Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két béka. Barátok voltak és ugyanabban az árokban laktak. Csak az egyik volt igazi erdei béka — bátor, erős és vidám —, a másik se ilyen, se olyan. Gyávácska volt bizony egy kicsit, lustácska is. Azt is mesélték róla, hogy állítólag nem is az erdőben, hanem valahol a városi parkban született.
No, mindegy, együtt éltek ezek a békák. Egy éjjel elmentek sétálni. Mennek, mendegélnek az erdei úton, egyszerre csak látják ám: ház áll előttük. A ház mellett meg pince. S ebből a pincéből ínycsiklandó illatok szálltak feléjük: finom penészszag, nyirokszag, mohaszag meg gombák szaga. Éppen ez az, amit a békák szeretnek. Bemásztak hát gyorsan a pincébe és ott futkároztak, meg ugráltak. Ugrálnak, ugrálnak s egyszer csak váratlanul belepottyannak a tejfölös köcsögbe. Merülni kezdtek.
Elmerülni persze nem szerettek volna. Erre aztán kapálózni kezdtek, meg úszni. A mázas köcsögnek azonban igen magas és csúszós volt a belső fala, úgyhogy a békák semmiképp sem tudtak felvergődni a peremére. Az a béka, amelyik lustácska volt, úszott egy keveset, kapálózott egy kicsit, majd azt gondolta:
— Most már mindegy, innen ugyan ki nem evickélek. Hát akkor meg minek kapálózzam? Csak az erőmet fo gyasztom vele. Jobb lesz, ha mindjárt el is merülök.
Így gondolkozott, aztán abbahagyta a kapálózást, és elmerült.
A másik béka azonban nem ilyen béka volt, és azt gondolta:
— Nem, testvér, elmerülni még mindig ráérsz. De azt már mégsem teszem. Inkább kapálózom! Inkább úszom! Ki tudja, talán sikerül!
De bizony nem sikerült semmi sem. Akárhogy úszkált, nem jutott messzire. A köcsög fala csúszós volt, a béka nem tudott kimászni a tejfölből.
De csak nem adja meg magát?! Nem, ő nem csügged!
— Nem tesz semmit — gondolta —, amíg erővel bírom, kapálózom. Hiszen még élek, tehát élnem kell. Aztán — majd meglátjuk!
S íme, már végső erejével küzd a mi bátor békánk a békahalállal. Öntudatát kezdi elveszíteni. Már-már kifullad, valami húzza, vonja a mélybe. De nem adja meg magát most sem! Szinte eszméletlenül dolgozik a talpaival. Tapos, tapos és azt gondolja:
— Nem! Nem adom meg magam! Takarodj innen békahalál ! . . .
S egyszerre csak — hát ez meg mi? Érzi ám a mi békánk, hogy a lába alatt már nem tejföl van, hanem valami szilárd, erős, valami biztonságos dolog, olyan, mint a talaj. Csodálkozott a béka, megnézi, látja ám: egy csepp tejföl sincs már a köcsögben. Kemény vaj van alatta.
— Hát ez mi? — gondolja a béka. — Hogyan került ide a vaj?
Csodálkozott, de aztán rájött: hiszen a folyékony tejfölből ő maga köpült a lábaival kemény vajat.
— Hát akkor — gondolta a béka —, mégis jól tettem, hogy nem merültem el mindjárt. Így gondolkozott, aztán kiugrott a köcsögből, pihent egyet és hazaszökellt az erdőbe.
A másik béka pedig ott maradt a köcsögben.
S bizony, sohasem látta meg többé a napvilágot. Sohasem ugrált, sohasem brekegett többé. Így van ez bizony. Az igazat megvallva, te vagy a hibás, kis béka. Amíg élet van, remény is van. Ha nem csüggedsz el oly hamar és bátran küzdesz, nem haltál volna meg idő előtt.
(Zombor Miklós fordítása)