Grimm: A kevély királykisasszony

Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egyszer egy király s annak egy leánya. Szép volt a királykisasszony, olyan szép, hogy hetedhétország ellen híre ment a szépségének, de amilyen szép volt, olyan kevély is volt. Jöttek hozzá királyfik, hercegek, grófok, bárók, kérték a kezét, de a királykisasszony mindeniket kinevette, minden legényen talált valami kivetni valót. Az egyik vastag volt, ezt hordónak�csúfolta, a másik vékony, ezt cérnakáplárnak,�a harmadik hosszú, azt babkarónak�– mindenikre talált csúfnevet. Különösen egy királyfit csúfolt ki, akinek egy kicsit hosszú keskeny volt az álla.

– Ó jaj, nevetett, nézzék csak! Olyan az álla, akár a rigó csőre s elnevezte a királyfit rigócsőrűnek.

No, de már a király is megelégelte a sok csúfolódást meg tartott is attól, hogy az a sok kicsúfolt királyfi még háborút üzen neki, szörnyen megharagudott a lányára s azt mondta neki:

– Hallod-e, királyfik, hercegek, grófok, bárók s más vitéz daliák nem kellettek neked, mindeniket kicsúfoltad. Tudd meg, hogy holnap az első koldusnak, aki a kapunk elé jő, feleségül adlak.

A királykisasszony hitte is, nem is, félt is nem is de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor másnap reggel egy koldus az ablak alá állott, ott egy tót muzsikát nyekergetett s közben keservetesen kiabált: „adjanak, adjanak, a szegény koldusnak.”

Mindjárt kiszólt a király: jere föl, te sánta koldus! Mert sánta volt a jobb lábára s a balra bicegett.

Felsántikált a koldus a palotába, a király pedig mondta:

– Hallod-e te, sánta koldus, nagyon megtetszett a kenternálásod, jutalmúl legyen feleséged a leányom.

Hej, sírt a királykisasszony, földhöz verte magát, ájuldozott, de hiába, a király nem tágított, egyszeribe papot hivatott, összeeskették a királykisasszonyt a sánta koldussal s mikor ezzel megvoltak, mondta:

– Most pedig eredj Isten hírével, kövesd az uradat, amerre megy. Csak nem gondolod, hogy koldus uraddal itt maradhatsz a palotámban.

Sírás, rívás, ájuldozás nem használt, a koldus kezén fogta s vitte a feleségét. Addig mentek, sántikáltak, míg rengeteg erdőbe értek. Ott a királykisasszony körülnézett s kérdezte a koldust.

Kiértek az erdőből, értek szép virágos mezőre s kérdezte újra a királykisasszony:

Tovább mentek, mendegéltek s egy nagy, szép városba értek. Kérdi ujra:

– Ugyan, ugy-e? – morrogott a koldus – szeretnél a rigócsőrű királyfi felesége lenni? Hát én ki vagyok? Tudod-e, hogy én a te urad vagyok?

Nem szólt többet a királykisasszony, csak ment tovább nagy búsan, keresztűl a városon, ki a város végére: ottan volt egy kis házikó, abban lakott a koldus, oda vezette be a feleségét. Felkiáltott a királykisasszony:

– Itt biz’ én meg te, mondotta a koldus, mert ez az én házam, úgy nézd meg.

Olyan alacsony volt a házikó, hogy a kevély királykisasszonynak meg kellett hajolnia, úgy fért el az ajtó alatt.

– Hol vannak a szolgák? – kérdezte a királykisasszony.

– Szolgák! álmélkodott a koldus. Magad, uram, ha szolgád nincs. Nincs itt sem szolga, sem szolgáló, neked kell tüzet raknod, főznöd, sütnöd, sepergetned.

Hiszen ráfanyalodott volna a királykisasszony, mert hogy éhes volt, a főzésre, de bizony nem értett ő ehhez, még csak tüzet sem tudott gyujtani.

– Hát jó, nem értesz hozzá, mondotta a koldus. Nem baj, majd megtanulod. Tüzet gyujtott, vacsorát főzött, azt hamarosan meg is ették – no megehették, kevés volt az! – aztán lefeküdtek. Alig virradt, fölkelt a koldus, felköltötte a feleségét is, hogy most már ő is dolgozzék valamit.

No, hiszen nem volt köszönet a királykisasszony dolgában. Minden kifordult a kezéből. Semmiféle dologra nem állott rá a keze. De két-három nap mulva egy falás kenyér sem volt a háznál s a koldus ugyancsak ráparancsolt: hallod-e, van itt jó kosárvessző, fonj kosarat s vidd a piacra, megveszik ott.

A királykisasszony hozzá kezdett a kosárfonáshoz, de alig kezdett bele, gyenge kezéből kiserkedett a vér s sírva hagyta félbe a munkát.

– Próbáld a fonást! – bíztatta a koldus.

Próbálta szegény feje, de a fonál elvágta gyenge finom ujját, elejtette az orsót s sírva fakadott.

