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle. Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon:

    – Sáp, sáp.

    Ami bizonyosan annyit tesz:

    – Jó reggelt kívánok.

    Kácsa anyó visszafelel erre vastag öreg hangon:

    – Sáp, sáp.

    Ami meg valószínűleg annyit jelent:

    – Isten hozott! Bújj csak elő!

    A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagy kacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:

    – Bújj csak ide! Itt jó meleg van.

    Persze, ezt is sáp szóval mondta. A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.

    Aztán még aznap előbújt valamennyi.

    Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állni. Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:

    – Sáp, sáp.

    Ott meghallották. Hamar vizes korpát meg a vágott csalánt odahintettek a szakajtó kosár elé, és kirakták a kiskacsákat. Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik s megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevetni a vizes korpát.

    No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától. Hanem akkor nagy sírás következett az evés után:

    – Mi bajotok van? – kérdezte az öreg Kácsa.

    – Szomjasak vagyunk – felelték az aprók.

    Akkor az öreg Kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.

    – Így igyatok.

    A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.

    Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik:

    – Aludjunk, gyerekek.

    A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt, hogy csak a fejét dugta be anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.

    – Jaj, de ügyetlen vagy! – mondotta az öreg Kácsa. Azzal betolta az orrával maga alá azt is.

    Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott, vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.

    A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért volna.

    – Fürödjünk – mondották az anyjuknak.

    – Megálljatok – felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.

    A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.

    Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott, egyenesen le a tóhoz.

    Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták: – Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!

    Rohantak a partról, de úgy rohantak, lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.

    – Megálljatok! – kiáltott az öreg Kácsa -, majd én megyek elől.
    De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízben. Lel-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.

    Pin It on Pinterest