Skip to content

A kisfiú, a kiskutya, a kismacska és a kisbéka története (bolgár népmese)

    A fiú a kiskutya a kismacska és a kisbéka

    Egy asszonynak volt egy fiacskája. Minden reggel, mikor a fiúcska elindult az iskolába, anyja két krajcárt adott neki és azt mondta:
    — Nesze fiacskám, két krajcár, végy rajta magadnak fehér cipócskát!
    Egy szép napon, amint a fiúcska ment-ment az iskola felé, látja, hogy három rossz fiú egy kiskutyát ver bottal.
    — Hé! — kiabál rájuk. — Miért veritek ezt a kiskutyát?
    — Semmi közöd hozzá! Eredj az utadra, mert még neked is ellátjuk a bajodat — fenyegetőztek a rossz fiúk.
    A kiskutya panaszosan nyöszörgött. A kisfiú odakiáltott:
    — Adjátok nekem a kiskutyát, halljátok-e! Odaadom érte ezt a két krajcárt, vegyetek rajta magatoknak kis cipót.
    — Jól van — mondta az egyik fiú —, add ide a pénzt!
    A fiúcska odaadta a pénzét és elvitte a kiskutyát. Aznap cipócska nélkül maradt. Amikor hazament s az anyja meglátta a kiskutyát, elkomorodott, de nem szólt semmit.

    Másnap az anya újból adott fiacskájának két krajcárt, amikor elindította az iskolába. Hát amint a fiúcska átment a hídon, látja, hogy ugyanazok a rossz fiúk egy kismacskát kínoznak: a nyakára követ kötöttek és éppen be akarják dobni a folyóba, s a kismacska nyávog, ahogy a torkán kifér.
    A fiúcska megsajnálta a kismacskát és odakiáltott:
    — Megálljatok! Ne dobjátok a vízbe! Inkább adjátok el nekem!
    — Ide a pénzt! — kiáltották a rossz fiúk, s odaadták a kismacskát.
    A fiúcska leoldozta a nagy követ a kismacska nyakáról, a szegény kis jószágot betette a táskájába, elment az iskolába s aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament. Amikor az anyja meglátta a kismacskát, még jobban elkomorodott, de most sem szólt semmit a fiának.

    A harmadik napon a fiúcska egy kisbékát vett meg: éppen meg akarták sütni azok a rossz fiúk. S aznap megint nem evett cipót. Aztán hazament a fiúcska és a kisbékát odatette a gyékényre, a kiskutya és a kismacska mellé.

    De már ennek a fele se tréfa, haragudott meg az anyja:
    — Hát ez meg micsoda? Miért hordasz haza mindenféle szörnyeteget? Ki fogja őket etetni? Vagy nem tudod, hogy magunknak is alig van mit ennünk?
    — Ne haragudj, édesanyám — szólt a fiúcska —, hadd éljenek ezek is!
    — Dobd ki őket a házból, amíg ki nem seprűzöm valamennyit! — fenyegetőzött az anyja.
    — Jól van, de akkor én is velük megyek! — gondolta magában a fiúcska. Azzal titokban fogta az állatait és elment hazulról.
    Ment-ment a fiúcska az országúton, nyomában a kiskutya, a kismacska, meg a kisbéka. Addig mentek, mendegéltek, amíg egy város határába nem értek.

    Leültek megpihenni. Ül-ül a fiúcska és nagyot sóhajt.
    — Mi bajod van, édes gazdám? — kérdezi a kisbéka. — Miért sóhajtottál?
    — Nehéz a szívem. Hiszen nincs kenyerünk.
    — Majd keresünk! — mondta a kisbéka.
    — De hogyan?
    — Megmondom én, hogyan. Én majd énekelek — hiszen szép, zengő hangom van, a kiskutya pedig a kismacskával táncol reá. Szórakoztatjuk a kisgyerekeket és ők pénzt dobálnak nekünk. Azon meg kenyeret vásárolunk… Gyere, megpróbáljuk!
    Felszedelőzködtek, újra útnak indultak. Bementek a városba, egyenesen az iskolaudvarba. A kisbéka rázendített a nótájára, a kiskutya meg táncra perdült a kismacskával. És olyan hetykén ropták a táncot, hogy az iskolások alig tudtak betelni a látásával. A fiúcska sapkáját teledobálták pénzzel. Hogy örült a fiúcska! Vett magának egy kerek kenyeret, a kisbékának egy egész doboz legyet, a kiskutyának egy darab húst, a kismacskának meg egy halat. Addig ettek, míg jól nem laktak, aztán lefeküdtek aludni egy szénaboglyában. Reggel továbbmentek egy másik városba; ott újra énekeltek és táncoltak és így keresték meg a kenyerüket.