– No lám, a munkához nem értesz, mondotta a koldus. Elég baj ez. Talán próbáljuk meg a kereskedéssel. Vigy fazekat, csuprot, bögrét, lábast a vásárra s add el, de jó áron!

Fölpakolt a koldus egy csomó cserépedényt a királykisasszony hátára, az meg elindult keserves könyhullatás közt s mindazon imádkozott: csak meg ne látná valamelyik ismerőse, mert bizony megölné a szégyen.

No, kiült a piacra s egy szempillantás alatt mind el kelt a portékája, még pedig jó drágán. Merthogy szép volt az asszony, mentek oda urak, úrfiak is, vették a fazekat, csuprot, bögrét, kifizették, otthagyták: csak azért vásároltak, hogy láthassák közelről s beszélgethessenek vele. Ebből a pénzből sokáig éldegéltek, de nincs az a sok, hogy el ne fogyjon, megint csak vásárra kellett menni egy-két fazékkal, bögrével s mindenféle cserépedénnyel. Hanem most nem mert leülni a piacon, hátha mégis valaki megismeri – leült a piac legszélén, éppen az utca sarkán, félrevaló helyen. Még jóformán le se telepedett, arra vágtat egy huszár, mit gondol, mit nem, közibe ugrat az edényeknek, megtáncoltatja lovát s ezer darabba törött a sok cserépedény.

Hej, sírt a királykisasszony, alig mert hazamenni, de mégis csak hazament s nagy sírással, rívással elpanaszolta, hogy mi történt.

– Te vagy a hibás, szidta a koldus, minek ültél az utca sarkára! Látom már, hogy semmiféle rendes dologra nem vagy való. Egyebet kell próbálnod. Hallgass ide. Voltam a királynál, ott éppen szükség van konyhaszolgálóra, megigérték nekem, hogy felfogadnak. De aztán megbecsüld magadat!

Elment a királykisasszony, beállott konyhaszolgálónak, hej, de ez volt még csak a keserves élet! Hajnalban kelt, ment a palotába, késő este került haza s két kicsi csuprocskában vitte haza a vacsorát, mindenféle maradék ételt. Igy éltek egyik napról a másikra.

No, telt, mult az idő. Egyszer nagy dinomdánomra készültek a palotában: házasodni készült a legidősebb királyfi. Hej, de szerette volna látni a királykisasszony a lakodalmat! Hát oda is sompolygott az ajtóhoz, mikor javában állott a lakodalom. Jaj, Istenem, de elszorult a szíve, mikor látta a sok gála úrinépet, azt a szertelen ragyogást! Lám, lám, hová alacsonyodott ő a büszkesége, a kevélysége miatt!

Amint így kesereg magában, a ki- s beszaladgáló inasok vetettek egy-egy falatot, ő azokat a zsebébe csúsztatta kétfelől: ott volt a két csuprocska. Hát egyszer csak mi történt? Az történt, hogy odalép hozzá a királyfi, se szó, se beszéd, kézen fogja a szolgáló királykisasszonyt, hogy megtáncoltassa. Na, szegény feje! Huzódozott, vonakodott, szégyelte magát, hát még mikor jobban szemügyre vette a királyfit s látja, hogy az a rigócsőrű királyfi, senki más! Addig húzódozott, addig erősködött, hogy a két csupor kifordult a zsebéből, ami benne volt, kiömlött a fényes pádimentumra! Hej lett erre szörnyű kacagás, hogy zengett belé a palota! Majd a föld alá sülyedt szégyenletében szegény királykisasszony s mintha szemét vették volna, szaladt ki a palotából, le az aranygarádicsokon. Hanem amint szaladt, hirtelen megragadta valaki, szép gyengén átkarolta s vitte vissza: a rigócsőrű királyfi volt ez a valaki. Mondta a királykisasszonynak:

– Ne félj, ne félj, én az a koldus vagyok, aki veled abban a putriban lakott. Én vagyok az a huszár is, aki az edényeidet széjjelrugatta. Meg akartam büntetni a kevélységedet, a csufondárosságodat.

Sírt a királykisasszony, mint a záporeső s mondta:

– Erősen megbántottalak, nem vagyok én méltó tehozzád.

De a királyfi szép gyengén átkarolta s mondta lelkes szóval:

– Ne sírj, lelkem, ne sírj. Ami elmult, – elmult, felejtsük el. Jer csak fel a palotába, most tartjuk meg igazán a mi lakodalmunkat.

Mindjárt szaladtak a belső lányok, felöltöztették a királykisasszonyt aranyos, gyémántos ruhába, úgy mentek vissza a vendégsereg közé.

Még csak most lett igazi dinom-dánom, lakodalom. Hét nap s hét éjjel húzták a cigányok, járták a legények s leányok. Étel, ital elég volt, aki vitt magával, ehetett-ihatott eleget. Én semmit sem vittem, no de nem is ettem, mégis élek, mesélek, amig élek, regélek!