jakut mese
Élt egyszer egy jakut faluban egy árva leányka. Nem volt nála szegényebb, boldogtalanabb senki messze vidéken. Korán árvaságra jutott. Nem maradt rá más a szülei után, mint egy kidűlt-bedűlt falú kunyhó meg egy darab földecske, amit megművelhetett.
A törzs főnöke, aki távoli rokona volt, elhatározta, hogy magához veszi, felneveli, férjhez adja, költözzék csak oda hozzájuk. Nem volt rossz ember a törzs főnöke, úgy gondolta, hogy jól jár ő is meg a kislány is. Birtokba vette a kis földecskét, ingyen kenyéren tartotta a lánykát, s néha még egy rokoni jó szót is odavetett neki.
Serdült, nőtt a kislány, s hamarosan híre ment az ügyességének: reggeltől estig meg nem állt a munkában a ház körül, a mezőn, a kertecskéjében. Söpört, sikált, fát hasogatott naphosszat.
De ha a törzsfőnök nem is volt rossz ember, annál gonoszabb volt a felesége. Kapzsi, számító, no meg olyan házsártos, hogy hét faluba eljutott a rossz híre. Csak dolgoztatta, hajszolta a szegény lánykát, mérgében nemegyszer megverte.
Kesergett is sokat a szegény árva, de hát hiába, nem tudott már változtatni a során. Egyszer éjszaka dermesztő hidegben, amikor a lehelet is jéggé fagyott, elküldte a folyóra vízért a gonosz asszony a kis árvát. Ment, ment a fagyos úton, jégrögök közt a leányka, de legalább a Hold világított fölötte. Ahogy odaért a folyóhoz, feltörte a jeget, megmerítette a csobolyóját, és indult volna visszafelé.
De a fagytól úgy megdermedt a keze, hogy egyszerre csak elejtette a csobolyót, kifolyt belőle a víz, ő meg ott maradt erőtlen, tehetetlen. Keserves sírásra fakadt, mert sem hazamenni nem mert, sem pedig visszafordulni.
Nyomorúságában a Holdhoz fordult:
-Te fehér Hold, nézz le rám! Hideg északi szél fúj, jégeső veri a testemet, nincs hova mennem, nincs kihez szólnom, segíts rajtam!
A Hold barátságosan mosolygott a lányra, s mintha hívná, fehér sugarat bocsátott az útjába. De alig néhány lépést a lányka, derengeni kezdett, és nemsokára előbukott a Nap vad-vörös fényével.
A Hold meg a Nap veszekedni kezdtek, hogy melyiké legyen a lány. Mindkettő legényember, mindkettő magányos, mindegyikük feleségül akarta a szép és szorgalmas lánykát.
A Nap volt az öregebb és erősebb, és hamarosan félretolta útjából a Holdat.
A Hold kétségbeesetten védte az igazát:
-Még el sem telt az éjszaka, és te már előjöttél, a kislány tőlem kért segítséget, mégis te tolakodtál ide – kiabálta -, s végül is te csak elégeted forró sugaraiddal, nálam pedig nyugalmat találna!
Addig vitáztak, veszekedtek, még birokra is keltek, amíg ismét eljött az éjszaka. Ekkor a Hold leszállt a földre, gyengéden magához ölelte a lányt, és felvitte magával az égbe.
Azóta is felhőtlen éjszakákon ott látni a lányt a Holdon, kezében a csobolyóval.