Skip to content

A galamb (albán mese)

    A galamb
    Volt egyszer egy király s annak egyetlenegy leánya. Ez a leány olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. De hiába volt olyan szép, sohasem ment ki a palotából, mindig csak benn ült a szobájában. Kötött, hímzett, varrt. Sokszor mondotta neki az anyja:
     — Leányom, leányom, hát te mit gondoltál? Mindig csak bent ülsz a szobában. S jönnek érted a királyfiak, hercegek, s egyiknek se akarsz a felesége lenni. Mit gondoltál? De a leány folyton csak azt mondotta:
     — Nem gondoltam én semmit, édesanyám, csak itt maradok szépen a palotában, kötök, hímezek, varrok, s nem megyek én férjhez.
    Telt-múlt az idõ. Egyszer, amint a szobájában ült a királykisasszony, s mint rendesen, kötögetett, egy galamb szállott az ablakra, s minthogy az ablak nyitva is volt, hirtelen beröppent a szobába, egyenesen a hímzõrámára.
    Hej, de megörült a királykisasszony! Szép gyengén megfogta a galambot, cirógatta, édesgette, aztán eleresztette. A galamb ismét visszaröppent hozzá. Megint cirógatta, édesgette, babusgatta a galambot. Egyszerre csak megszólal a galamb:
     — Szeretsz engem?
    Felelt a leány:
     — Ó, istenem, hogyne szeretnélek!
    Mondotta a galamb:
    — Hát ha csakugyan szeretsz, holnap reggelre készíts egy tál tejet, s akkor meglátod, hogy férfi vagyok én. Többet nem szólt a galamb, kiröppent az ablakon, s úgy elrepült, mintha a föld nyelte volna el. Másnap reggelre a királykisasszony hozatott a juhásszal egy nagy dézsa tejet, azt beleöntötte egy tálba, s várta, hogy jöjjön a galamb. Hát csakugyan jött is, beröppent az ablakon, s ahogy meglátta a tál tejet, egyszeribe beleszállott, a tejben megfürdött, s ím, egyszeribe deli szép legénnyé változott. De olyan szép legénnyé, hogy a királykisasszonynak elállott a szava a csudálkozástól. Csak nézte, nézte, gyönyörködött benne, aztán hirtelen megölelte s megcsókolta.
    Mondotta a legény:
    — Hallod-e, királykisasszony, ne csókolj engemet, amíg az én föltételeimet sem ismered. Az pedig az én elsõ föltételem, hogy a szüleidnek el ne áruld: ki s mi vagyok én. A második föltételem pedig az, hogy várj rám három esztendeig. Akkor jövök vissza hozzád igazi képemben. De ha el találsz árulni, akkor hiába! Ne is várj engem!
     — Ne félj — mondotta a királykisasszony —, el nem árullak, hanem három esztendeig hûségesen várlak ! Azzal gyûrût váltottak, a legény megfürdött a tejben, ismét galambbá változott s elröpült. Attól kezdve a legény mindennap eljött galamb képében; a királykisasszony édesgette, babusgatta, aztán a galamb elröpült ismét, de legénnyé nem változott. Így telt-múlt az idõ.
    Eltelt egy esztendõ, eltelt két esztendõ. Közben jöttek a királyfiak, a hercegek; annyian voltak, hogy alig fértek el a palotában. Mind a szép királykisasszonyért jöttek. De hiába beszélt apja, anyja, egynek sem akart a felesége lenni.
    — De hát mit akarsz, édes leányom? — mondotta az anyja. — Kire vársz? Megfordultak a palotánkban a leghíresebb királyfiak, a leggazdagabbak, a legszebbek, te egyikét sem akarod. Addig beszélt a királyné, hogy végre is a királykisasszony nem tudta megállani, elárulta a titkát.
