Olyan mesék vannak, van olyan mese is, hogy ásott az ember a kertbe, oszt akkor egyszer megcsörrent az ásója neki: hát mikor kifordította, mán el vót rozsdulva ja a kisládikó. Oszt akkor aranypénz vót benne. Aranypénzek vótak benne, akkor oszt kiszedte. No de most hogy mondjam meg, odadni a feleséginek, mert a felesége meg nagyon pletykós, fecsegős asszony vót.

Mondja neki:

– Te, nyisd csak – aszongya -, micsoda karikák vannak ott, ezeket a fényes karikákat én beásom a jászolba!

De te eztet ki ne szedd innen – aszongya -, mert ha te azt kiszeded. akkor meghalsz! Hát az asszony az oda se figyelt, oszt… Hát hogy gyüttek be a faluba, gyütt be a zsidó ugye árulni. A zsidók kajobálták régen, hogy: ringyet, rongyot, kapcadarabot, adok érte fülbevalókat, csészéket! – kajobálták, olyan nótára vitték. Megy az asszony is, szalad az asszony. Jaj, majd a szive szakadt, őneki csillogtak a fülbevalók, meg szép csészék, virágos csészék vótak, minden. Kérdezi az asszony, hogy mennyiért adja.

Hát aszongya:

– Adok én gatyáér. Pendellér, rossz vászonszoknyáért.

Ű aszongya:

– Hát az nincsen, csak ami rajtunk van – mondja az asszony.

– Hát – aszongya – ha véletlen valami, tudja, olyan fémes dolgok, igen rosszak is, vagy vasakér is. Hú, hát eszibe jutott az asszonnak

– Hű, nekünk vannak nagyon szépen, karikák! Vaskarikák. Fémkarikák.

– Hol vannak’? – aszongya.

– Jaj, hát beásta az uram a jászolhó, de aszondta, hogy én hozzá ne nyúljak! Én nem is nyúlok, nehogy meghaljak – aszongya.

Mondja ősztén a zsidó:

-Majd én elmegyek, majd én kiásom!

-Aszongya:

-Ha sikerül, odaadom magának az egész csészét, meg az egész fülbevalót.

Hát az asszony beleegyezett. Mennek, kiásta ja fényes karikákat, ugye nagyon megörült a zsidó: az tiszta aranypénz vót. Mingyá magáhó kapta örömibe, mondja az asszonnak: -Nézze csak, anyókám, itt hagyom magának az egész csészét meg az egész fülbevalót, gyűrűköt, mindeneket!

No, az asszony fülhúzgolta minden ujjára, még a lábujjára is gyűrűt húzott, akkor berakta a fülbevalókot, feldíszítette úgy magát, mint egy karácsonyfa. Akkor meg a sok csészéket meg kirakta a sok rúdkasznira.

Megy haza az ember, mondja: – Jaj – aszongya -, mi történt, mi van itt, asszony? – aszongya.

– Úgy nézel ki, mint valami májusfa, kidíszítve! -Jaj -mondja az asszon nagy örömvel -, te, tudod-e, nem én nyúltam hozzá, a zsidó kiásta a fényes karikákat, oszt nézd csak, mennyi mindent adott érte!

– Jaj, te szerencsétlen! – aszongya, nagyon mérges lett az ember.

– Hát mán mindegy, mőre mentek?

Aszongya: – Arra ja! – Gyere gyorsan – aszongya – menjünk utánuk!

Hozzál valamit, ha nem gyüvünk haza! Az asszony oszt kapdosott almát a kötényibe, meg öntött egy üvegbe vizet, oszt akkor mentek, szaladtak a zsidó után. Hát oszten egyszer mán beértek egy erdőbe, hát hangot hallottak. Nagyon megijedtek hogy ugye mán aszidték, hogy valami betyárok vagy rablók, valami.

De még hátraszólt az asszonnak, hogy: „Az ajtót csukd be!” Az asszony nem érte, mert az ember messze szaladt, az asszony meg levette az ajtót, oszt vitte.

Oszt kiabált az erdőn:

– Ne siess má annyira, nem bírom az ajtót!

– Mit nem bírsz? – néz hátra.

– Hát te szerencsétlen, mért hoztad el az ajtót?

– Hát te mondtad, hogy hozzam el.

– Én csak aszondtam, hogy csukd be az ajtót!

– Na, mán akkor ha hozod, akkor mán itt nem hagyhatod! Mikor béérnek az erdőbe, ugye hangot hallanak.

Akkor:

– No, gyerünk föl a fára! Gyorsabban az ember fölszaladt előre, ugye, az asszont oszt fölhúzta, meg az ajtót – hát pont azok a zsidók vótak, akik elvitték az aranykarikát. Leültek ugye nagy örömvel, leültek a fa alá. Hát az asszony otten a kínlódásba kiejtette az almákot.

– Hú – aszongya — a Jóisten, ne-ne, még nekünk enni is kűdött! Ne-ne. milyen jól jártunk evvel az aranypénzvel, de még a Jóisten nekünk enni is küldött, almét, ne! Eszegették az almát, egyszer az asszonnak a kínlódásba kiömlött a víz.

– Húz – aszongya -, még a Szentlélek még szentöltvizet is küld, még meg is szentöl bennünköt! Örültek a zsidók ugye, örömükbe, még szent lelket is kaptak, szentöltvizet.

Jaj, egyszer oszt nem bírta az asszony az ajtót, mondja az embernek:

– Te ember, mán én nem bírom az ajtót!

– Jaj, le ne ejtsd, mert agyonütnek bennünköt itten!

– az erdőbe maradtak, félt az ember is ugye a zsidóktúl.

Hát az asszon mégis elengedte az ajtót. Jaj, ugye lesett az ajtó! Az egyik zsidót agyonütte mindjárt rögtön. A másik meg elszaladt, az csak a nyelvit harapta el. Szaladt, szaladt, jó messziről hátratekintett, meglátta az embert a fa tetejibe.

Hát oszt kajbált, hogy:

-Ember lót, ember lót! Nem tudta kimondani, hogy „ember vót”, mert elharapta a nyelvit.

Oszt kajbálta, hogy: „ember lót, ember lót”; de bizony elszaladt, az aranypénz meg ott maradt. Legyüttek a fárúl, fölszedték az aranypénzt, oszt akkor hazamentek. Éltek boldogan, ha meg nem haltak.