Egy kisfiú ment az erdőn át, és fogott egy csalogányt.
– No, – gondolta – megsütöm ezt a csalogányt és megeszem.
A csalogány azonban kérlelni kezdte:
– Ne egyél meg, barátocskám! Velem úgysem laknál jól. Bocsáss szabadon, és cserébe adok neked három jó tanácsot.
– Jól van – válaszolta a kisfiú. – Ha valóban jó tanácsokat adsz, elengedlek.
– Figyelj hát rám. Az első tanácsom: ne akarj olyat, ami nincs! A második: ne sajnáld azt, ami nem tér vissza!; és a harmadik: ne higgy a hazug szónak!
– Ezt jól mondtad – örvendezett a kisfiú – szabadon engedlek! Röpülj!
A csalogány felszállott egy fa csúcsára, és gondolkozni kezdett: ” Vajon megfogadja-e a fiú a tanácsaimat?”
Lejjebb szállt egy ágacskára, és így szólt:
– Milyen ostoba is vagy te, hallod! Tudnád csak, milyen kavics van a nyelvem alatt, nem engedtél volna el semmiféle jó tanácsért. Nem akármilyen kavics az. Drágakő! Akkora, mint egy dió, és úgy ragyog, mint az aranyló napocska. Ha a tied lehetne, te volnál a leggazdagabb ember a falutokban, de még az egész világon is.
Ahogy meghallotta ezt a kisfiú, a bosszúságtól majdhogynem sírva fakadt.
” Milyen szamár vagyok – gondolta -, miért is engedtem el ezt a ravasz madarat?” Kérlelni kezdte hát:
– Gyere vissza, kérlek! Vagy ha nem akarsz visszajönni, legalább add nekem ezt a drágakövet, jutalmul, hogy szabadon bocsátottalak.
A csalogány azonban így válaszolt:
– Most már látom, hogy csakugyan ostoba vagy. Elfelejtetted, amire tanítottalak! Sajnálod azt, ami nem tér vissza, olyat akarsz, ami nincs, és hiszel a hazug szónak. Gondold meg: elférne az én nyelvem alatt egy kavics, méghozzá akkora, mint egy dió?

Nemhiába tartja a közmondás: bolondnak a tanács – sárba vetett kalács.
Ezt mondta a csalogány, és elröpült.

(Fordította: Hollósi Róbert)