    Azt mondotta:
    — Ne búsulj, édesanyám, ne epeszd magadat, van nekem már võlegényem, deli szép legény; olyan szép, akinek párja nincs e kerek világon! Ahogy ezt mondta a leány, attól az órától fogva többet a galamb nem jött el hozzá. Várta egy nap, várta másnap, aztán telt hét hét után, hónap hónap után, de hiába várta, hiába epekedett: nem jött el a galamb. Nem bizony, mert elárulta a titkát. Hej, szegény királykisasszony mindennap szomorúbb, szomorúbb lett. Olyan volt már, mint a tetszhalott, úgy járt, mint az árnyék. Nem evett, nem ivott, szavát nem lehetett hallani, mosolygását nem lehetett látni. Faggatta az apja, faggatta az anyja, addig faggatta, míg egyszer aztán megmondotta: — Édesapám, édesanyám, ne haragudjatok. Én egy galambocskát szeretek, s ha azt meg nem találom, meghalok nagy bánatomban.
    — Ó, mit gondolsz, édes leányom! — mondotta az anyja.
    — Hogyan szerethetsz te egy galambocskát? Mikor annyi szép királyfi kéri a kezedet, esekedik utánad, hogyan lehetsz te szerelmes egy galambocskába? Vesd ki a fejedbõl ezt a bolond gondolatot.
    — Nem, nem édesanyám! Vagy a galamb, vagy a halál! Csináltass nekem egy pár vascsizmát, három vaspálcát, megyek világgá, s addig meg nem nyugszom, míg a galambocskát meg nem találom. Hej, nagy volt a szomorúság a királyi palotában! Mit tudjanak csinálni? Eresszék-e a leányukat, ne eresszék?
    Végre is azt határozták: eleresztik, semhogy itt szemük láttára elhervadjon, szomorú halállal meghaljon. Csináltattak neki egy pár vascsizmát, három vaspálcát, s keserves könnyhullatások között útnak eresztették. Elindult a királykisasszony, ment hegyeken, völgyeken, erdõkön, mezõkön által. Három teljes esztendeig folytonosan ment, amerre járt, s ahol kivel találkozott, minden embert megkérdezett: nem láttak-e egy ilyen meg ilyen galambocskát? De bizony senki sem látta az õ galambocskáját, senki útba nem tudta igazítani; nagy szomorúan visszafordult, hazament az apja palotájába. Mikor a királykisasszony elment hazulról, a király nagy bújában-bánatjában gyászfeketébe húzatta az egész palotát, s mire meg õ hazatért, úgy lesütötte a nap, hogy a szülei nem ismertek reá. Úgy le volt gyengülve, úgy le volt soványodva, hogy alig tudott betámolyogni a palotába.
    De ahogy hazaért, azt mondotta az apjának:
     — Édesapám, építtess egy nagy fürdõházat, s adasd hírül az egész országban, az egész világon: szegény ember, gazdag ember jöhet ide bátran, fürödhetik ebben a fürdõben, nem kell fizetni semmit, csak mindenki, aki megfürdik, mondjon el nekem egy történetet! Hiszen építtetett a király, hogyne építtetett volna! Mindent megtett volna az õ egyetlen leányáért. Építtetett olyan nagy, olyan szép fürdõházat, hogy csudájára jártak az emberek. Aztán jöttek is egymás után gazdagok, szegények; mind, akik megfürödtek, felmentek egymás után sorban a királykisasszonyhoz, s elbeszéltek neki egy-egy történetet. Volt a király városában egy szegény öregasszony s annak egyetlenegy leánya. Ez is szeretett volna megfürödni a csudaszép fürdõházban.
    Mondotta az anyjának:
    — Édesanyám, eressz el engem! Hadd fürödjem meg ottan!
    — Ó, leányom — mondotta az öregasszony —, ne menj te oda! Ilyen szegény leányt be sem eresztenek. — Dehogynem — mondotta a leány —, hiszen gazdagnak, szegénynek, mindenkinek szabad ottan fürödni. Eressz el hát engem, lelkem édesanyám! Addig beszélt, addig könyörgött, hogy az anyja elengedte. De mielõtt a fürdõházba ment volna, elõbb elment a kútra egy korsóval, hogy vigyen vizet az édesanyjának; hadd legyen vize, amíg õ távol lesz a háztól. Amint ment, mendegélt a kút felé, egyszerre csak elébe lép egy kakas. Annak a kakasnak facipõ volt a lábán. Mikor a leány meglátta a kakast s a lábán a facipõt, szörnyen elcsodálkozott.
