Hol, merre, nem tudom, volt egyszer egy hegy, úgy hívták, hogy Nagy Kopasz.  A kerek világon nem akadt furcsább hegy nála. Semmi sem ékeskedett rajta, se fa, se bokor, de még egy kóró sem, csücskétől a lábáig kopasz volt, úgy festett, mintha mindennap újra borotválkozott volna.

Csakhogy ez nem volt mindig így. Valamikor hajdanában erdő borította, s annyi madár lakta, hogy a népek mind csudájára jártak.

-Mennyi gyönyörűséges fa! – mondták. – Mennyi gyönyörűséges madár!

A hegy hallgatta, hallgatta a sok lelkendezést, tetszett is neki, nem is – de nem szólt.

Egyszer az oldalából kicsi forrás buggyant elő; már nagyon unta magát a sötétben, hát előjött, hadd süsse a nap. Egykettőre takaros patakocska lett belőle, s attól kezdve valahány vándor arra járt, mind az ő vizéből ivott, az asszonyok a korsárjukat ott merítették meg.

-Csuda víz ez!- mondták. – Csuda víz!

És vitték a hetedik határba.

A hegynek ez már sehogy se tetszett. Hogyan, hogy mindenki csak a fákat, madarakat meg azt a fecsegő patakot dicséri? Hát nem ő tartja, neveli őket? Nem ő görnyed alattuk?

S már pukkadt a haragtól, ha valaki odament, s azon álmélkodott, hogy ez milyen szép, az milyen szép – s róla meg csak ennyit: – Huj de magas! Huj de meredek!
– No, várjatok csak! – morgott. –  Majd láttok ti még engem!

És szólt a Szélnek, hogy minden fát, minden bokrot borotváljon le róla.

A Szél persze örült, hogy végre akad egy kis neki való munka, s álló hétig egyebet se csinált, csak a helyet csudálta. Elöl, hátul, fönt, lent – ahol érte. A fákat tövestül, a madarak fészkestül, mindent elsöpört. A forrást pedig betemette, ami locspocs víz maradt benne, azt a Nap szárította föl.

A hegy pedig elégedetten pöffeszkedett. Most aztán – gondolta – senki más, csak ő! S várta izgatottan, ki hogyan bókolt neki.

De hát várhatta; se ember, se állat nem kívánkozott a közelébe, olyan haszontalan földkupac lett belőle. Csak egy szegény, világtalan koldusember pihent meg a tövében, hálásan az sóhajtott föl:

-Be jó az a kis árnyék!

És ott üldögélt estig a kellemes hűvösben. Bezzeg Nagy Kopasznak se kellett több. Hogyan? Most meg az árnyékát dicsérik? S rettentő dühösen ismét a Szélhez fordult:

-Hallod-e, te Szél! Fújd el az árnyékom, íz se maradjon belőle!

A szél furcsállta kicsit a dolgot – de azért nekigyürkőzött. Végre is az a tiszte, hogy fújjon. S fújt, olyan szörnyűségesen, hogy csakhamar fele maradt a hegynek; aztán negyede; aztán már annyi se. Aprócska domb lett a hegyből, akkora, mint egy fűben heverő szamár.

Éppen csak két füle nem volt.