    Így mentek-mentek, mendegéltek, városról városra, faluról falura. Sok falut és várost bejártak. Telt-múlt az idő, a kisbéka hangja még zengőbbé vált, a kismacskából ügyes kandúr, a kiskutyából erős, nagy kutya lett, és a fiúcskának már pelyhedzett a bajuszkája. Már nem is volt fiúcska, hanem derék legény. Úgy gondolta, eleget kószált már a világban, legfőbb ideje volna hazamenni.
    Talán az édesanyja is megbocsátott azóta…
    — Hazamegyünk — mondta állatainak. De azok nem nagyon lelkesedtek, fejüket összedugták, tanakodtak.
    Végre a macska — ez volt köztük a legokosabb — megszólalt:
    — Attól tartunk, hogy anyád megint felkapja a seprűt, ha meglát bennünket.
    Te csak eredj haza, megleszünk mi ezután nélküled is.
    De a fiú erről hallani sem akart. Váltig bizonygatta, hogy az anyja örömkönnyekkel, boldogságtól repesve fogadja majd őket.
    Az állatok ógtak-mógtak még egy kicsit, aztán ímmel-ámmal ugyan, mégiscsak megindultak a gazdájuk után.
    Addig mentek, mendegéltek, míg a fiú szülőfalujába nem értek.
    Megérkeztek a ház elé, benéztek.

    De bár be se néztek volna! Mert igen-igen szomorú látvány fogadta őket. A ház gerince beroppant, a kémény féloldalra billent, a vakolat lehullt; az udvart gyom veri fel, a kerítés foghíjas, kidűlt-bedűlt, idegen kutyák járkálnak ki s be rajta.
    — Hajtsd el őket! — uszította rájuk nagy, erős kutyáját a fiú.
    Nem kellett annak kétszer mondani. Nekiesett a kóbor kutyáknak s egy perc alatt a falu túlsó végére kergette őket.
    — Jól van — dicsérte meg a fiú. — Most pedig gyertek, menjünk be a házba.
    — Csak menj előre — biztatták az állatok, maguk pedig óvatosan hátramaradtak.
    A kemencepadkán öreg anyóka ült s éppen tollat fosztott. A fiú alig ismert rá édesanyjára. Arca csupa ránc, válla roskadt, bizony csúnyán elbánt vele az idő.
    — Édesanyám! — borult eléje a fiú.
    — Lelkem fiam! Csakhogy megjöttél valahára! — ölelte keblére az anyja, s bizony elsírta magát nagy boldogságában.
    Erre a látványra már az állatok is felbátorodtak s egyenként beóvakodtak a házba: elöl a kutya, utána a macska, s leghátul a béka. — Most aztán mi lesz? — kérdezték magukban.
    Abban a pillanatban végigfut egy egér a szoba földjén, nyomában egy másik, egy harmadik, mint a vásárosok. Uccu neki, vesd el magad! Nagyot ugrik a macska s elkap egyet, elkap kettőt, el hármat s egyenként odateszi őket az asszony lába elé.

    — Derék állat — simogatja meg az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek az egerek!
    A szobában csend van; a kutya komolyan, illedelmesen ül a hátsó lábán, a legény az anyja kezét simogatja a padkán, a macska már ott dorombol az asszony ölében — csak a béka nem tudja, mit csináljon. Egyszer csak mit lát? A kicsi ablakon valóságos vásárt csapnak a legyek. A fal is tele van velük, az edényeket is megülik, hogy csak úgy feketéllnek tőle.
    A béka megfeszül, azzal hopp! — fent van az ablakon. Idekap, odakap, s egy szempillantás alatt mind megeszi azt a sok legyet.
    — Derék állat — mondja az asszony —, még szerencse, hogy megjöttetek, mert már megesznek a legyek! S a házunk tája olyan sivár, hogy nem győzök restelkedni az emberek előtt. De hát öreg vagyok, erőm elhagyott…
    — Sose búsuljon, édesanyám, majd én rendbehozom a házunk táját — mondta a fiú.
    — Derék fiú vagy — mondta az asszony. — Szerencse, hogy megjöttetek, mert már felveti a telket a gaz!
    A fiú ásott, kapált, házfalat tapasztott, kerítést javított; a kutya őrködött éjjel-nappal; a macska buzgón egerészett; a béka a legyeket pusztította, az asszony szőtt-font, főzött, mosott — s a házatája nemsokára takarosabb lett a bíróénál.
    Esténként, munka után, szépen kiültek a kapu elé. A fiú simogatta az anyja öreg kezét, a macska az asszony ölében dorombolt, a kutya a küszöbön strázsált, a béka pedig egy nagy lapun hűsölt s egyet-egyet brekegett jókedvében …

    Fordította: Jékely Zoltán

    Pin It on Pinterest