    Mondotta magában: „Már csak megnézem, utána megyek, hova megy ez a kakas.” Ment szép csendesen a kakas után, s ím, az belépett egy kertbe. Volt abban a kertben rengeteg gyümölcs, mindenféle vetemény. Gyümölcsbõl, veteménybõl szedett, amennyi csak belefért a kosárba, mert hát kosara is volt a kakasnak. Mikor aztán teleszedte a kakas a kosarát, kijött a kertbõl, s ment tovább. Ment egyenesen hazafelé, a leány meg utána. Besompolygott a kakas házába, s ottan elrejtõzött. Körülnéz a házban is, s ím, látja, hogy a közepén van egy nagy tál.
    Az a tál tele volt tejjel, s lám, egyszerre csak a nyitott ablakon beröppen tizenegy galamb, leszállnak a tejestálba ottan megfürödnek, s a tizenegy galambból lett tizenegy deli szép legény. Egyik szebb a másiknál. Aztán egyszerre csak leszállott egy galamb újra, ez volt a tizenkettedik, ez nem fürdött meg a tejben, hanem nagy szomorúan leült a tál mellé.
    A többi meg gúnyolódni kezdett vele:
    — Lám, lám, hogyha megházasodtál volna, most te is velünk fürödhetnél, de bezzeg a menyasszonyod kifecsegte a titkodat, s most már nem változhatsz át férfivá!
    — Igen, igen! — mondotta a galamb. — A menyasszonyom elárulta a titkomat, de az is igaz, hogy három teljes esztendeig keresett engemet, s az is igaz, hogy õmiatta gyászfeketébe húzták az egész királyi palotát. Ahogy a leány ezt a beszélgetést hallotta, szép csendesen kisompolygott a házból, nagy örömében elfeledte telemerni a korsaját, szaladott haza, ott az üres korsót letette, s mondotta az anyjának:
    — No, édesanyám, hallottam egy gyönyörû szép történetet: lesz, amit elmondjak a királykisasszonynak! — s meg sem állott, szaladott a palotába. Ottan megfürdött elõbb a nagy fürdõházban, aztán felment a királykisasszonyhoz, s mondotta neki:
    — Felséges királykisasszony, eljöttem én is tehozzád, hogy elmondjak neked egy szép történetet, amelyet épp most hallottam.
    — Beszélj, leányom, beszélj — mondotta csendesen a királykisasszony —, hadd hallom! Erre a leány elbeszélte, elejétõl végig, hogy mit látott, mit hallott. S mikor vége volt az elbeszélésnek, arca-szeme felragyogott a királykisasszonynak, s mondotta szertelen nagy örömmel:
    — Ó, édes leányom, kedves leányom, nem is tudod, mekkora örömet szereztél nekem! Gyere, gyere! Vezess engemet abba a házba, ahol a galambokat láttad! Ment a leány elõre, a királykisasszony utána.
    Aztán bementek a házba, ott a királykisasszony elrejtõzködött az ajtó mögé, s várta, míg a galambok újra eljönnek. Hát csakugyan jött is a tizenegy galamb, beröppent az ablakon, egyenesen bele a tejestálba. Ottan megfürödtek, s egyszeribe deli szép legényekké változtak. Aztán beröppent a tizenkettedik galamb is, de ez nagy búsan leült a tál mellé. A többiek pedig gúnyolták:
    — Látod, látod! Most te is fürödhetnél, s te is ilyen deli szép legénnyé változhatnál, ha a menyasszonyod el nem árulta volna a titkodat! Ahogy ezt hallotta a királykisasszony, egyszeribe elõugrott a rejtekébõl, megfogta a galambocskát, megölelte, csókolta, édesgette, babusgatta, s ím, abban a pillanatban a galamb ismét deli szép legénnyé változott! Aztán szépen kézen fogta a legényt, felvezette a palotába. Még aznap megtartották a lakodalmat. Éltek boldogságban, s máig is élnek, ha meg nem haltak.
    (Fordította: Rab Zsuzsa)

    Pin It on Pinterest